Budapest építészei – Bonta Gáspár

We Love Budapest: Rengeteg külföldi munkád és megbízód is van. Hogyhogy nem mentél külföldre?
Bonta Gáspár: Klassz dolog az első mentőcsónakban kievezni a süllyedő hajóról, de még jobb kimerni a vizet. Mindenkinek nagyon szoktam örülni, aki külföldön érvényesül, mint dizájner vagy képzőművész, de itt baromi sok munka van ilyen tekintetben.

WLB: Az elmúlt időszakban nálunk megjelent egy fiatal, ambiciózus művészréteg, ami alaposan rajta hagyta a kéznyomát a város arculatán. A budapesti bárokkal, üzletekkel, lakásokkal és hotelekkel nem ritkán az Archdaily és az Architizer oldalán találkozni.
Te hogy látod, ez minek köszönhető?
BG: Egy generáció alatt három generációnyi esztétikai és szakmai lemaradást próbálunk végignyomni. A széthúzás helyett megjelent egy egymáshoz lojális, munkamániás közeg: Csap Viktor, Szendrő Peti, Laki Eszter vagy Kiss Miki is ebbe a körbe tartozik. Ezek a fiatal korban szerzett művészbarátságok az embert és a kultúrkört is formálni tudják és így lehet eredményeket is elérni. Jó, hogy ennyi tehetséges ember között mérethetem meg magam egy ilyen kicsi országban.

WLB: Első látásra egy inkább intuitív valakinek tűnsz, de a sajtóval például nagyon tudatosan bánsz.
Fontos a brandépítés?

Hogyan tudjátok ma mindezt érvényesíteni Budapesten, más szóval piacosítani a művészetet?


BG: Igen, egy ideje figyelek az általam fontosnak tartott szaksajtóra. Sokáig pedig nagyon erős ellenérzés élt bennem, ez egy ilyen családi hagyomány. Úgy voltam vele, hogy van, aki beszél róla és van, aki csinálja. Mára ez megváltozott. Az önmítoszépítésnek több nagymestere van. Dalí, Picasso, Pollock. Warhol a művészetet egy terméknek tekintette. Van egy Kanye West-album, amiben Jay-Z azt mondja: „I’m not a businessman, I’m a business, man.” Valahogy így van ez ma, a művészet ma egy üzleti modell is.

WLB: Két generációnyi művész van a családban.

Ehhez adott volt a háttér?
BG: Nem, én egyáltalán nem ilyen helyről jöttem. Képző- és iparművészek, filmesek, meg egyéb kevéssé piacképes szakmák tömkelege található a családban. A jó oldala ennek az volt, ami pótolhatatlan, hogy egy buborékban nőttem fel. Előbb tudtam akvarellezni, mint írni. A nagypapám szobrászműtermében életveszélyes szerszámok vettek körül, de a manuális készségeim fejlődtek anélkül, hogy a művészettel, mint eszményképpel bármit kezdtem volna. Az üzleti szemléletem ettől teljesen függetlenül alakult ki, furcsa módon egy részét a munkaadóimtól, egy részét meg az egyetem alatt, pókerezés közben szedtem fel.

WLB: Hogyan jött az építészet?
BG: Érettségi előtt – amikor nem csajoztam vagy hiphop-bulikon lógtam – a nagypapám műtermében mintáztam. Megkérdeztem, hogy ő mit gondol. Kicsit gondolkozott az öreg, vakargatta a kecskeszakállát és azt mondta: „Egy építész csinálhat szobrokat, de egy szobrász nem csinálhat épületeket.” És tényleg, az építészet az egy ilyen „ernyőmárka”.

WLB: Sima volt az út utána?
BG: Egyáltalán nem. Megmutattam néhány munkámat a nagypapám egy építész barátjának. Jól van, ügyes vagy, csináld – mondta. Majd nem sokkal később a hiperdurva MOME-felvételin mégis kivágtak.

Egy évig dolgoztam és céltudatosan készültem, majd 360-ból – ha jól emlékszem – 3. helyen vettek fel. Ekkor kezdődött életem igazán sötétebb korszaka.

WLB: Miért sötét?
BG: A MOME azért jó, mert megismered a generációd művészeit. Huszár Andrissal, a HelloWood alapítójával például sokat mozgolódtunk, ilyen sóspuskával picsánlőtt valakik voltunk. A tanárok közt sok erős egyéniség volt ott, de a képzés nem kurrens és az iskola rosszul ugrotta meg a neo ipari forradalmat.

WLB: Ki hagyott erős nyomot benned?
BG:
Az egyik ilyen erős egyéniség Reimholz Péter volt. Az ő módszere az erős kritikára, kérdésfeltevésre épült. A másik Janáky István. Ő vezetett rá, hogy az építészet poézis. Megtanultam tőle, hogy humor és költészet nélkül nem lehet semmit csinálni. Megkérdeztem, hogy lenne-e a konzulensem. Elvállalta, de kikötötte hogy nem lehet megúszós kis érzékeny parasztházat tervezni az Őrségbe, hanem valami igazán nagy baromságot találjak ki amibe szívesen beleélem magam. Ez a szemlélet végül rám ragadt. Ma is magamnak akarok megfelelni. A diplomamunkám keretében például megterveztem, hogy milyen lenne, ha 500 méterrel meghosszabbítanánk a Margit-szigetet.
WLB: Kik határozták még meg a pályád, akár az egyetemen kívül?
BG: Még az egyetem alatt ismerkedtem meg Havadtőy Samuval. Kérte, hogy dolgozzak ki egy projektet, majd sorban jött a többi megbízás. Tíz éve dolgozom neki a legkülönfélébb városokban. A gondolkozásom meghatározó figurája ő, aki olyan dolgokra tanított, amit itthon nem lehet. Z. Halmágyi Judit szintén ilyen meghatározó figura. Egy Pecha Kucha-előadás után odalépett hozzám, majd másnap 9-kor kezdtem nála. Két évig dolgoztunk együtt.

