We Love Budapest: A Fal című rövidfilmedben egy fiatal roma fiút látunk, aki egy nagy falat épít. Mi inspirált mikor a forgatókönyvet írtad?SzabóSimon: Egyszer olvastam egy cikket, hogy vannak ilyen állat polgármesterek Erdélyben és Szlovákiában, akik úgy próbálják megoldani a lakosság problémáit az ott élő romákkal, hogy simán elkezdték lefalazni őket. Biztos azt gondolják, hogyha építenek oda egy falat, akkor az a probléma eltűnik, és ami a fal túloldalán van, arról úgyse fog senki tudni semmit, tehát megszűnik. Baromira felháborított, hogy ma az Európai Unióban ilyet meg lehet csinálni. Elkezdtem gondolkozni, és beugrott egy ilyen sztori, hogy mi lenne, ha két oldalról közelítenénk meg ezt a dolgot. Egy olyan cigány fiú oldaláról is, akinek nincsen sok választása, oda megy melózni, ahova hívják - mi van, ha pont egy olyan helyzetbe ütközik, ahol a saját népe ellen kell dolgoznia? Ez egy identitásával küzdő ember története is.WLB: Szerinted Budapesten is vannak ilyen falak?Sz.S.: Persze. Ahelyett, hogy gyengült volna ez a sztori, folyamatosan erősödik. Én is magyar vagyok, magyar a kultúrám, magyar az anyanyelvem, de az, hogy miért nem lehet megérteni, a cigányság is hozzátartozik a magyarsághoz és fordítva, egyszerűen nem fér a fejembe. Sajnos valóban vannak helyzetek, amikor a cigányok is tehetnek róla, hogy mindenféle előítéletek alakulnak ki róluk, nekem is gyűlt már meg a bajom romákkal - ettől azonban még nem szabad általánosítani, nem lehet gyűlölni kollektíven a cigányokat. Mikor az alapján ítélünk meg valakit teljesen ismeretlenül, hogy milyen negatív tapasztalatunk volt korábban hasonló emberekkel, az egy iszonyatosan rossz vágány, mégis folyamatosan erősödik itthon.
WLB: Egy korábbi nagyjátékfilmedet, a Papírrepülőket is az utca inspirálta. Akkor milyen problémákat szerettél volna bemutatni?
Sz.S.: Azokra a fiatalokra szerettem volna felhívni a figyelmet, akikre nem igazán figyelnek oda. Fel kell tudni ismerni, lehet, hogy a gyereked nem akar egyetemre menni, vagy rossz emberekkel lóg, esetleg beszív esténként, de közben pedig lehet, hogy mondjuk baromi jól rajzol és az ország legmenőbb grafikusa lehetne, ha támogatnád. Mindenkiben van valami tehetség, amiben támogatni kell, és nem szabad elásni.
WLB: Te is ilyen fiatal voltál?
Sz.S.: Én abszolút. Nekem az összes tanárom azt mondta, kisfiam belőled soha nem lesz semmi. Egyedül a szüleim támogattak, akik azt mondták, hogy oké, ha nem jársz iskolába, de akkor járjál dolgozni; oké ha hajnalban jössz haza, de akkor te fizeted a telefonodat. Mindig volt, amire azt mondták, oké, de mindig volt valami feltétele is. Felismerték, hogyan lehet terelgetni egy olyan embert, aki nem biztos, hogy ebbe a rendszerbe bele tud illeszkedni.
WLB: Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki hitelesen tudja bemutatni ezeket az utcai történeteket?
Sz.S.: Nyilván egy olyan embernek nehezebb, aki nem az utcáról jön. Én mondjuk nem voltam igazából utcagyerek soha, de nagyon sokat lógtam az utcán. Rengeteg olyan barátom van, akik valóban az utcán éltek, lépcsőházban aludtak, sőt olyan is volt, aki börtönbe került. Szerintem annak köszönhető, ha úgymond "utcaszaga" van a filmjeimnek, hogy tudom, miről beszélek. Például Kincsemről, a lóról nem tudnék egy jó filmet csinálni, mert nincs sok közöm hozzá. Szerintem valaki onnantól profi, hogy bármilyen témához jól tud hozzányúlni. Én még nem vagyok profi, de remélem, egy napon azzá válhatok.
WLB: Konkrétan Budapest, vagy úgy általában a nagyvárosok ihletnek meg téged?
Sz.S.: A Papírrepülők és a Zsebzsötem, egy másik kisjátékfilmem, egyszerűen elképzelhetetlenek lennének Budapest nélkül. Ezek a történetek ide tartoznak, itt születtek a város utcáin, és ezeknek volt egy szemtanúja, én, aki megjegyeztem, leírtam és leforgattam őket. Akár más nagyvárosokban is játszódhatnának a filmek, de ragaszkodtam hozzá, hogy olyan helyszíneken forogjanak ezek a sztorik, például a Jászai aluljáróban, ahol történtek is anno. Ilyen értelemben ezek archiváló filmek is, mivel csomó helyszín ma már nincs meg, ahogy az aluljáró sem létezik már az akkori formájában.
