A Bocuse d’Or a világ legfontosabb szakácsversenye. Mint már többször beszámoltunk róla, az európai döntőt ezúttal Budapest rendezi, ami komoly lehetőség az egész magyar gasztronómiának. Kíváncsiak voltunk, hogy hogyan zajlik a verseny, milyen a hangulat és ki mennyire izgul – a Bocuse d’Or európai döntőjéről jelentjük, a szurkolók komolytalanságával.

A séfek ma egyértelműen sztárok. Tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlen volt – Magyarországon különösen – hogy emberek belépőjegyet fizetnek, kiöltöznek, hetvenes pocakos öregurakkal szelfiznek, és mint egy sportmeccsen, lelátóról szurkolnak végig egy szakácsversenyt. Van abban valami vicces, mikor emberek örjőngésben törnek ki, ha bejelenti a konferanszié, hogy megérkezett a finn haltál. Innen egyébként nem sokkal több látszik, mint hogy tíz szakácspáros a távolban matat valamit, aztán ezek a valamik tányérra kerülnek és tíz (szintén fehér szakácssapkás) zsűritag feljebb tolja a szemüvegét az orrán, majd kóstol, pontoz, kóstol és pontoz.

A versenyen (és a hivatalos szurkolói helyszínen, a Séf utcájában) elhelyezett kivetítők sokat segítenek abban, hogy mégis lássunk valamit: az operatőrök nem félnek közeli képet hozni az ételekről vagy az arcokról.

Előbbi azért hasznos, mert a fine dining ezen szegletén tényleg nagyjából úgy néz ki egy mesterfogás, hogy egy zöld pötty mellett egy rózsaszín csík és rajta keresztbe egy fűszál – aki kiadós pörkölt-nokedli duóról olvasna, az sürgősen kattintson vissza az Öcsi étkezdéről szóló cikkünkre.

A séfek arcára sem árt ráközelíteni, mert hála a fehér egyenruhának, az egységes sapkának és a nyakrész oldalsó részén elhelyezett miniatűr zászlónak, az egész verseny kicsit olyan, mint amikor elhívod a nagymamádat a diplomaosztódra, és négyszáz ugyanolyan öltönyös-nyakkendős hipszter-szakállas fiú között kell kiszúrnia téged – szóval, aki Széll Tamásra kíváncsi, remélhetőleg figyelte szerda délelőtt a színpadra konyhába (be)lépni a fehér kabátos, szakácssapkás férfit, ő volt az.

Az izgatottsági létra legfelső fokáról Mautner Zsófia és Jókuti András néha egymás szavába is vágva konferál, előbbi Brüsszelben edződött a bábeli zűrzavarra, utóbbit, Világevő Andrást napozó malacos

?taken-by=jokuti" target="_blank">instagramfotójáért (melyet a Costes nevű szoláriumban készített) pedig eléggé irigyeljük.

Az, hogy a séfek ma szó szerint reflektorfényben állnak, elsősorban az idén 90 éves, 1965 óta 3 Michelin-csillagos Paul Bocuse érdeme. Nélküle nem jött volna létre ez a verseny, nem utazott volna a magyar fővárosba Európa vezető séfjeinek személyében több tucat Michelin-csillag és gasztroturisták ezrei. Pár napig most Budapestről, magyar alapanyagokról és borokról beszél a világ gasztronómia iránt fogékony része, és ez – ahogy erre Hamvas Zoltán, a Magyar Bocuse d’Or Akadémia elnöke is rámutatott – óriási lehetőség. Az európai döntőn egyébként 20 nemzet képviselteti magát, közülük összesen 11 csapat juthat be a végső, lyoni döntőbe, ahol a világ legjobbjai küzdenek majd egymással.

Az első, keddi napon a bolgár nézők mindenkin túltettek, mellettük még az észtek és a norvégok szurkoltak észrevehetően. Nagy-Britannia csak néhány nézőt küldött, igaz, a két fúvós-egy dobos-egy vezérszurkoló felállású csapat nagyjából olyasmi hangulatot varázsolt a Hungexpo csarnokába, mint egy Birmingham-külsőn megrendezett angol harmadosztályú meccs lelátóján, szóval minden elismerésünk nekik!

A második nap az elsőhöz képest azért összehasonlíthatatlanul jobb hangulatúra sikerült, több és hangosabb magyar szurkoló töltötte meg a csarnokot.

A csapatoknak 5 óra 35 perc alatt kell elkészülni a tányérokkal. A versenyzőknek elvileg minden másodperce ki van számolva, de hosszabb ideig figyeltük például a szélső pályán helyet kapott török párost, amelynek az egyik tagja többször olyan rémült tekintettel nézett a coach-ra, mint Bíró Lajos, ha a Kisbíróban valaki kólával kéri a Bock Ermitage-t.

Ha már szakácsverseny, az ételekről is essen szó: idén először fordul elő a nívós verseny történetében, hogy a három kötelező alapanyagból kettő hazai (magyar) termék: a világ legjobb szakácsai ebben a két napban dunai kecsegéből és annak ikrájából, valamint magyar gímszarvasból varázsolnak. A megadott alapanyagok mellett mindkét nap fűszert is sorsolnak, kedden tárkonyban úszott a kecsege vagy suhant a gímszarvas, kinek-kinek az ízlése szerint.

Ha már fine dining, villantanunk kell a (szerintünk legalábbis) világhírű magyar borból is: a szervezők minden kapcsolódó eseményen Kárpát-medencei borokat szolgálnak fel, különös figyelemmel a kadarkára, a furmintra és a kékfrankosra.

Valahogy így zajlik tehát a verseny, mi most megyünk, és tovább szurkolunk Széll Tamásnak és a magyar csapatnak!

Bréking! Megvan az első hely! Széll Tamás és csapata lett Európa legjobbja!