Legyen részeg punk, gyári munkás, bróker vagy hajléktalan, Cate Blanchett mindenhogy tökéletes. Még úgy is, hogy százéves művészeti manifesztumokat szaval. Magyarországra érkezett Julian Rosefeldt Manifesto című, 13 csatornás filminstallációja, amelyet egyedülálló kiállításba rendezett a Magyar Nemzeti Galéria.
Bár a varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon sok mindenkinek dereng még, a különböző művészeti, forradalmi kiáltványok kora mára nagyjából lejárt. Amelyekről az iskolában tanultunk, javarészt elfelejtettük, és magát a műfajt sem használja már nagyon az emberiség, hiszen a kommunikáció felületei megváltoztak, és rengeteg más platformon nyilváníthat véleményt boldog-boldogtalan. Plusz a különböző művészeti irányzatok, amelyeknek ezek a manifesztumok megágyaztak, inkább a mű szempontjából érdekesek; inkább arra szánunk energiát, hogy megnézzük Andy Warhol Campbell-leveses festményét, mintsem elolvassuk Claes Oldenburg 1961-es pop-art kiáltványát.
Julian Rosefeldt német művész azonban pár éve újra felfedezte magának a műfajt. Elgondolkozott, vajon le lehet-e törölni róluk a port, lehet-e friss szemmel nézni rájuk, és kortárs közegben értelmezni őket. Több mint száz híres vagy mára elfeledett kiáltványt olvasott újra, amelyekből kiválasztott 55-öt. 13 kollázst és 13 kisfilmet készített, amelyekben az elhangzó monológokat a 20. századi művészeti irányzatok kiáltványaiból, manifesztumaiból vett idézetek, szövegrészletek alkotják. 100 évet ölel át a válogatás, bekerült az 1909-es futurista és az 1918-as dadaista kiáltvány, de Lars von Trier 1995-ös filmkiáltványa, a Dogma 95 is.
A közvetítő pedig az Oscar-díjas ausztrál színésznő, Cate Blanchett lett. Aki érdekes módon előbb érkezett meg a történetbe, mint maga az ötlet. Hét éve egy közös barátjuk révén ő volt a meglepetésvendég Rosefeldt egyik kiállításán, és akkor találták ki, hogy közösen kéne alkotniuk valamit. Így került az Egy botrány részletei, a Blue Jasmine és a Carol című filmek sztárja 13 élethelyzetbe, amelyekben különböző társadalmi rétegeket képvisel. Nem kicsit bizarr videók ezek, például nem szokták temetésen dadaista kiáltványt szavalni, vagy a pop-art jelszavait családi ebéd közben asztali áldásként elimádkozni. Blanchett a futurizmus kiáltványát brókerként, a kreacionizmusét részeg punkként, a szituacionizmusét hajléktalanként, a szürrealizmusét bábkészítőként mondja el.
A filmek a kiállításokon összehangolt számítógépes rendszerben jelennek meg, aminek köszönhetően összjáték is megfigyelhető közöttük: különböző időközönként a filmek szereplői a nézők felé fordulnak, miközben a kép és a hang kórussá áll össze: a 13 figura „találkozik” és egységet teremt az installációban.
A 2015-ben készült, összesen 130 perces mű már 15 múzeumban megfordult, és eleve ilyen intézményi keretek közé készült – a művészettörténet előtti tiszteletadása miatt jobb helyen nem is mutathatnák meg. A Magyar Nemzeti Galéria egyedi formában, a korábbi csarnokszerű elrendezéstől eltérően prezentálja a videókat: egy egész labirintuson kell végigmennünk, míg végignézzük a filmeket. A múzeum alaposan kitett magáért, hogy érthetőek legyenek a látottak, és az installációt széles körű információs körítéssel egészítették ki: a művészeti kiáltványok kronológiája, az irányzatok lexikonja, a szerzők életrajzai, valamint a filmek teljes szövegkönyvének fordítása látható-olvasható a kiállításhoz vezető terek falain. A fordításokat egy füzet formájában minden néző megkapja a jegy mellé, s aki még több információra vágyik, annak külön olvasósarkot alakítottak ki a korszak művészeti irányzatairól szóló könyvekkel.
A szövegeket a füzetben szóról szóra, jelenetről jelenetre nyomon követhetjük, amire szükség is lesz. Mert nagy meglepetés volt, hogy az erősen szövegalapú koncepció ellenére nem voltak feliratozva a videók. A művész nem szerette volna a vizualitásról, a hangulatról elterelni a figyelmet; eleve 13 különböző dialektusban beszél Blanchett, és még az angol anyanyelvűek sem értenek mindent. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora rávilágított, hogy nagyon nehezen fogyasztható szövegekről van szó, és mikor a videókból összeállított, 90 perces egészestés filmet vetítették felirattal, sokan ki is mentek a moziteremből.
A videók tehát nem edukációs célokat teljesítenek be, amelyek közvetítéséhez egy Oscar-díjas színésznőt kértek fel hordozóanyagnak (pedig milyen kézenfekvő egy szép és intelligens színésznőn keresztül megismertetni a művészettörténet nagy alakjainak gondolatait), hanem önmagukban is műalkotásokként értelmezendőek. Ennek ellenére művészettörténeti gyorstalpalónak is megfelel az élmény, és ha valaki nagy rajongója Cate Blanchettnek, mindenképp ott a helye.
