Valamit mindenki tud Ukrajnáról, mégiscsak itt van a szomszédban: a 2014-es tüntetések, a Krím-félsziget elcsatolása vagy a Donyec-medencében dúló háború miatt a hírek állandó szereplője. De hogyan éli meg ezeket az eseményeket az ország lakosság? Hogyan lehet a művészet nyelvén beszélni arról, ami az elmúlt évtizedekben zajlott Ukrajnában? A szovjet örökséggel járó problémák, az oligarchák világa, a demonstrációk „konceptuális” barikádjai és az ország keleti felében dúló háború mind visszatérő eleme a Ludwig Múzeum Permanens Forradalom kiállításának, amely látványos, de elgondolkodtató anyagával ad egy átfogó körképet a a mai ukrán képzőművészetről.
A kiállítási térbe lépve a látogatót a 2014-ben, a Majdan téri tüntetéseken készült ikonikus fotó fogadja: a lángok közül előlépő, gázmaszkos alakot ábrázoló kép bejárta a világsajtót és az események egyik jelképévé emelkedett. Így jutott el hozzánk, így rögzült a kívülállók emlékezetében a forradalom. De mi van mögötte? A kép mögött elterülő kiállítás kettős értelemben is megadja a fotó hátterét: a fizikai kiállítótéren túl a fotó mögött rejlik egy összetett történet is, ami sokszor nem ütötte meg a külföldi sajtó ingerküszöbét vagy a hosszas elemzések már nem jutottak el a emberekhez, ám amit most a képzőművészet eszközeivel megismerhetünk.
A kiállítás központi terében helyezkedik el a monumentális, Ukrajna földrajzi alakját idéző szétvert téglafal (Cím nélkül). A szoborkompozíció 2014-ben készült, a Krím-félsziget orosz annektálása okozta trauma megjelenítése mellett felidézi a Szovjetunió szétesését is: az egykori elhagyatott gyárból származó fal a tűz nyomaival, és a szovjet korból maradt virágos tapétával.
Az e körül körbejárható kiállítási tér felfedezhető úgy is, mint egyfajta történelmi kérdezz-felelek: a különböző művészeti eszközökkel és médiumokkal arra keressük a választ, hogy hogyan is jutott el idáig az ország, mik azok a társadalmi és szociális problémák amelyek idáig vezettek vagy amelyek a közelmúlt eseményeiből születtek.
A kiállításon bemutatott korszak is viszonylag tágan értelmezett, a kortársiasság kiterjed a szovjet időkre, annak örökségére, egészen a 2014-es forradalomig és a jelenlegi, Donyec-medencében dúló háború korszakáig. A művészek között többen vannak olyanok, akik még a szovjet érában kezdték a pályafutásukat, például a neves fotós, Borisz Mihaljov, akiVörös sorozatával (1968-1975) a mindent uraló kommunista-vörös színek közötti, de sokszor a hivatalos propagandával élesen szembenálló mindennapi életet fotózta.
A 90-es években készült két erőteljes fotósorozat már a függetlenné válás utáni Ukrajna arcát mutatja be. A Személyi igazolvány-sorozat a lelakott otthonaikban magunkra hagyott, kiszolgáltatott idős generációt mutatja, míg Arszen Szavadov Donbász-csokoládé korszakos fotóprojektje a délkelet-ukrajnai bányászokat láttatja munka közben, de tütüben, a szovjet propaganda által egykor felmagasztalt bányászlét eltűnésével egy időben, akkor amikor a ma zajló konfliktusok is elkezdtek kialakulni a térségben.
De olyan társadalmi és szociális problémák is visszaköszönnek, mint a családon belüli erőszak drasztikus mértéke (A Kérdezd meg anyádtól videóinstalláció a kiállítás az elsőre egyik legfelkavaróbb darabja, ahol egy fekete szőrmével bélelt apró és szűk alagútba kell bemásznunk), a homofóbia (Homofóbia ma - holnap genocídium), a szélsőjobbos csoportok betörése a 2014-es majdani eseményekkel foglalkozó kiállításra, és az anyag elpusztítása (Elveszett lehetőség), az egykori iparvárosok (le)pusztulása (Én és Mariupol) és a szovjet éra megmaradt monumentumainak és művészet alkotásainak kérlelhetetlen pusztítása (A köztársaság emlékműveiről fotósorozat) vagy a kisemberek tehetetlenségének érzése (Penész installáció), illetve a teljes népcsoportokat érintő erőszakos kitelepítések emlékezete (Az utolsó gyermek, Fekete Szibéria).
Ahogy körbe-körbe jártuk a kiállításon, egyre közelebb kerülnek hozzánk az ország történetébe és a régió közös örökségébe ágyazott műalkotások. Vannak zavarba ejtően ismerős részletek, de teljesen idegen világok is, melyek kívül esnek a mi megértésünk határán. “Amikor háború zajlik egy idegen országban, semmi sem késztet arra, hogy elmélyedj benne, befogadd a tudatodba, megpróbáld racionalizálni, vagy közel engedd érzelmi és testi benyomásaidhoz. Mások háborúját az eszünkkel éljük meg.” (A megértés határa videó installáció)
Az összesen 37 művészt, galériát és csoportosulást felvonultató kiállítás a Ludwig Múzeumban a legkülönfélébb művészeti médiumokon keresztül mutatja be az ukrán kortárs művészeti szcéna legjavát, miközben – lévén a térség egyik leginkább konfliktusoktól terhelt régiója is – húsba vágó társadalmi problémákról és tapasztalatokról mesél. A kiállítási anyagon is végigkövethető, hogy az 1980-as évektől kezdve körvonalazódó új ukrán művészet, amely szakított a szocialista realizmussal, hogyan fordul át a 2000-es évek elejére a jellemző posztszovjet identitáskeresés útjára, amit pedig mostanra felváltott a politikai művészet újragondolásának igénye. Az pedig, hogy milyen érzéssel távozunk, leginkább az egyik alkotás címével jellemeznénk: Történt, ami történt, de nem az, amit mi akartunk...
