Marcus Goldson az utazás szeretetét brit szüleitől örökölte – apja az 1950-es években Trinidad és Tobagóban dolgozott a Brit Birodalom köztisztviselőjeként, majd mielőtt elindult volna a Salamon-szigetekre, hogy ott folytassa a szolgálatot, meglátogatta egy Kenyában élő, régi egyetemi barátját. Teljesen lenyűgözte az afrikai szavanna, úgyhogy feladta korábbi terveit, és liverpooli feleségével együtt letelepedett az országban, ahol a függetlenedés után megalakult kormány munkáját segítette. Marcus is itt született, és gyerekkorát a természet közvetlen közelében töltötte – az utcán álldogáló zebracsorda neki épp olyan mindennapi kép volt, mint mondjuk egy londoninak a dugó.
Kisfiúként kenyai barátaival játszott a szavannán, majd éles váltás következett: a szülei elváltak, és a 13 éves Marcus édesanyjával Walesbe költözött. Igaz, hogy családja eredetileg Nagy-Britanniából származott, Marcus mégis tisztán emlékszik az intenzív kultúrsokkra, amelyet akkor érzett, amikor elhagyta Afrikát. „A zene például abszolút más volt – furcsa volt látni, hogy itt a »törzsek« a kedvenc zenei stílusuk, mondjuk a punk, a 2 tone vagy a new romantic alapján öltöztek” – emlékszik vissza. „Kenyában kongói vagy szuahéli popot hallgattunk, bengát és egy csomó Abbát!”
Marcus részben Modigliani kicsapongó élete és megragadó képei hatására lépett művészi pályára. Angliában kezdett szobrászatot tanulni, de 23 éves korában az élet közbeszólt, és Budapest felé irányította. A londoni bárban, ahol dolgozott, volt egy Ildikó nevű kolléganője, aki Szerbiában, magyar származású családban született, ő lett később Marcus felesége. Amikor a lány 1993-ban egy új állás miatt Budapestre költözött, Marcus is követte őt, mert „izgalmas volt, és épp amúgy sem volt más tervem”.
Megint teljesen ismeretlen kultúrába csöppent, úgyhogy eltartott egy darabig, amíg megkedvelte a kommunista idők lezárulása után éledező Budapest sajátos kisugárzását. Marcus ekkoriban kezdett vízfestékkel kísérletezni: festőkészletét mindenhová magával vitte, akár a városban járt, akár Ildikóval utazgatott például Ázsiában, Európában vagy a Közel-Keleten. Bár soha nem kötelezte el magát egyetlen alkotói stílus mellett sem, idővel mégis egyfajta túlzó fotorealisztikus ábrázolás vált a jellemző technikájává. Gyakran a pillanatnyi ihlettől vezérelve egyszerűen letelepedett egy forgalmas utcán például Kairóban vagy Damaszkuszban, hogy ott helyben ragadhassa meg a jelenet lényegét.
Új, választott „szülővárosában”, Budapesten tovább csiszolta stílusát, miközben azon dolgozott, hogy ábrázolja a megfestett jelenetekhez tartozó teljes történeteket. Olyan mindennapi életképek inspirálták, mint a nevetgélő, bulizó helyiek, a magányosan üldögélő, bánatukat italba és cigibe fojtó idős urak vagy a csúcsforgalomban tekerő, mosolygós biciklis lány. Marcus úgy érezte, hogy a „modelljei”, valamint a budapesti utcaképek, nevezetességek vagy épp a szakadt, no name kocsmák és kevésbé jó hírű kerületek adta színes, részletgazdag háttér jó táptalaj ahhoz, hogy kibontakoztathassa sajátos látásmódját – bár beletelt némi időbe, amíg ez a félig dokumentarista megközelítés végleges formát öltött.
„Hosszú időt, szó szerint éveket töltöttem azzal, hogy kitaláljam, mit festhetnék. Sokat bolyongtam Budapesten, és a 90-es évek vége felé egyszerűen elkezdtem klasszikus magyar karaktereket és jellegzetességeket rajzolni – a pici üvegekből rövidező figurákat, tipikus bajuszokat, ilyesmit” – mondja Marcus. „Nem volt semmilyen megvilágosodás, fokozatosan ment.”
