A donburi legalább olyan alapvető fogása a japán gasztronómiának, mint a ramen vagy a currys rizs; lényegében egy tál rizs, amire sült húst és zöldségeket halmoznak, az egészet pedig megöntözik egy alapléből (dashiből), mirinből (édes japán rizsbor) és szójaszószból főzött „levessel”.
A főleg irodisták által ebédre fogyasztott egytálételben nincs semmi „különleges” – talán ezért is van az, hogy a sushival vagy a pirított gőzgombócokkal ellentétben nem lett visszatérő eleme a hazai étlapoknak. Pedig eszményi street food: könnyen variálható, egyszerű magunkkal vinni, és ha jól készítik, nem csak laktató, de ízletes is.
Erről január óta a Kálvin téri DON DOKO DON-ban is meggyőződhetünk, ahol az alapító házaspár családi recept alapján készíti, három változatban: klasszikus marhahúsos (gyudon – 1000 Ft), sertéshúsos (kakunidon – 1000 Ft) és vegetáriánus (sicsú-don – 900 Ft). Mindegyikből van kis és nagy adag is, de kérhetjük menüben is (1450 forint), amiben jár még mellé egy niku-man (sertéshússal töltött gőzölt tésztagombóc) és üdítő vagy miso leves.
Utóbbi egyike a legjobbaknak, amiket Budapesten volt szerencsénk kóstolni, de maga a donburi sem okozott csalódást: jól fűszerezett, nagy adagokat kaptunk, omlós hússal és friss zöldségekkel. Egyedül talán a vegetáriánus verzió volt furcsa elsőre a maga tej(szín)es öntetével, de az első szemöldökráncolások után már azt is boldogan fogyasztottuk.
Legközelebb tehát ha erre járnánk, és megkívánjuk az ázsiai konyhát, de a Hanoi Xua fogásait már túl jól ismerjük, jó alternatíva lehet Budapest első donburizója, de akkor is jó opció, ha még csak ismerkedünk a régió gasztronómiájával és nem akarunk rögtön fejest ugrani a komplexebb, összetettebb fűszerezésű fogások világába.
Ugyan a japánok a különböző változatokat főleg déltájt (valamint másnaposság orvoslására) fogyasztják, a Tomoki házaspár aprócska, galériás „büféje” jövő héttől már este fél kilencig nyitva tart, így még egy Premier Kultcafés vetítés után is beleférhet egy könnyű vacsora.
