Hogy kiderüljön a válasz, ahhoz érdemes megnéznünk a Bűn és bűnhődést, ami nagyjából 4 órán át boncolgatja a bűn és a lelkiismeret, a közönséges és a kivételes emberek kérdéskörét. Bár ez egy nehéz darab, mégsem hoz le minket az életről, és talán meghökkentő, de bizonyos helyzetekben még humor is van benne. Annyi biztos, hogy pár napig még biztosan a hatása alatt leszünk.

Mindig érdekes megnézni egy olyan színdarabot, amely valamelyik gimnáziumi kötelezőt dolgozza fel, mert a sokéves olvasmányemlékeink rendszerint másként élnek bennünk, mint amit abban a pár órában a színpadon látunk. Így van ez a Bűn és bűnhődés színpadra állított verziójával is. Mi még gimnazistakorunkban olvastuk Dosztojevszkij regényét, ami tizenéves korunkban olyan nagy hatással volt ránk, hogy rögtön bekerült a kedvenc könyveink közé. Ami viszont különös, hogy mennyire máshogy láttuk akkor Raszkolnyikovot, olykor egészen sajnáltuk is, de most ugyanez a karakter felnőtt fejjel és Gáspár Ildikó rendezésében egészen más megvilágításba került. 

Nem vár itt ránk semmi meglepetés, hiszen a bűnnel mindenki tisztában van, így hát 3 óra 45 percben nézhetjük végig, ahogy Raszkolnyikov (Polgár Csaba) eljut az elmélettől a tettig, majd a lelkiismeretfurdalás-szerű megtébolyodásig. Persze nem jelenthetjük ki tisztán, hogy „hősünknek” valóban megszólalt a lelkiismerete, inkább amolyan ösztönszerűen feltör belőle valami eltemetett megbánás. Bennünk végig ott volt az a nehéz kérdés, hogy tulajdonképpen mi magunk hogy viszonyulunk ehhez a volt egyetemi hallgatóhoz.

Be kell valljuk, ahogy haladtunk előre a történetben, karaktere úgy vált egyre ellenszenvesebbé.

Az együttérzés kérdése már az előadás elején felmerül, amikor Mácsai Pál a nézőtérről beséltálva szegezi nekünk a kérdést:

Vajon együtt tudunk-e érezni a bűnözővel, megenyhülünk-e vele szemben?

Ebben a pár pillanatban Mácsai inkább egy rezonőr, mintsem vizsgálóbíró (Porfirij), ráadásul olyan jól működik ez a pár perces berohanás, hogy eleinte azt hisszük, hogy valóban megszakítja kérdésével az előadást, mintha egy színházi próbán lennénk. Ez a kérdés egyébként terel is minket: fókuszáltan figyeljük Raszkolnyikovot, minden rezdülését, grimaszát, hogy az előadás végére eldöntsük, elítéljük-e, vagy megbocsássunk neki. Egy picit mi is rendőrré, vizsgálóbíróvá válunk, akik próbálják elkapni a legapróbb jelet, csak hogy lerántsák a leplet a bűnösről, aki egyébként úgy viselkedik, mint aki kifejezetten vágyik arra, hogy elárulja magát.

Raszkolnyikov végig pengeélen táncol és kísérti a sorsot: felkeresi a gyilkosság helyszínét, kihívó párbeszédeket folytat a rendőrökkel, még ha öntudatlanul is, de mindent megtesz, hogy gyanúba keverje magát, miközben végig azt próbálja elhitetni magával, hogy eltereli magáról a figyelmet. Mindezt valószínűleg a benne lévő bűntudat teszi, hiába dolgozta ki még korábban az elméletét arról, hogy ha a körülmények olyanok, akkor – felsőbbrendű ember lévén – gyilkolhat is, ha azt egy nagyobb jó érdekében teszi. Mivel számára az uzsorásnő (Pogány Judit) volt a gonoszság és a kapzsiság megtestesítője, úgy vélte, halála a hozzá hasonló szegény, szerencsétlen volt egyetemi hallgatókon segít. A cselekmények előrehaladtával persze látjuk, hogy ez mennyire nem igaz. 

Noha minimál a díszlet, a jelmez meg még inkább, a legjobb jelenetek között volt, amikor egy hatalmas gömbbé felfújt nejlonzacskó töltötte ki az egész színapadot, ami valójában Raszkolnyikov lázálmainak és magának a gyilkosságnak a terepe volt. Arra is jó volt ez a zöld nejlon, hogy ne érezzük meg annyira a közel 4 óra hosszúságot, bár a Pussy Riotra reflektáló kórus is mindig fenntartotta a figyelmünket. Úgy működtek ők, mint a görög drámák kórusai: segítettek belelátni a szereplők – leginkább Raszkolnyikov – benső vívódásaiba, és ők voltak azok, akik egy kicsit jobban megismertették velünk azt a közeget, amely végül Raszkolnyikovot a bűnre késztette.

Visszatérve az együttérzéshez: mi az előadás végére sem jutottunk el az együttérzésig, bár Raszkolnyikov, úgy tűnik – Szonya ráhatására –, felelősséget vállal tettéért, picit olyan ez a beismerés, mintha csak magának mondaná. Míg a regényben jelen van a bűnhődés és a megtisztulás, addig a darabnak amolyan nyitott vége van, ahol a néző értelmezésén múlik Raszkolnyikov sorsa.

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés 

  • Dosztojevszkij regénye alapján írta és rendezte: Gáspár Ildikó
  • Görög Imre és G. Beke Margit fordítása nyomán
  • Kórusszövegek: Tóth Réka Ágnes és Gáspár Ildikó, zenéjét szerezte: Matkó Tamás
  • Főbb szerepekben: Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kókai Tünde, Szaplonczay Mária e. h., Hajduk Károly, Pogány Judit

Címkék