Sziget nyitónap: Ed Sheeran és a fiatal lányok diszkrét bája

Kezdjük azzal a ténnyel, hogy keményvonalas Szigetes vagyok, rendkívül gyakorlott, aki nem esik pánikba akkor sem, ha egyszer csak úgy érzékeli, hogy eltévedt, és idegen sátrak között bóklászik, mert tudja jól, hogy csak menni kell előre bátran és töretlenül. Előbb-utóbb úgyis szembejön egy helyszín, onnan pedig már simán eltalál a következőhöz, vagyis valójában elveszni biztosan nem fog, még ha elsőre úgy is tűnik. Ide is citálhatjuk a spirituális lelkek közkedvelt fogalmait, a flow-t és a pillanatban levést, mert ha valami igazán érvényesül a Szigeten, akkor ez a két dolog: viszi az embert a flow, és minden pillanatban a jelenben létezik. Ha ezt elfogadjuk, és így vágunk neki a bevetésnek, nagy gond nem történhet. 

Persze azért gond mégis volt. Sokan mindenféle fesztiváltapasztalat nélkül jöttek ki a Szigetre, egyetlen koncertre, az Ed Sheeranra, és talán ugyanazt várták az estétől, mintha a Sportarénába mentek volna. De egy fesztivál egészen más utca, és mivel már jó előre tudták a szervezők is, hogy durva telt ház és sosem látott tömeg várható, nem véletlenül figyelmeztettek arra mindenkit, hogy minél hamarabb, és ne a koncert előtt félórával menjen ki a Szigetre. Az Ed Sheeran koncert alatti tömeget viszont a szervezők nem kezelték teljesen jól – már ha lehet egyáltalán –, mindenki hallotta a rémtörténeteket arról, hogy egész sokan az italos pultokban kerestek menedéket, hogy legalább ott lélegzethez jussanak. Mi sem tudunk okosak lenni ez ügyben, de talán ott a gond, hogy már túl kicsi bizonyos előadókhoz a nagyszínpad előtti tér. És mivel a tömeg nagyrésze – de a fele mindenképpen – nem gyakorlott fesztiválozó volt tegnap este, amikor úgy tűnt, hogy jön a vihar (ami aztán mégsem jött), a közönségnek ez a fele szinte egy emberként lódult meg a kijárat felé. Pánikközeli volt a hangulat, állítólag mozgott a K híd, és igazán jólesett volna, ha a szervezők legalább hangosbemondón keresztül adnak némi megnyugtató tájékoztatást.

Most pedig ugorjunk az este közepére, a nyitónap legfontosabb eseményére, Ed Sheeranre, aki miatt tegnap tehát akkora telt házat hozott a fesztivál, hogy voltak időszakok, amikor az ember még akkor sem tudott volna berúgni, ha nagyon akar, mert mindenhol hatalmas sorok kígyóztak, és finoman szólva, nem mindig forogtak olajozottan a fogaskerekek a pultok környékén. De ezt is meg lehetett szokni. Oké, hogy bulizni megyünk ki a Szigetre, és van színház és cirkusz meg minden más is, ami a szórakozásunkat szolgálja, de a lényeg úgyis a zene. Ebből van a legtöbb, ráadásul nagyon sokféle, és mindig találni valahol valami kedvünkre valót, ha éppen egy lyuk tátong a személyes zenei menüsorunkban. Aztán vannak a kötelező körök, mint tegnap este Ed Sheeran, akit, ha már ekkora sztár, mindenképpen meg kell néznie az embernek, minimum azért, hogy megtudja, mitől is ekkora sztár ez a tökéletesen antisztár küllemű, kócos és vörös hajú fiatalember. 

Amikor Ed Sheeran tegnap este, pár perccel a hivatalos kezdési időpont előtt kisétált a színpadra egy szál gitárral a kezében, és belecsapott a koncertbe, többen azt hitték, lenyom pár számot így egymagában, aztán majd követi őt a zenekar, de nem így történt. Több tízezer ember, nagyrészt fiatal lányok úgy ettek a tenyeréből szinte a koncert első pillanatától kezdve a legutolsóig, hogy más nem volt a színpadon, csak ő és a gitárjai meg a kütyük, amikkel ott élőben a zenei alap loopokat készítette. Ennek a mosolygós, rendkívül lelkes, antimacsó ifjú férfinak a tehetsége elvitathatatlan: egyedül is simán betöltötte a színpadot, a közönségével közvetlenül, hálásan és szeretettel bánt, ráadásul kiváló zenész érzékeny popvénával megáldva és még a hangja is magabiztosan úszott a levegőben. Tényleg nehezen lehetett belekötni, még akkor sem, ha a koncert közben azt állapítja meg az ember, hogy Ed Sheeran zenéje nem az övé. Elég volt csak szétnézni, hogy észrevegyük: ettől függetlenül a produkció nagyon is működik. Én még ennyi boldog embert egy helyen nem láttam, és ez a tény a boldogtalansággal, stresszel és feszültséggel teli korunkban hatalmas erény. 