Marcus kifejező alkotói stílusának lényege, hogy hangsúlyozza alanyainak jellemző sajátosságait, majd realisztikusan kiszínezi környezetüket – legyen az egy neonfényben úszó éjszakai jelenet vagy egy üzletekkel szegélyezett utca nappali képe. Szinte mindegyik alkotásáról olyan arcok köszönnek vissza, akik ismerősek lehetnek bárkinek, aki egy kis időt töltött már Budapesten, de gyakran használja olyan jól ismert magyar márkák logóit is, mint a Borsodi vagy a Népszabadság. Az ábrázolt alakok egy része egy az egyben úgy kerül papírra, ahogy Marcus megfigyeli őket, más figurák több különböző emberből tevődnek össze, és vannak teljesen kitalált szereplők is (például a cigiző kutya vagy az ókori Egyiptomból szökött baristák).
Marcus a komikus hatás érdekében gyakran eltúlozza a megfestett figurák groteszk vonásait, például az alkoholista óriási hasát vagy a hivatalnok szűk topját, amely semmit nem bíz a képzeletre. Lehet, hogy egyesek úgy érzik, ez az ábrázolás rossz fényben tünteti fel a budapestieket, az alkotó viszont büszke rá, hogy a képei ilyen erőteljes reakciót tudnak kiváltan. „Ha utálják, az majdnem olyan jó, mintha szeretnék, hiszen legalább reagálnak valahogy” – mondja. „Szerintem nincs annál rosszabb, mint ha valakinek egy képre csak közönyösség a válasza.”
Szerencsére elég sok helyi és külföldi szereti Marcus munkáit, úgyhogy a reprodukciók fogynak is rendesen, és vannak olyanok, akiknek az eredetikből van kisebb magángyűjteményük (a Félix Hélixben már-már minimúzeum állt össze a képeiből). Marcust gyakran kérik fel, hogy fessen vagy rajzoljon illusztrációkat különböző kiadványoknak, például a Budapest Weeknek, a Cosmopolitannek, a Playboynak, a Forbesnak és a már megszűnt Time Out Budapestnek – ez utóbbinak majdnem minden számába készített valamit, és két borítójukat is ő jegyzi.
Amióta Marcus Budapesten él, észrevette, hogy a fővárosi élet több ikonikus jellegzetessége eltűnőben van – a kocsmákban például nem lehet már bent dohányozni, és a növekvő idegenforgalom hatására a pesti belvárosban lassan több a turista, mint a helyi. Ezeket a változásokat Marcus munkái is hűen tükrözik, így életművének ez a része tulajdonképpen az évről évre változó budapesti világ színes krónikája, amely sok itt élő magyarban és külföldiben ébreszt régi emlékeket.
Az utóbbi években, amióta megszületett Marcus és Ildikó két lánya, Jázmin és Anika, a művész egyre több családbarát jelenetet örökít meg, például a nyáron zsúfolásig megtelt balatoni strandokat – persze azért az ilyen közegben elengedhetetlen sörhegyek és kőműves dekoltázsok se maradnak el. Mostanában a kenyai természet szépsége iránti nosztalgia is inspirálja Marcust: számos afrikai emlékekből táplálkozó, komplex képet készít, amelyeken a végtelen szavanna világa elevenedik meg többek között kacskaringózó elefántormányokkal, hatalmas pálmafákkal és eső elől futó zebrákkal.
Néhány hete Marcus különleges, rizográf technikával készült sorozattal rukkolt elő: az afrikai motívumokra épülő The Wild Collection darabjait a Brody Art Yardban nyomták, itt is lehet megvásárolni őket. Marcus hamarosan újra Kenyába látogat a családjával, és bár néha még ma is sokkolják Budapest életképei, két évtized után már itt van otthon. „Ha húsz évvel ezelőtt láttam volna azokat a képeket, amelyeket most csinálok, eléggé meghökkentem volna, de ugyanolyan büszke lettem volna rájuk, mint most” – mondja.
Ha többet szeretnél megtudni és a képekből sem elég, keresd fel Marcus Goldsonhivatalos oldalát.
