Túránkat a Naphegyen, az I. kerületben kezdjük. A Naphegy lejtőin már Marcus Aurelius pannóniai hadvezér korában (Kr. u. 276–282) is szőlőttermesztettek, és egészen a XX. század elejéig fennmaradtak ezek a birtokok. A Naphegy platója és lejtői évszázadokon át beépítetlenül maradtak, ennek a fő oka az volt, hogy a haditanács 1752-ben rendeletileg szabályozta az új „várvédelmi körzetet”, amely szerint a várfalaktól egy puskalövésnyire tilos volt építkezni. A naphegyi házak többsége 1910–39 között épült. Különös varázsa lehetett a helynek a múlt század elején, mivel a környék impozáns bérházas világvárosi miliője a szőlőbirtokok szerény, falusi atmoszférájával találkozott itt össze.
A második világháború alatt is stratégiailag fontos terület volt, ezért is érte annyi találat. A lakók elmondása szerint még mindig látszanak egy-két házon a lövésnyomok. Raoul Wallenberg a Naphegy utca zárdájában zsidó származású gyermeket bujtatott, ezáltal menekített meg. A nagypolgári környéken számos híresség is lakott, például Kaffka Margit és Balázs Béla a Naphegy utcában, a szobrász Fadrusz János pedig a Lisznyai utcában építtette fel a műtermeit is magában foglaló hatalmas, historizáló villaépületet.
Naphegy utca 15.
A Naphegy utcát járva már első blikkre feltűnik, hogy a lejtős, mediterrán jellegű hely házai erősen hajaznak egymásra. Több épületnek jellegzetes, színes, kimunkált szecessziós homlokzata és erkélyei vannak, több helyen fellelhetők a kovácsoltvas kapuk és a míves olajlámpák. Nem is meglepő, hogy a Naphegy utca 15-17-19. és 21. egyazon építész, Németh László Lipót munkája. A házak 1914-ben épültek meg. A meredek lejtőn lovak segítségével szállították fel az építőanyagot, a háború kitörése után azonban a lovakat is „behívták katonának”, így az építkezés befejezése nagy nehézségekbe ütközött.
A házak külön bája, hogy mindnek van bejárata a Lisznyai utca felől is. A Naphegy utca 15. kevésbé díszes, mint a szomszédjai, aminek az lehet az oka, hogy a második világháborúban megsérült. Belépve a százéves építménybe kicsi, puritán előtér fogad bennünket. Az épület belső lépcsőházzal rendelkezik, lift nincsen. Félemeletenként néznek a lakások felváltva a két utca felé, a 15-ben a Lisznyai utca felőli bejáratot egy lakó beépítette a lakásába, így ott csak a lakó mehet ki.
Naphegy utca 17.
Továbbmenve a szomszédba kovácsoltvas kapu, különleges, színes erkélyek, a homokzaton puttók és domborművek fogadnak. Amint belépünk, rögtön egy díszes, fából készült névtáblára lelhetünk – ami a mai kaputelefon elődje volt, egykor a nevek melletti gomb megnyomásával a lakásokba lehetett becsöngetni.
Ez az épület is belső lépcsőházas és nincs lift. A lakók megtartották az egykori jellegzetes, század eleji burkolatokat és ajtókat is. Egy-két helyen a lépcsőházban még a régi szecessziós, rózsás ablaküvegek is fellelhetőek. Az építményt tíz éve felújították: a homlokzat jó állapotban van, a belső terekre azonban ráférne egy újabb ráncfelvarrás.
Naphegy utca 19.
Ez a ház és a Naphegy utca 21. jóval szélesebb és reprezentatívabb, mint a másik kettő. A homlokzatuk változatosabb: a középső rész kiugrik az első szint felett, melyet egy díszes mellvéd zár le. A belső terek is jóval nagyobbak, lift is van. A két épület között kis udvar található, a telekhatáron kőfallal elválasztva
Naphegy utca 21.
Az épület bejáratánál egy meztelen, izmos férfit ábrázoló szobor tart egy követ, jelképesen a házat. Az emeletre még mindig a század elején épült gyönyörű lift vezet fel. A ház egyik legrégebbi lakója, a nyugalmazott belgyógyász főorvos elmondása szerint a hatvanas években még az épület tervezőjét is kezelte, és szintén a betege volt a szubrett Honthy Hanna, aki az egyik harmadik emeleti lakásban élt itt a harmincas-negyvenes években, az épület Naphegy utcai frontján.
A második világháborúban a legfelső szintet belövés érte, ezt a tetővel együtt 1948-50 között állították helyre. A sérülés miatt a házLisznyai utcai szárnya ma egy szinttel alacsonyabb, mint korábban volt. Egykor a legfelső erkélye annyira kiemelkedett, hogy mindkét irányba – a Sas-hegyre és a Budai várra is – rá lehetetett látni. Az általános helyreállítási és felújítási terveket 1947-ben az építő Németh László jegyezte, de ezután pár évvel ez a épület is állami, pontosabban tanácsi tulajdonba került. A kilencvenes években privatizálták a lakásokat, a tetőtereket pedig beépítették.
Az utca házaira erősen rányomta a bélyegét az elmúlt száz év történelme, habár nyomokban érződik még az egykori impozáns miliő, a háborúk és renoválások után a régi pompa teljesen megkopott.
