Sokszor felmerül, hogy bár rengeteg izgalmas étterem nyílik Budapesten, és lassan nem okoz gondot tökéletes pho levest, AVPN nápolyi pizzát vagy egzotikus kínai fogásokat találni a belvárosban, valahogy még mindig nincs elég hely, ami a magyar konyhát tudja úgy prezentálni, hogy közben nem gondolja újra, nem csavarja ki, nem alakítja át – tisztelet a kivételnek.
A Hold utca–Báthory utca sarkán lévő Easy Wine-nak azonban mégis sikerült, ebben pedig nyilvánvalóan szerepe van a Nagy Attila séfnek. Attila korábban olyan helyeken fordult meg, mint a Costes, a Bori Mami vagy a Lou Lou, aki pedig ismeri a munkásságát, az pontosan tudja, hogy bár otthon van a fine diningban, a hagyományos magyar konyha és a vidéki ízek is nagyon közel állnak hozzá. Ez persze nem azt jelenti, hogy az étlap csak a hazai fogásokat tartalmaz, a nemzetközi konyha is képviselteti magát, főleg az előételek és a tapasok között.
A tapas szelekció azért is kiemelten fontos, mert az Easy Wine-ban a gasztronómia mellett kiemelten fontos szerepet kapnak a borok is. Ez nem merül ki annyiban, hogy széles választékkal várják a vendégeket, egy egészen egyedi megoldást választottak arra, hogy a borkedvelő amatőrök és profik egy szimpla csütörtök délután is úgy érezzék magukat, mintha egy borkóstolóra érkeztek volna.
A belső egyébként tökéletes ebédhez, délutáni borozáshoz vagy vacsorához is – a széles üvegablakok, a sok fény, az eklektikus, de letisztult enteriőr, a pasztell, a kék és a natúr színek váltakozása, valamint a falakon megtalálható borszekrények, elegáns, de nem feszengős hangulatot kölcsönöznek az Easy Wine-nak.
De vissza a borkóstolásra és a „borszekrényekre” – az étterem vezetősége azt a jópofa, laza és fesztelen megoldást választotta, hogy nemcsak a pincértől rendelhetünk italt, hanem egy önkiszolgáló rendszerben mi magunk is végigkóstolhatjuk a kínálat nagy részét. Érkezéskor ugyanis kapunk egy kártyát, és amikor kiválasztjuk a nekünk tetsző bort, akkor fél, egy vagy másfél decis mennyiségben egy gombot megnyomva azonnal meg is kapjuk – az összeg pedig rákerül a kártyánkra, így a végén a számlával együtt rendezhetjük is.
A megoldás – azon kívül, hogy kedves játékosságot visz a borkóstolásban – ideális kezdő borkedvelőknek és komoly szakértőknek is, nem beszélve arról, hogy több olyan ritka tételt is kipróbálhatunk, amit általában nem szoktak kóstoló mennyiségben kínálni.
Emellett természetesen a borlapról is választhatunk – hiszen a kártyás rendszerben 88 bor közül válogathatunk, míg a házban több mint 100 tételt tartanak –, de a felszolgálók segítségét is kérhetjük egy-egy borral kapcsolatban, mielőtt megnyomjuk a gombot. Az italok egyébként jelleg, nem pedig borászat vagy származási hely szerint vannak csoportosítva: először a könnyű fehérek, majd az ásványosabbak következnek, a sor végét pedig az igazi testes, nehéz vörösök zárják.
A tapasválogatás egyértelműen a borok kedvéért került fel az étlapra – nem hosszú a választék, de annál szélesebb, találunk köztük hazai termelői sajtokat, miniburgert, franciás rilette-et, de a vörösboros polipot chorizóval és kápiával (2990 Ft) például érezhetően a baszk konyha inspirálta.
Az állandó étlapon – amely szezononként természetesen változni fog – főleg az előételek között fúziósabb, nemzetközi fogásokat is találunk, de a főételek és heti menü kínálata nagyrészt a hazai konyha hagyományain alapul.
Az előételek közül a szárnyas májparfé, birsalma, hagymalekvár házi brióssal (2850 Ft) egy tökéletes darab, a szárnyasparfén lévő vajrétegtől még lágyabb krémhez tökéletes kiegészítő a birs és a karakteres hagymalekvár, nem beszélve a tömör, ugyanakkor extrán puha házi kalácsról.
Teljesen más, de nem kevésbé felejthetetlen a Maldív-szigeteki tonhaltatár avokádóval, kaffir lime-mal és rizsropogóssal (4200 Ft), ami egy nagyon könnyed, nagyon ázsiai fogás merész fűszerhasználattal és egy menyasszonyi ruha kiegészítőjét is megszégyenítő, gyönyörű rizsropogóssal.
A heti ajánlatban (2 fogás 2500 Ft, 3 fogás 3000 Ft) találtunk rántott gombát, ami felpiszkálta az érdeklődésünket, ennyi hibátlan étel után nagyon kíváncsiak voltunk, hogy Attila mit kezd egy igazi menzás fogással. Semmit, az eredmény mégis pazar: a gomba szaftos maradt, a pankós bunda ropogós, a rizibizi köret pergős, de puha, a zöldfűszeres majonéz pedig selymes és kedves. Ezen a ponton pedig úgy gondoltuk, hogy ha valaki egy ennyire alap dolgot is meg tud csinálni úgy, hogy az kenterbe verje az összes többi műfajtársát, akkor ott kritikának nincs helye.
És akkor még meg sem kaptuk az aranygaluskát (1850 Ft): puha, illatos gombócok durvára vágott dióba forgatva, langyos fehércsokis vaníliasodóval.
