A dél-afrikai Pieter Hugo viszonylag rövid pályafutása ellenére tekintélyes életművel büszkélkedhet, amelynek központi témái a Szaharától délre fekvő afrikai országok mindennapjainak sokszor bizarr, de mindenképp életszagú pillanatai. A Ludwig Múzeumban kiállított fotókon nem csupán Pieter Hugo egyéni szemléletével és a klasszikus festészet ábrázolásmódjait újraértelmező, illetve szokatlan kontextusokba helyező stílusával ismerkedhetünk meg, hanem a posztkoloniális Afrika valóságával; amelyről az európai fejekben általában mítoszok és prekoncepciók lebegnek.
Elcsépelt frázis, de a fotókat egyszeri és megismételhetetlen időszeletként szokás jellemezni, amelyek reprodukálhatatlan momentumokat ábrázolnak, így a kép és a befogadó között sokszor nehezen áthidalható távolság keletkezik. Pieter Hugo alkotásaira ez a frázis a legkevésbé sem jellemző, hiszen képei az időtlenség érzetét keltik, és őszinte, intim mivoltukból adódóan elhitetik a kiállításbarangolóval, hogy az, amit a fotókon lát, itt és most történik; ergo a kilenc évet felölelő gyűjtemény körpanorámás ablakokat nyit a nyugati társadalmakban maximum hírből ismert afrikai mindennapokra, továbbá olyan szürreális helyszínekre és életekre, amelyek az európai elme számára posztapokaliptikus látomásnak tűnhetnek.
Fotóalanyok és témák terén Hugo széles skáláról válogat, amellyel egyrészt hiánytalan szociális csoportképet tár elénk, másrészt pedig remekül demonstrálja a káosz és a viszonylagos rend közötti átmenet végletességét. A Tartós Hiba(2009-2010) című fotófüzér a ghánai Agbogbloshie piac (a nyugati világ technológiai szeméttelepe, ahol a helyiek a leselejtezett kütyük elégetésével vagy szétszerelésével értékes nyersanyaghoz jutnak) kietlenségében kószáló és keresgélő gyerekeket, felnőtteket mutatja be; míg a 2005-ben, Botswanában kattintott Bírák a másik végletből ad kóstolót, ugyanis parókában és piros köpenyben pompázó bírákat ábrázol.
A Nollywood-kollekció (2008-2009) a világ harmadik legnagyobb, Nigériában fészkelő filmiparából villant fel groteszk, figyelemfelkeltő pillanatokat. Egy Darth Vader-sisakot leszámítva teljesen meztelen férfi, egy összetört autóból kikászálódó, művérben tocsogó színész, fegyverekkel pózoló, fenyegetően grimaszoló nők. A dramatizált erőszak és a szórakoztatást szolgáló áltragédiák éles ellentétet alkotnak a ruandai népirtás mementójaként funkcionáló, mésszel konzervált emberi csontokkal (A népirtás nyomai, 2004); vagy épp A megfosztottak (2005) című képsorozattal, amelyen AIDS-ben elhunyt dél-afrikaiak holttestei borzolják a kedélyeket.
Persze könnyedebb, kevésbé sokkoló tematikákból sincs hiány. A Hiéna és egyéb emberek(2005-2007) egy Nigériában vándorló, megszelídített hiénákkal, kígyókkal és majmokkal műsorozó mutatványos csoport életébe enged bepillantást; és egyúttal az ember és a vadállat törékeny harmóniájára reflektál. A Van hely a pokolban nekem és a barátaimnak (2011) portrésorozat Pieter Hugót és abarátait ábrázolja monokróm, sötét árnyalatokkal, amelyek elmossák a bőrszínek közötti különbségeket, illetve a különbségekből fakadó, esetleges gátakat. Végül, de korántsem utolsósorban, a Messine/Musina (2006) a dél-afrikai, Zimbabwével határos Limpopo tartomány családképeit tárja elénk, méghozzá a klasszikus festészetet idéző ábrázolásmóddal.
A témák és a képek boncolgatását addig folytathatnánk, amíg a jóslat, mely szerint Afrika a jövőben globális nagyhatalommá fog fejlődni, valóra nem válik; ám ehelyett azt javasolnánk, hogy irány a Ludwig Múzeum, hiszen a művészet arra való, hogy megéljük, nem pedig arra, hogy írjunk róla; és ez Pieter Hugo fotói (valamint a kiállítást kiegészítő, releváns dokumentumfilmek) esetében kiváltképp igaz.
Pieter Hugo: This Must Be The Place - Válogatott munkák 2003-2012 2013. május 24. - 2013. augusztus 11. Ludwig Múzeum1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.
Belépő ára: 1300 Ft
