A környező országokban már előrukkoltak a 60-as éveket feldolgozó művészettörténeti projektekkel, és hazánk régóta lógott ezzel a feladattal. Kitűnő szimbólumot találtak hozzá: egy „keret” többféleképpen is értelmezhető, egyrészt stabilitást nyújt, másrészt korlátként is működik, és a 60-as évekre ez többé-kevésbé ráhúzható. Persze fontos tisztázni, hogy nem 50-től 60-ig tartott a korszak, hanem valójában az az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveitől az 1968-as prágai tavaszig, a kiábrándultság évéig. Azért is nehéz körülírni ennek az időszaknak a kulturális életét, mert egyszerre több ellentmondásos művészeti kifejezésmód uralkodott, ráadásul ekkor épült ki az aczéli kultúrpolitika "három T" (tilt, tűr, támogat) rendszere, amiben meg kellett tanulni a sorok között olvasni. A keretek közé szoruló képzőművészetben még érezhető volt a szocialista realizmus hatása, a visszanyúlás a Bauhaus és az avantgárd örökségéhez, és már formálódtak a modernista és a neoavantgárd célkitűzések is.

A kiállításba vezető fogadótérben egy háromszintes panelház élethű mását építették, ami a legtöbb ember számára a korszakban konkrétan a hétköznapok keretét jelentette. Sokakban bizonyára az iparművészeti szekció is bizsergő nosztalgiát vált majd ki, annak ellenére, hogy a kiállítás célja korántsem ez az érzés.

Petrányi Zsolt kurátor számára az ember és annak fokozatosan modernné váló és konszolidáló élete áll a középpontban, ezért többnyire figurális műveket látunk. Lehetetlen megragadni egyéb összefüggéseket, mert a tárlat rendkívül változatos és tömény: ha valaki az alapján választ kiállítást, hogy minél több műalkotást megnézzen, és a teljesség igényével minél átfogóbb képet kapjon egy korszakról, annak itt a helye, de aki nehezen koncentrál, annak össze kell szednie az erejét, hogy megeméssze a  350 festményt és szobrot, amelyek mellett grafikák, könyvek, plakátok, valamint iparművészeti alkotások is helyet kaptak. Petrányi Zsolt alapos kutatómunkát végzett; csak a Nemzeti Galéria raktáraiban több ezer olyan ekkor készült alkotást őriznek, amely csak nagyon régen, vagy soha nem volt még bemutatva.

Ezt a hatalmas anyagot hét nagyobb szekcióra osztotta alegységekkel, külön termet kapott például a politizáló művészet, a korszakban népszerű „építés” motívuma, a modernista törekvések, a tűrt és tiltott művek. Somogyi József, Maurer Dóra, Kondor Béla, Csernus Tibor, Victor Vasarely mellett több olyan névvel is találkozhatunk, akiket a hazai művészeti közeg már nem emleget, de a magyar művészeket inspiráló Picasso és Fernanrd Léger műveit is megcsodálhatjuk. A fogadótérbe felhúzott paneltömb mellett egyéb találó metaforák is átszövik a kiállítást, érdemes alaposan megfigyelni a részleteket: a szocializmus „építés”-fétise például a tárlat dizájnján, az építkezésekről ismerős tartószerkezeten és az ülőalkalmatosságokon is visszaköszön.