Wekerle-telep Pestre áttérve, a kispesti Határ utat magunk mögött hagyva a Wekerle-telepen folytatjuk utunkat. A telep még ma is Budapest egyik legszebb negyede, a falusias, népi-szecessziós építészet teljesen elüt Kispest panelos, iparos világától. A Wekere-telep építése 1908-ban kezdődött meg Wekerle Sándor, az akkori miniszterelnök kezdeményezésére. A munkástelepen 1909-1925. év végéig összesen 1007 ház épült. A XIX. század utolsó negyedében Budapest lakossága két és félszeresére nőtt, miközben ugrásszerűen fejlődött a gyáripar és vidéki nincstelenek költöztek a nagyvárosba, így nagy szükség volt munkástelepek létesítésére.
A telep főterét az akkor huszonéves Kós Károly tervezte, az épületek közül azonban csak kettő kapcsolódik hozzá, a többit más – a köreiből ismert – fiatal építész tervezett. A Wekerle-telep 2011. szeptemberében vált véglegesen műemléki jelentőségű területté. A telep utcáinak pár lakásos épületeiben munkások, míg a főtér nagyobb bérházaiban tisztviselők – a vasút alkalmazottjai, a posta alkalmazottjai – kaptak lakást. A kezdetekben nagy kulturális élet volt itt, a telepnek saját mozija, társasköre és sportegyesülete is volt. Még ma is összetartó a közösség – sokan ismerik egymást a szomszédos házakból, és még mindig működik a Wekerlei Társaskör.
Kós Károly tér 4.
Barátok köztből ismert tornyos, fagerendás épület szintén 1914-ben épült. A belső rész azonban már egyáltalán nem hajaz a sorozatbeli hasonmására. A lakások a lépcsőházból nyílnak, melyekhez egy patinás, kovácsolt lépcsősor vezet fel. Az építmény ugyan számos felújításon átesett az utóbbi években, a homlokzatra és a tetőre is ráférne a restaurálás. Az udvart az elmúlt években hozatták rendbe: új fákat ültettek, decens szalonnasütő épült és még egy fűszerkert is helyet kapott itt.
Alakók elmondása szerint a műemlék jelleg miatt nagyon bonyolult procedúra bármilyen felújítás engedélyeztetése, kivitelezése. A kert végében még mindig áll az egykori mosókonyha parasztos kisépülete, de mára családi lakásokat alakítottak ki benne. A mosógépek kora előtt még idejárt a ház népe mosni és ruhát szárítani. Egy-egy ajtó mellett pedig még mindig fellelhetőek az egykor kalaptartónak használt kampók.
Kós Károly tér 9.
A piros-zöldre meszelt ház az egyik legfeltűnőbb épület a téren, egyben a legaranyosabb is: a fából készült díszerkélyén kis macskamintát faragtak ki. A földszinti lakásokhoz mind tartozik egy saját, udvari, szegélyezett kőlépcső. A házhoz légópincét építettek, ha légitámadás érné a házat, ide lehet lejönni. A padlás – a tűzvédelmi szabályozások miatt – ma már üresen áll, egykor azonban mindenkinek saját rekesze volt itt. Az építmény 2-3 szobás lakásaiban eredetileg nem volt fürdőszoba, csak toalett. Minden lakásban egy hatalmas kamrát építettek , ahol a tüzelőanyagot és a jégszekrényhez szükséges jégtömböket tárolták. A fűtés korszerűsítésével azonban a hatvanas-hetvenes években a kamrákat átalakították fürdőszobákká. Itt is fellelhető a hajdani mosókonyha az udvaron, ami ma már családi lakásoknak ad helyet.
Mohos Angéla, aki már a hatvanas években is itt lakott, azt mondta, hogy régen este tízkor zárták a kaput; aki később szeretett volna bejutni, az egy forintot fizetett a házmesternek. Abban az időben az itt lakók közül csak egyedül egy fogorvosnőnek volt gépkocsija. A Wekerle-telep házai eredetileg az állam tulajdonában voltak, a lakók csak a rendszerváltás után vásárolhatták meg a lakásokat. Sokan a kilencvenes években újították fel házaikat, akkor még nem vették figyelembe a műemlékvédelmi szempontokat – így sok helyen már nem egységes az épület.
Kós Károly tér 13.
A sarkon található épület a népi-szecessziós stílus egyik gyöngyszeme. Nagy Tamás, a ház egyik régi lakója elmondása szerint már felesége nagyszülei is itt laktak, fiaik már ötödik generációs „wekerleiek”. Mint mesélte, felesége édesapja egykor sportpályát alakított ki a kertben, ami sajnos ma már nincs meg. Hatalmas élet volt régebben itt, például ha valaki palacsintát sütött, megkínálta a szomszédokat is. A kertben megvan még az egykorimosókonyha, amit a második világháború alatt szovjet katonák vettek birtokukba.
A földszinti üzlethelyiségben először cukrászda, majd zöldséges, kocsma is helyet kapott – ma pedig ingatlan közvetítő foglalja el a helyet. Az udvarra szőlőt ültettek, amiből idén ősszel is a függőfolyosókon lehet majd szüretelni. Egy-egy ajtó előtt még mindig megtalálhatóak a régi, patinás ruhaszárító fogasok. A nagykapu előtti fedett szakállszárító padon pedig ma is helyet foglalhatnak az esőben várakozó urak, hogy ne ázzon el legénytolluk.
