Történelmi épületegyüttes a gyógyítás szolgálatában – a Szent János Kórház

Kórház – akkor még a város szélén

A kórház elődje már a 18. században működött – igaz, csak néhány ággyal, a mai
Margit körút és a Hattyú utca keresztezésénél, az egykori városfal mellett. Az 1710-es pestisjárvány alatt előbb fából, később kőből épült veszteglőház mellé 1736-ban épült fel a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett kápolna, majd 1819 és 1829 között ennek két oldalára két új épület, „polgári városi kórház” került, Boulandt József és Eckermann József építőmesterek tervei alapján. A korábbi barokk helyett klasszicista főhomlokzatot kapott épület előtt egy korinthusi oszlopon a prágai kanonok szobra állt.

Az épületek emlékét ma már csak egy tábla és néhány falmaradvány őrzi a Széna térnél. Ezek a házak egyébként még inkább csak szegényházaknak vagy ispotályoknak tekinthetőek, melyeket a jómódú polgárok adományaiból tartottak fenn. Az 1848-1849-es szabadságharc alatt már műtő is működött itt, ezután pedig a német helyett magyarul vezették a kórlapokat.

A dinamikusan növekvő budai lakosság ellátására épült, ma is látható épületegyüttes közvetlenül a századforduló előtt, 1898-ban készült el. Az akkor 420 ágyat befogadó, pavilonrendszerben elhelyezett téglaépületek a Monarchiában megszokott stílusjegyeket viselik. A legtöbb épület háromemeletes. A telek kiválasztását hosszas vita előzte meg, a Diósárok dűlőre a kipusztító járvány után esett a választás.

Az 1898-ban elkészült részekhez öt évvel később épült fel Wodianer Albert vállalkozó végrendeletében szereplő adományából egy új pavilon a lábadozó betegek számára. 1910-ben röntgenlaboratórium működött, 1917-ben központi laboratórium. A technikai fejlődés mellett szakmailag is erős háttér biztosította a betegek gyógyulását, a szakemberek komoly tudományos eredményeket értek el. Folyamatosan új osztályok jöttek létre, és szinte minden orvosi szakma képviselve volt – ez a komplexitás jelenti ma is a János egyik erősségét.

A II. világháború idején súlyos harcok zajlottak errefelé, különösen a magyar és német katonák kitörési kísérlete alatt. Ezekben a hónapokban lőtték rommá a Margit körúton található, szegényházként működő régi épületet is. Az új kórházban szélsőséges körülmények között ugyan, de lehetett dolgozni, a területén viszont tragikus jelenetek zajlottak: a németek oroszokat és zsidókat, az oroszok órákat és apácákat, a betegek pedig vizet és élelmet kerestek. Sok üldözöttet sikerült itt elbújtatni, de az orvosok közül is volt, akit elhurcoltak vagy a helyszínen lőttek agyon.

Alig tíz évvel később ismét komoly harcoknak és ínségnek volt tanúja a kórház. Az 1956-os forradalom idején sok sebesültet szállítottak ide, és saját mentőszolgálatot szerveztek. A felkelők pedig az egyik társuk itt fogva tartott feleségét hősies akcióban szabadították ki – erről Dr. Mihályi Balázs című kötetében olvashatunk.

Az ötvenes években – szovjet mintára – poliklinikákat szerveztek, és az intézmény a következő pár évtizedben is több szervezeti átalakításon ment keresztül, de a János azon kevés egészségügyi létesítményhez tartozik, ahol – a szívsebészetet kivéve – a korszerű orvostudomány minden ága képviselve van. Ennek egyik legfontosabb eleme a Budai Gyermekkórház integrálása volt.

Nem tudjuk, hogy a külső téglafalakon látható bekarcolások pontosan mikor készültek – talán mindegyik máskor – de az épületegyüttes éppen ettől izgalmas. Ezek több mint egy évszázad történetének lenyomatai itt, a Diósárok partján.

Orvosi múzeum a falak közt

Az intézmény fennállásának 300. évfordulóján nyílt meg az az ápolástörténeti kiállítás, melynek alapjait Katona József szájsebész főorvos fektette le. Saját gyűjteményéből számos különleges orvosi műszerrel találkozhatunk, míg más értékes darabok helyhiány miatt egyelőre nem láthatóak.

Az egyik tárolóban például Kosztolányi Dezső boncolási jegyzőkönyvét is láthatjuk, amelyből kiderül, hogy a költő szájüregrákban halt meg. „Bár sokáig nem közölték vele a végső diagnózist, Stockholmban szembesült a tényekkel. Dohányzott és ivott, ez pedig szorzó tényező a kockázatokban.” – mondja a szakember.

A tárlaton - kis bábukon - láthatóak a hazai ápolórendek öltözékei is, a doktor úr pedig sok érdekességet mesélt arról, hogy milyen szerepet játszottak a betegápoláshoz szorosan kötődő apácák a gyógyításban. Különös hangsúlyt kapott a kórházban 1896-tól dolgozó Páli Szent Vincéről Elnevezett Irgalmas Nővérek Rendje. „Manapság a rentabilitás, a megvalósíthatósági tanulmányok világát éljük. Ezek az emberek ingyen jöttek ide dolgozni, volt, aki 47 éven át”.