Ed Sheeran az a srác, aki mindaddig szinte láthatatlan marad a társaságban, amíg egy tábortüzes estén az egyik haverja a kezébe nem nyom egy akusztikus gitárt, hogy ugyan játssza már el a saját szerzésű dalait, ő pedig szégyenlősen somolyogva eleget tesz a kérésnek, és ahogy belecsap a húrokba és dúdolni kezd, megszületik a varázs, ő maga pedig vonzó és szép férfivá válik, akiért azonnal dobogni kezd az összes női szív, 8 évestől a 80 évesig. Igen, Ed Sheeran az egyszerű és őszinte érzelmek, a vállaltan szemérmetlen giccs, a tábortűz körüli, „szeressük egymást, gyerekek” típusú összeborulás mestere, méghozzá nagymestere. Mondom ezt úgy, hogy továbbra sem fogom a számait hallgatni, mert nem az én zeném, de ennek ellenére el kell, hogy ismerjem: működik, méghozzá tökéletesen.

De ha nem az én zeném, akkor kié? Elsősorban a fiatal lányoké, akik bezárkóznak a szobájukba, felülnek az ágyuk közepére vagy az ablakba, a fülükbe dugják a fülhallgatót, és elindítják a telefonjukon az Ed Sheeran-playlistet, vagy épp csak azt az egy számot végtelenítve a kis vörös trubadúrtól, ami épp a leginkább kifejezi vagy levezeti a szerelmi vagy bármilyen más bánatukat. Az, hogy Ed Sheeran egy szál gitárral állt ki a színpadra, ott, a több tízezres tömeg közepén is hozta ezt az élményt. A lányok lehunyták szemüket, énekelték vagy csak dúdolták Eddel együtt a dalokat, és közben ott voltak a szobájukban is, ahonnan kizárják a szüleiket, a barátaikat és az egész világot is, és ahova senkit nem engednek be, csak és kizárólag Ed Sheerant. Aki az övék, ők pedig Ed Sheerané. Szeretés van, volt és lesz. 

De az este zenei szempontból számomra egyébként is a szeretetről szólt annak ellenére, hogy napjaink egyik leginkább elkoptatott, kiüresített és magára hagyott szaváról és fogalmáról van szó. Ahhoz, hogy Ed Sheerant is szeretettel tudjam szemlélni és megérteni, szükség volt előtte két olyan ritka zenei pillanatra, amit a nyitó estén nem a kis vörös szállított, hanem Michael Kiwanuka és Angie McMahon. 

A brit dalszerző-énekes nagyon erős zenekara élén afro-soul-funk-blues csodát varázsolt a Nagyszínpadra a késő délutáni, kora esti időpontban, de olyat, hogy legszívesebben mindenkit a kebledre öleltél volna, annyira testvér volt mindenki. Nem tudni pontosan, hogy mitől működik, egyszerűen csak jó volt az alatt a másfél óra alatt lenni, ott lenni meg embernek lenni, elsősorban olyannak, akinek érzelmei vannak, amiket büszkén és őszintén vállal, szeret és hagyja kiáradni magából, és amihez ez a páratlan tehetségű, szerény, szakállas fekete férfi adja a zenei kíséretet. 

Az ausztrál Angie McMahon ezzel szemben maga volt a zenébe foglalt ölelés, egy hosszan kitartott nagyon intim pillanat, amikor könnyek futják el a szemedet, mert annyira jól érzed magad ott és akkor, ahol és ahogy vagy. Hogy most éppen nem is lehetne másképp, csakis így. Feloldódsz az estében, a pillanatban, az életben és a szeretetben, és leginkább annak örülsz, hogy ennek az elkoptatott, kiüresített és magára hagyott szónak és fogalomnak igenis van még helye a világban, mert olyan emberek viselik a szívükön a sorsát, mint Angie McMahon, Michael Kiwanuka és bizony, még Ed Sheeran is.