WLB: Mi következett a diploma után? Hol, hogyan dolgozol?
BG: Már az egyetem alatt dolgoztam. Egy rövid időt Párizsban töltöttem, majd hazaérve kiköthettem volna egy nagy irodában. Ehelyett egy szabad műtermet szerettem volna – és tulajdonképpen egy ilyenben alkotok most is. Igaz, a műteremszobát most szeretnénk felcserélni egy utcafrontos irodára, valahol a Bartók Béla út környékén. Ez egyszerre lehet iroda, kávézó és bemutatóterem is, még nem alakult ki a végleges koncepció, de szeretem a képzettársításokkal működő helyeket.

WLB: Hogy találtak meg az első megbízások? Milyen típusú munkáid vannak most?
BG: A korai munkák közül említhető például több arculati munka. Valójában ekkor még inkább én hajtottam a munkákat. De mint mindig, szerencsém volt a már említett művészeti buborékkal. Ma az építészeti munkáim között alapvetően két típus van. Az egyik a lakás. Ez érzelmileg megközelíthető, megismerkedni a megrendelővel, egyszerűen jó érzés otthont teremteni. A másik típus a commercial.

WLB: Ehhez mindennél fontosabb a felvilágosult megrendelők megléte.
BG: Így van, az ezredforduló után kitermelődött egy új generáció, aki vissza is forgat abba, amiből pénzt nyer. Ezzel sokáig senki nem foglalkozott. Ha kézzel készült bőrcipőt akarsz árulni, ne egy olajos autógarázsban. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy ez egy üzlet, megtérülési mutatókkal miegyébbel. Ahogy van fast food, fast fashion, úgy létrejött a fast design is. Sok beruházó 5 évre tervez egy hellyel.

WLB: Ez ugyanakkor veszély és egyfajta ellentmondás is. Az építészeknek persze jó a konjunktúra, de vannak helyek, ahol háromszor annyit foglalkoztak a berendezéssel, mint például a konyhával.
BG: A kulcskérdés az identitás – ez egyébként a személyes kis művészetem egyik fontos kredója is. A Léhűtő például ikonikus kiskocsma lett. A Bestia ilyen szempontból egy másik támadhatatlan példa, végig egy koherens sztorit akartunk elmondani vele. Az egész kommunikáció, a sörös, röfögős, kolbásszaftos sztorira erősít rá.

WLB: Ez is egy kézjegy nálad?
BG: Az, ahogy a balatonfüredi Matróz is a Pestről lejövő, sznob, értelmiségi, kicsit vitorlás, de inkább SUV-vel csapató arcoknak tart görbe tükröt.

A humor itt is egy karakterelem. Az önironikus hozzáállás egész Kelet-Európában fontos, hiszen folyamatosan egy Macskajajban vagyunk. Van persze, hogy világszínvonalat sikerül megugrani, mint például a Brain Bar esetében.

WLB: A Brain Baron kívül miben érjük el Európát?
BG: Nagyon sokat utazom, ezt egyfajta invesztíciónak tekintem. Azt látom, hogy a turizmus, a gasztró, a szálláshelyek, a fesztiválok valóban nagyon magas színvonalúak nálunk.

Ambivalens ország a miénk, két arca van. De rengeteg munkával, szakmai alázattal, szorgalommal itt ugyanúgy el lehet érni mindent, mint a világon bárhol. Nincs rajtunk stigma, már rég nem annyira tép a balsors, inkább pesszimisták vagyunk. Én meg nagyon pozitívan igyekszem kommunikálni, amitől nagyképűnek néznek, sokat dolgozom mindenkinek, amitől csókosnak tartanak és sokat mulatok mellé leeresztésnek, amitől meg egy iszákosnak. Mondom, két arca van.

WLB: Hová tart Budapest?
BG: Lássuk be, negyven-ötven évig nem történt semmi. Az utolsó években, bármilyen mércével nézzük, felpörgött. Ezt nem politikai beleállásként kellene értelmezni, a fejlődés tagadhatatlan.

WLB: Az életed egyik legfontosabb sztorijának jóformán semmi köze az építészethez.
BG: A Hadik Irodalmi Szalon egy valóban hiánypótló rendezvény, amire óriási igény van, már öt éve. Ez egyszerre populáris és undergrounddá lett dolog, ahol a kortárs irodalom, a képzőművészet és még sok egyéb szál találkozik.

WLB: Nem biztos, hogy építész maradsz?
BG: Még nem tudom, életem utolsó éveiben mivel fogok foglalkozni.

Az a jó ezekben a szakmákban, hogy nincs nyugdíj, az utolsó lélegzetvételig foghatom a ceruzát. Janáky mester is ezt tette, a tavaly elhunyt keramikus nagymamám, Jakab Bori is ezt tette és a szintén tavaly elment, családtagként szeretett, tisztelt Juhász Ferenc is. Na, nekem is ez a tervem.

Néhány pesti történeten ott hagytam a kéznyomomat, a képzőművészeti projektjeimet megjegyezték a belpesti kultúrsznobok, de az biztos, hogy többet szeretnék írni. Egyébként most jelent meg az első novellám.