A tárgyak között láthatunk az 1700-as évekből származó fogporos dobozt, mechanikus koponyafúrót, a főorvos nagyapjának az 1920-as években készített lázmérőjét, régi sterilizátorokat, fogókat, sztetoszkópokat. Az egyik fecskendőben például máig tökéletes a kompresszió: manapság részben érthető okokból mindent eldobhatóra terveznek, de az eszközök között azért találunk olyat, aminél lenne értelme, ha csak egyszer kéne megvenni a világszerte alulfinanszírozott egészségügyi intézményeknek.

A helyiségbe belépve egyébként egy 1896-ban gyártott fogason hagyhatjuk a kabátunkat – ami tehát egy-két évvel azelőtt készült, hogy a ma is látható pavilonok felépültek.

Alagútrendszer az épületek alatt

A pavilonrendszer egyik hátránya, hogy elvileg annyi gépészeti berendezés kellene, ahány épület van – erre persze gondoltak az elődök is, így az építészek egy olyan rendszert alkottak meg, hogy szinte a teljes felső rész bejárható a föld felszíne alatt. A bejárásnál fontosabb azonban, hogy a gőzzel működő fűtőrendszer berendezései is itt találhatóak.

A helyenként egészen kísérteties alagútrendszerbe mi is leereszkedtünk, és hosszan bolyongtunk a különböző részekben. Az tény, hogy egy alapos takarítás ráférne, de azt még egy laikus is láthatja, hogy jól kitalált és sok lehetőséget rejtő rendszerről van szó.

A mosodát és a konyhai funkciókat például ezen keresztül látták el, valamint régen a műszaki dolgozók és az ápolók egy része az alagsori részekben lakott. Nem lehetett túl kényelmes, de a semminél talán ez is jobb volt, a közismerten gyakori főorvos-főnővér házaspárokon túl pedig – mesélik a kórház mai dolgozói – gyakran köztük is románcok vagy akár házasságok születtek.

Rombolni vagy felújítani?

Ahogy a Korányira és sok más kórházra, erre is ráférne a felújítás. A kérdés csak az, hogy érdemes-e egy teljesen új kórházat egy máshol felépíteni. Budán nem nagyon áll rendelkezésre alkalmas telek, hacsak nem tarolnak le egy fél hegyoldalt, Pestre áthelyezni megint nem lenne túl sok értelme, az elhagyott épületeknek pedig szinte lehetetlen lenne új funkciót találni.

„A pavilonrendszer nem mai, de egy korszerű központi épülettel működőképes lehet.” – mondja Semmelweis Tamás építész, aki az Építéstudományi Egyesület Egészségügyi Szakosztálya révén maga is számos egészségügyi épülettel foglalkozott már munkája során.

A másik hatalmas előny, hogy ez a rendszer lehetővé tenné a szakaszos felújítást. Ez nemcsak építészeti szempontból és a betegellátás miatt lenne létfontosságú, hanem egyben lehetne tartani a szakembergárdát is, ami komoly fegyvertény lenne.

„Egy új kórház lehet, hogy gazdaságosabb lenne, de ezt a kapacitást nehéz lenne reprodukálni.” – mondja Hanusz Ákos építész, műszaki osztályvezető, aki az épületegyüttes minden szegletét ismeri, egy antikváriumból ráadásul a kórház történetét feltáró, egyedülálló kiadványt is megmentett, így számos érdekes részletbe beavat bennünket a sétánk során.

A vezetés során elmondja azt is, hogy az egyszerűbb forgatókönyv szerint 1,5, a teljesebb szerint 4,5 milliárd forintból hőszivattyúkkal, korszerű rendszerekkel lehetne megoldani a fűtési rendszert. Megdöbbentő, de mindez fél évtized alatt megtérülne – mégsem kapnak az egészre forrást, ehelyett egyszerre csak egy-egy osztályon, egy-egy emeleten tudnak mondjuk ablakokat cserélni. Ehhez folyamatosan pályázatokat kell figyelni és rengeteget adminisztrálni.

A kórházaknak 30-50 évre előre kellene tervezni, a felújításokat nem lehet ad hoc döntésekhez igazítani. Az ingatlanban egyébként még sok lehetőség lenne a kórház számára, az alagútrendszerből is sok olyan részre lelünk, amit hasznosítani lehetne. Az építészek szerint több tízezer négyzetméternyi hasonló terület van itt.

Az épületegyüttes teljes felújítása 30 milliárd forintba kerülne, de így egy olyan kórházat sikerülne új életre kelteni, ami Budán egyedülálló módon komplex ellátást nyújt. Összeszokott és elhivatott szakembergárdával, de – egyelőre – sokszor méltatlan körülmények között. Tegyük hozzá, a röntgenek példáulhipermodernek, a gyerekosztály egy része is megállná a helyét máshol, de ez a kórház nagyobb részéről nem mondható el.

De talán ez is változik, ha lesz olyan döntéshozó, aki felismeri, hogy itt, műemléki épületekben mérhető és fejekben felhalmozott tudást, értéket lehet megmenteni – és ezáltal fejlődni.