Ha Alföldi Róbert felbukkan egy musicalben, az önmagában komoly hívószót jelent. A magyar zenés színházban ugyanis már nehéz nagyot robbantani, ráadásul Puskás Tamás rendező a lehető legklasszikusabb köntösben tálalta George Bernard Shaw drámájának megzenésített sztoriját: szép kosztümökkel, papírmasé londoni utcaképben, elegáns század elejei szobabelsőben, bálteremben elevenedik meg a gőgös beszédtanár és a hercegnővé kupált virágáruslány története (jelmez: Szakács Györgyi, díszlet: Bagossy Levente).
Alföldit kellemesen bizarr élmény volt nézni ebben a konzervatív megvalósításban: sziporkázott a végletekig negatív, mai szemmel simán bunkónak nevezhető, sznob Higgins professzor szerepében, aki még szerelmes férfiként se tudja levetkőzni önzőségét és arroganciáját. Rosszfiúságára minden sértés ellenére is vevő volt Eliza Doolittle, akit Tompos Kátya alakít immár sokadjára, hiszen nem új számára a szerep. A Szegedi Szabadtéren már többször eljátszotta Eliza Doolittle-t, és ének terén most is messze felülmúlta a többi szereplőt.
Mivel a darab lényegében a helyes beszédről és társadalomformáló erejéről szól, nem volt mindegy a fordítás. A korábbi, Varró Dani-féle verzió sokaknál kivágta a biztosítékot, de Baráthy György vadonatúj szövege a mi fülünket nem bántotta; nem okozott problémát, hogy a Wouldn't It Be Loverly magyar változata a gyerekkorunkban megszokott „csudijóból” „gyönyörű” lett.
Az Audrey Hepburn főszereplésével készült film egy bájos szerelmi történetként él az emlékezetünkben annak ellenére, hogy a sztori lényegében elég kíméletlen. Ezt szerencsére az előadás sem hagyja szó nélkül; több kritika is éri Higgings professzort az öncélú emberkísérletért.
Szemében a tájszólással vagy igénytelenebbül beszélő szegények, köztük Eliza a világ csúfságai, szépséghibák a planétán; gyakorlatilag „összerakja” a kitűnő megjelenésű és modorú, kívánatos nőt, a kísérlet végeztével eldobja, végül pedig maradéktalanul igényt tart rá, csakúgy, mint Pügmalión király, aki kifaragta márványból a tökéletes nőt, és beleszeretett alkotásába.
Hogy önmagáért nem, pusztán felturbózott szupernőként szeretik csak, bizonyára senkinek sem kellemes, az identitásválságról nem is beszélve. A musical befejezése ezért is tűnik kicsit következetlennek, és ezen Alföldi fantasztikus, belső vívódását és pálfordulását megjelenítő magánszáma sem segít. Mi lehet a vége egy ennyire egyenlőtlen kapcsolatnak? (Shaw Pygmalionjában egyébként nincs is happy end.)
A darab egyébként messze felülmúlja a magyar musicalbemutatók színvonalát, és ez elsősorban a főszereplőknek köszönhető: ismét felülíródik az a berögződés, hogy egy zenés előadás sikere a látványon és éneken, mintsem a színészi játékon múlik. Akik alapvetően szeretik a műfajt és a korhű, klasszikus színházi megvalósításokat, jobb helyre nem is válthatnának jegyet, mint a Centrál Színház My Fair Ladyjére.
Bemutató: 2016. szeptember 30.
Rendező: Puskás Tamás
