A 19. század vége felé egyre több művész, építész és gondolkodó érezte úgy, hogy megfáradtak, kiüresedtek az addig egyeduralkodó akadémikus keretek és historikus stílusok, és valami újra, modernre, formabontóra vágytak. Egy olyan nyelvezetre, amely koruk társadalmának problémáit, vágyait és törekvéseit képes kifejezni.
Az új stílus szellemi előfutárai Angliában már a 19. század közepén megjelentek, ám az első formabontó ipar- és képzőművészeti tárgyak és épületek csak az évszázad utolsó éveiben születtek meg, egymástól független területeken más-más formavilággal és elnevezéssel. Ám a brüsszeli, müncheni, bécsi példák szempillantás alatt ismertté és követendővé váltak nemcsak Európa-, de világszerte. Gyors sikerét annak is köszönhette, hogy ahogy a megnyitón Katona Júlia művészettörténész is fogalmazott, hogy vizuális értelemben könnyen értelmezhető a stílus, és a saját korában két évezred intellektuális béklyóitól szabadította meg az építészeket és a szemlélőket is.
A Transznacionális Duna Együttműködési Program tagvárosainak (Belgrád, Bécs, Budapest, Bukarest, Ljubljana, Nagyvárad, Szabadka, Szeged, Szófia és Zágráb) közös tárlata a FUGÁBAN – bár “csak” egy teremnyi a kiállított anyag – mégis hihetetlenül izgalmas és látványos utazásra csábít minket. Mire végigjárjuk a kiállítást, úgy érezzük, azonnal indulni akarunk, hogy a valóságban is megnézhessük, bejárhassuk ezeket a csodálatos épületeket.
Az idén hatodik alkalommal megrendezésre kerülő Szecesszió Világnapja több szempontból is különleges lesz. A 2013-ban magyar kezdeményezésre elinduló mozgalomhoz az idei évben már a Duna menti régió több városa és országa is csatlakozott. Az eredetileg június 10-én, Lechner Ödön és Antoni Gaudí halálának évfordulóján megtartott esemény erre az évre már egy több napig tartó programsorozattá nőtte ki magát, sétákkal, családi programokkal és tárlatvezetésekkel. Ráadásul idén kettős emlékévet is ünnepel a szakma, Otto Wagner halálának századik és Komor Marcell születésének másfél évszázados évfordulóját.
A három szekcióból álló tárlat – melyen a kurátor, Baldavári Eszter, az Építészeti Múzeum munkatársa vezet végig minket – Béccsel és Otto Wagner pályafutásával indul, akinek épületei a historizmusból a szecesszióba való átmenet ékes példái. A képeken a formabontó, a korabeli bécsieket igencsak megbotránkoztató Majolikaházát is láthatjuk, de a városi vasút állomásépületei és a Postatakarékpénztár épületének egy-egy részlete is felvillan.
Wagner oktatói és építészet-elméleti munkássága révén is nagy hatást gyakorolt a teljes Duna menti régió építészetére. A kiállításon érdekes végignézni és felfedezni, hogy a bécsi szecesszió formavilága hogyan bukkan fel a nemzetközi viszonylatban kevéssé ismert szlovén, horvát és bolgár példákon, például Ljubljánában Max Fabiani vagy Ciril Metod Koch épületein.
A második szakasz Lechner Ödön munkásságát, hatását és követőit mutatja be, hozzá kapcsolódnak a kiállításon fellelhető tárgyak is. Gyerekkori rajzai és korabeli fényképek mellett láthatjuk az első jelentősebb, és az országos elismertséget meghozó munkájának, az Iparművészeti Múzeumnak egy részletes makettjét, és az eredeti épületről származó Zsolnay mázas tetőelemeket is.
Követői közül az idén 150 éve született Komor Marcellt emeli ki a kiállítás, akinek Jakab Dezsővel közös épületeik az egykori Monarchia számos nagyvárosában megtalálhatóak. Szabadkán ők tervezték a nemrégiben csodásan felújított zsinagógát és a Városházát, míg Nagyváradon a Fekete-Sas palota, Marosvásárhelyen pedig a lélegzetelállító Kultúrpalota, amely az az európai szecesszió egy legszebb összművészeti alkotása, köthető a nevükhöz.
A kiállítás harmadik szakasza a szecessziós törekvésekről szól a régióban, talán itt figyelhetjük meg a leglátványosabban, hogy melyek azok a párhuzamos elemek, jellegzetességek, amelyek azonosak, és hogyan hatottak a francia Art Nouveau, az osztrák szecesszió vagy a német Jugendstil formái a keleti területeken is. Izgalmas látni, ahogy egy szófiai fürdő épületében egyszerre ismerjük fel a mi Széchenyi fürdőnk homlokzatát, az ortodox templomok szerkezetét és a bizánci díszítő művészet elemeit, vagy Szerbiában Branko Tanazevića épületein a moravai szecessziót megszületését.
A megnyitón is felmerült az a kérdés, amit mi is sokszor felteszünk magunknak, hogy vajon lehet-e még újat mondani a szecesszióról? Ez a kiállítás megmutatta, hogy igenis lehet, és kell is, hiszen tájegységenként és népenként különböző és izgalmas változatai vannak.
És bár a tablók a valós helyzetnél valamivel kecsegtetőbb képet festenek, hiszen bevallottan szinte csak felújított épületek kerültek fel, de egy-két példa erejéig felvillan az a harc és nemzetközi-szakmai összefogás is, amely még rosszabb állapotban levők megmentéséért szerveződik, hogy a régió szecessziós öröksége valóban mindenkié lehessen, függetlenül a nemzeti hovatartozástól.
