A Kilenc műterembőlkoncepciója pedig az, hogy lényegében nincs koncepció. Miközben végigsétálunk a Műcsarnok hatalmas termein, egymástól nagyon különböző benyomások érnek. A Frissen – Egyenesen a műteremből című gigatárlaton a múzeum mindegyik kurátora kiválasztott egy neki tetsző kortárs művészt, és bemutatta aktuális műveit. Akkor nagyon bejött az elképzelés és a változatosság elve, ma is előttünk vannak Rabóczky Judit Rita bizarr szobrai, Barakonyi Zsombor urbanisztikai témájú képei vagy Nyári István óriási, vibrálóan színes, szürreális festményei.
A most kiválasztott művészek személyisége, művészete és technikája is rendkívül különböző. Baksai József legfőbb munkamódszere a napi többórás olvasás, miközben jegyzetel, a cetliket félrerakja, és ezekből a pillanatnyi benyomásaiból később képek születnek. Faa Balázs gondolkodására a matematika hat: képzőművészként végzett, de 1990-es évek végétől valamennyi munkája számítógépen formálódik az általa írt programok alapján. Földre szórt lisztből felépülő installációját elsőre nehéz megérteni: a Penrose-fedés-alapú aperiodikus rendszerre épül, amelynek kétféle rombuszából a végtelen sík lefedhető ismétlődés nélkül.
A rombuszokat egyébként családjával szórta le sablonokon keresztül két napon át, és a mű az élet legjelentősebb történeteinek hasonlóságát és egyben különbözőségét szimbolizálja. Hasonló az üzenete másik szellemes ötletének is, amihez a látogatók részvételét kérik: a kamera beolvassa az egymás után következők arcát, egy másik képernyőn összekeverik őket, végül a harmadikon egyetlen átlagarcot hoz létre belőlük.
Nagy Gabriella természethez közel álló festményei is zavarba ejtőek, pedig elsőre egyszerű tájképeknek és állatos műveknek tűnnek. Másodikra azonban mindegyiket találunk egy oda nem illő, furcsa jelenséget: a bagoly és a bárány könnyezik, a róka fejéből ceruza áll ki, a maci festéket hány, az idilli tájban repülő csészealjak szállnak, a tüskés csipkeágak hashtaget formáznak.
Bullás József kiállításán szikrázott a szemünk: ő 30 éve csak absztrakt képeket fest, a színpompás rácsmintázatai, pöttyei alaposan megzavarják a térérzékelésünket. Pázmándi Antal termébe lépve az a benyomásunk, hogy egy roncstelepre érkeztünk, pedig ami ránézésre vas, az közelebbről szemügyre véve komolyabb megfejtést igénylő kerámia és porcelán kompozíció.
A kiállítók között monumentális művekkel szerepel még Lajtai Péter és Kapitány András, valamint Turcsányi Antal, a „zsámbéki remete”, akinek sajátos magánmitológiája a 80-as évektől meghatározza művészetét.
Ellentmondásos érzések lettek rajtunk úrrá Agnes von Uray (régen: Szépfalvi Ágnes) új képeit szemlélve, amelyeket ő rossz rajzokként (bad painting) aposztrofál, és így vall róluk: „Mindig szerettem volna pimasz lenni, de régebben nem mertem megengedni magamnak, hogy aranyló balatoni naplementéket, macskákat, virágokat vagy éppen lottószelvényeket fessek. Most szomjazom a nagyon erős színeket, a nagyon pirosat, a nagyon zöldet, a nagyon kéket, mint amilyeneket a kora reneszánsz festményeken látni. A létezés diadalát akarom megfesteni. Szabadságra vágyom: a fényre és a ragyogásra.”
Külön érdekesség, hogy a középnemzedék alkotásait felvonultató Kilenc műteremből mellett a héten megnyílik a fiatal, Derkovits-ösztöndíjasok munkáit bemutató DERKÓ 2018. Izgalmas lesz összevetni a feltörekvő és a már beérett képzőművészek gondolatvilágát.
