Csató Józsefhez hasonlóan Puklus Péter is a Fonó Budai Zeneház mellett található gyártelep egyik helyiségében rendezte be a műtermét, azonban vele ellentétben nem az Artus Kortárs Művészeti Stúdióban, hanem a Lukács Nóra és Katja Melzer által igazgatott Igor Metropolban. „Régen, amíg még volt Lumen Galéria, a szemben lévő kis terem volt a raktárunk, én meg a »raktáros«. Aztán az a történet véget ért, én meg itt maradtam.” – meséli a negyedik emeleti helyről, ahol fő társasága a kutyája, Legó. Sokszor a napközbeni séta alatt jön az ihlet, de általánosságban is elmondható, hogy az itteni csönd és nyugalom katalizátorként hat a kreativitására.
A műtermet körbejárva felfedeztük, hogy még zuhanyzó is van, sőt, egy kanapé és hálózsák is akad: igen, volt már olyan, hogy egy éjszakába mélyen belenyúló alkotói fázis után Péter már haza sem ment inkább. „Havonta egyszer-kétszer biztosan megesik.” – mondja nevetve. De ezen nincs mit csodálkozni.
Szabadúszó művészként ugyanis Péter nem csak sporadikusan, hetente egy vagy két alkalommal tartózkodik itt: a szerdák kivételével mindennap tíztől hétig dolgozik, aktuálisan épp A hős anya – hogyan építsünk házat című sorozatán , valamint azon, hogy végre rendet rakjon.
Utóbbi szükségessége részben a helyiség kettős funkciójából fakad: nem csak műterem, hanem műhely is. „Sok képemnek olyan alapja van, hogy kell hozzá barkácsolni valamit, mondjuk építeni egy szobrot, és azok jellemzően itt készülnek el. Utána kialakítok egy apró fotós műtermet, de legalább eljátszom, hogy van itt egy és rögtön be is fotózom.” –
avat be minket, kiemelve hogy mostanában inkább az ötletelés viszi el a legtöbb időt. A falon egyfajta „szamárvezetőként” sorakoznak az aktuális munkában hangsúlyos gondolatok, valamint a megalkotni kívánt képek.
„Talán a legfontosabb kérdésfelvetés ebben a projektben az, hogy lehet-e jobb a kapcsolatunk a gyermekeinkkel, mint a szüleink kapcsolata volt velünk, és hogy mi kell ehhez. Illetve szerintem van egy nagyon nagy ellentét a férfi és női helyzet között a társadalomban, nem valósult meg a teljes egyenjogúság, pedig már a francia forradalom is ezt tűzte zászlajára. Ráadásul az aktuális rendszer sem támogatja ezt, sőt.” – kezd bele A hős anya koncepciójának taglalásába. „Az inspiráció talán onnan ered, hogy amikor megszülettek a gyerekeink és rá kellett jönnünk, hogy fiatal apaként teljes más minden, mint anyaként. Gondolj bele milyen az, ha férfiként rohansz a busz után, karodban az egyikőjükkel, hogy aztán a sofőr az orrod előtt csukja be az ajtót.
Na és ugyanezt képzeld el úgy, hogy nő vagy. Sokat beszélgettünk arról, hogy a kisgyerekes/kismamai lét lényegében egyfajta besorolhatóan hátrányos helyzetű élet: a mozgássérült, hallássérült vagy autista kategóriák mellé nyugodtan oda lehet tenni. Például ha sír a gyerek a karodban, akkor a másikkal nem tudod kinyitni a bébiételes üveget, hogy megetesd, vagy egy ásványvizes üveget, hogy igyál. De ott van a munkahely kérdése is: ha hazamész ötkor miattuk, pedig tovább tart a projekt, rögtön megítélnek. Pedig ha bezár az óvoda fél hatkor, egyszerűen nincs más választásod.” – folytatja.
Miközben tovább beszélgetünk ezekről a kérdésekről, és Péter kijelenti, hogy a célja az volt, hogy „ezeket a kérdéseket feltegye, de úgy, hogy az közben művészet marad”, felvetődik bennünk, hogy mi kell ahhoz, hogy el tudjon kezdeni dolgozni. „Szabadidő, ötlet, lehetőség.” – feleli némi gondolkodás után.
De nem zökken ki, miután kikapcsoltuk a diktafont, még sokáig tartott a beszélgetés arról, hogy miért fontos az, hogy tágabb legyen a művészet iránt érdeklődő emberek köre, aminek egyik eszköze – legalábbis nála – hogy olyan témákat állítson fókuszba, amiket mindenki megélt, de legalábbis van tapasztalata róla, tud hozzá kapcsolódni.
A címválasztás is ezt a célt szolgálja, hiszen „biológiai értelemben legalábbis anyja mindenkinek van, ahogy egy képe is róla. Akármilyen körülmények között is nőtt fel bárki, arról van egy gondolata. Ez egy játék azzal, hogy minél több figyelmet vonjon be és mivel szélesebb az érdeklődők köre, egy olyan témát választottam, ami szerintem fontos, és beszélnünk kell róla, mert a mi és a gyermekeink jövőjéről szól. Valamint arról, hogy tudunk-e változtatni a már meglévő kulturális beidegződéseinken, amelyek nem feltétlenül jók. Nem mondom, hogy minden, amit a szüleinktől kapunk, az rossz, van nagyon sok jó is, ez inkább arról szól, hogy lehet-e a következő generáció kicsit jobb nálunk. Úgy képzeld el ezt, mint a természet körforgását: egymást váltja a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, aztán következő nyáron már kicsit több alma van az almafán. Nem nagyon sokkal, csak egy kicsivel.”
Péter egyébként rendszeresen hangsúlyozza, hogy nem fotográfusnak, hanem fotóval is dolgozó képzőművésznek tartja magát. Ahogy egy friss interjújában fogalmaz: „a fotográfus terminus eleve determinál egy véges eszköztárat, mely a képalkotó eszközök körének használatával be is zárul. Ezzel ellentétben én abban hiszek, hogy az alkotónak elsősorban az átadandó üzenetre kell koncentrálnia. Ahhoz kell megválasztania azt az eszközt, ami az üzenet megfelelő átadásában őt a legjobban segíti. Ha ez batikolás vagy vers vagy tánc, akkor az.” De talán a legcélravezetőbb az, ha mindenki maga merül el a világában – például a Trafó Galériában megtekinthető Life is Techno című kiállítása keretében.