WLB: A legtöbben talán a Moszkva térből ismernek téged. A Moszkva tér számodra is annyira emblematikus helyszín volt, ahogy a filmben be van mutatva?
Sz.S.:
Igen, de nekem másért. Mi nem a bulicímeket vártuk, hanem ott találkozunk a nevelőotthonból leszállingózó haverokkal, onnan indultak a kis csavargásaink. Aztán a bulik végén is mindig a Moszkván lyukadtunk ki zabálni; volt ott egy éjjel-nappali kajálda, a Szent Jupát, ami azóta szintén megszűnt.
WLB: Melyik hely vette át szerinted a Moszkva tér szerepét?
Sz.S.:
Szerintem a Gödör környéke lett a fiatalok gyűjtőhelye, bár kicsit normálisabban is létre lehetett volna hozni. Ha már látja a város vezetése, hogy ez egy ilyen gyűjtő lesz, akkor kicsit alá is dolgozhattak volna, nem pedig ellene. Lehetne,mondjuk, több pad, olyan részek, ahol nem baj, ha letapossák a füvet. Lehetne olyan rész is, amit nem üvegből csinálnak meg, mert a részeg fiatalok úgyis betörik. Ez is egy generációs probléma, az idősebbek mindig szeretik kicsit nevelő célzattal terelgetni a fiatalokat, és nem hagyják, hogy maguk bontakozzanak ki.
WLB: Kultiplex, TÁP színház - sok undergroundnak mondható projektben részt vettél az évek során. Vannak ma fontos underground fuvallatok Budapesten?
Sz.S.:
Vannak szerencsére. A MÜSZI az egyik, amire nagyon nagy szüksége van a városnak, nagyon jó, hogy be tudott indulni. Vannak úgynevezett inkubátorházak, például a Jurányi utcában, ahol kis műhelyeket tudnak nyitni az undeground szcéna arcai. Viszont rengeteg a kihasználatlan tér, mondjuk a Tőzsdepalota, ami a szemünk láttára fog szétrohadni. Az underground sosem fog eltűnni, mert onnan nő ki a mainstream. Mindennek a kezdete a kis földalatti, közösségi dolgok. Például, ha a filmezést nézed, én is úgy kezdtem el filmezni, hogy ilyen gyerekek összeálltunk, és egy földalatti mozgalomban kezdtük el csinálni, mostanra pedig már meg tudunk élni belőle.
WLB: Gyakran hangoztatod, hogy inkább rendezőnek tartod magad, mint színésznek. Miért?
Sz.S:
Talán azért, mert többet kell dolgoznom, hogy rendező lehessek: kitalálom a történeket, pályáztatni kell, foglalkozom vele, hogy tényleg egy produktum válhasson belőle. Színészként nem teszek semmit, csak sodródom. Nem járok válogatásokra, vagy énekórákra - ha valahova keresnek, nyilván azért teszik, mert ilyen karakterre van szükségük. Régebb óta színészkedem, de a rendezést talán fontosabbnak tartom, mert inkább jön belülről.
WLB: Van már újabb projekt készülőben?
Sz.S.:
Pont most kell leadnom a következő filmem terveit. Mivel általában a korosztályok közti társadalmi problémák érdekelnek, ez a film a 7-8 osztályos általános iskolás gyerekekről fog szólni - mit ad isten, szintén önéletrajzi ihletésű a sztori. Egy borzalmasan rossz gyerekkel nem bírnak már a szülei, ezért vidékre száműzik egy iskolába, és ott próbálja megtalálni a helyét. A kilencvenes évek elején fog játszódni, tehát elég retró lesz a film - kíváncsi vagyok, hogy azoknak a mai fiataloknak, akik egyszerűen nem bírják lerakni a telefonjukat mit fog mondani az a világ, amikor egyszerűen semmi nem volt. Vagy elcsípted az MTV-t a koleszban, vagy a walkmaneden hallgattál valami másolt kazettát, és ez volt a világ.
WLB: A filmes társulatodnak elég egyedi neve van: Afterjka. Honnan jött az elnevezés?
Sz.S.:
Az Afterjka a legelső kisjátékfilmünknek lett a címe. Ez egy fantázia szó, úgy született, hogy rácsaptam a klaviatúrára, mikor címet kellett adni. Rákerestem a neten, hogy jelent-e valamit, és láttam, hogy abszolút semmit, tehát maradt. A kezdetben üres szót mostanra megtöltöttük jelentéssel: arra emlékeztet bennünket, ha el is jutsz valahova, mindig emlékezz, hogy hol kezdted.
