Piszoár meg fogasok - dadaista és szürrealista kiállítás a Galériában

Az egész egy piszoárral kezdődött. Marcel Duchamp francia művész 1917-es ready-made "alkotása" megmutatta, hogy bárkiből válhat művész és bármi lehet műtárgy, ez pedig örökre átírta a művészet történetének (általában egyenes vonallal vagy spirállal leírt) fejlődési ívét. A kezdeti időszak talán legfontosabb központja Zürich volt, ahol a művészek a Cabaret Voltaire-ben összegyűlve hallgatták az értelmetlen nyelvezetű verseket vagy a lármazenét. Valamivel később, de a dadaisták tevékenységével szoros összefüggésben alakult ki a két világháború közötti időszak egyik legnagyobb hatású művészeti irányzata, a szürrealizmus.

Mindkét irányzat számos művészre komoly hatással volt, meghatározó alakjai közé tartozott például - a címben is szereplő - Magritte, Duchamp, Man Ray és Dalí. Hogy munkásságuk nem csak a két világháború közti művészekre volt nagy hatással, arra a legjobb bizonyíték a Dada és szürrealizmus.

Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí című kiállítás, melynek alapját és egyben első részét a jeruzsálemi Izrael Múzeum anyagából vett válogatás, pontosabban egy 2007-es kiállítás redukált anyaga jelenti. A kiállítás szervezői az egyes művészeti technikák és alkotói stratégiák mentén, tematikusan osztották föl a nívós nemzetközi anyagot.

A második rész a magyar anyagé. Dicséret illeti a kiállítás szervezőit, hogy az egyes szakaszokat sikerült vizuálisan különválasztani, az új tematikára - a falakról a földre is lefutó - színes "szalag" figyelmeztet. A magyar és a nemzetközi anyag találkozását a különböző dokumentumokon, elsősorban folyóiratokon keresztül mutatják be.

A groteszk élethelyzeteket bőséggel kínáló közép-európai élethelyzetek nemcsak folytatták az elődök munkásságát, de folyamatosan tovább is gondolták. E reflexiók a magyar művészet legjavát mutatják egy sajátos szemüvegen keresztül, a falakon és tárolókban feltűnik többek között Kassák Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Ország Lili, Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor, Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Galántai György, Hantai Simon, Reigl Judit és számos más művész alkotása is, amelyek jellemzően idegenkedésre leltek Magyarországon. A Kádár-korszak kultúrpolitikusai gyakran vagy nem értették e munkákat, vagy a kettős olvasatot megelőzendő, betiltották a veszélyesnek ítélt kiállításokat.

A mozgókép az álmok megjelenítésének talán legjobb eszköze, ezért a korszak művészei is előszeretettel alkalmazták - elég, ha csak Buñuel és Dalí együttműködésére gondolunk. A lenti, két fő részből álló anyagot az emeleten egy társkiállítás egészíti ki.

A kiállítás megtekintése után teljesen világos, hogy a spontán rögtönzések, a meglepő képzettársítások és automatizmusok ellenére szó sincs művészeti nihilizmusról. Az egyes műveket persze lehetne így is értelmezni, főleg, ha például reneszánsz képek közé ékelve látnánk, mondjuk, Duchamp alkotását, mely a Mona Lisát ábrázolja - kis bajuszkával. Ezeket a sokszor polgárpukkasztónak ítélt műveket egymás után szemlélve azonban világos, hogy sokkal több, nagyon is tudatos művészi stratégia állt a háttérben.

A látottakkal kapcsolatban egyetlen kritika fogalmazódott meg bennünk,, paradox módon éppen az, hogy túl sok, túl jó anyagot dobtak össze a rendezők. A több mint száz festmény, objekt, fotómontázs, kollázs, asszamblázs és ready-made alkotást felvonultató kiállítás jól fölépített, egyszerűen bejárható, de nem egyszerű befogadni.

Ráadásul, hacsak nem túrunk ki egy teremőr nénit a székéből, nem nagyon akad pihenési lehetőség a kíváncsi látogató számára.
Ezzel együtt is kifejezetten érdemes elkezdeni az ismerkedést a sokszor félreértett-túlmagyarázott alkotásokkal. Talán nem véletlen, hogy látogatásunk alkalmával a jegypénztár előtt hosszú sorok álltak, a korszak láthatóan nagyon népszerű a főként külföldi látogatók körében. Most itt a lehetőség, hogy a 70-es és 80-as évek magyar művészeihez hasonlóan mi is felfedezzük Duchamp és társai (anti)művészetét.