Élmény

„Megmutatni, hogy ilyen is van” – interjú Papp Lászlóval

Fotó : Csudai Sándor / We Love Budapest
Papp László NVC Subotage

Papp László valószínűleg sosem alszik. Más magyarázatunk nincs arra, hogy van ideje arra, hogy – pár barátjával együtt – három különböző partisorozatot (NVC, Selected Sounds, Casino Bangkok) futtasson, szervezze a Telekom Electronic Beats fesztivált, vezesse a Központot és a Dobrumbát, Subotage és Surfalone nevek alatt zenéljen és még egy új klub felépítésébe is belefogjon. Muszáj volt alaposan kifaggatnunk.

We Love Budapest: Olyan sok projektben vagy érintett, hogy talán az lenne a legjobb, ha először összefoglalnád, mi belőlük aktuális.

 

Papp László: Sok projekt fut most párhuzamosan: mindennek alapja az NVC, ami lényegében egy baráti társaság, amely idővel elkezdett partikat szervezni, valamint DJ-zni. Idővel ez több alsorozatra bomlott, mint a Casino Bangkok, a POOL&BEER vagy a Selected Sounds – hozzám talán utóbbi áll a legközelebb, mert idővel kiadóvá is alakult, ahol a debütalbumom is megjelent, Surfalone néven. Ezeken kívül később jött a Központ, amelyet nagyjából ugyanez a brigád nyitott, és azért jött létre, mert ahogy említettem, szerveztük a bulikat, amiknek volt egy törzsközönsége.

 

De azt vettük észre, hogy ezek az esték megtörténtek és köddé váltak, pár homályos fotón kívül nem maradt más belőlük. Szerettük volna, hogy legyen egy bázis, egy központ, ahol találkozhatunk a barátainkkal, a közönségünkkel, azokkal, akikkel együtt dolgozunk. Most volt az ötödik születésnapja és szerintem a név egy önbeteljesítő jóslat lett, mert egy jól körülhatárolható belvárosi kreatív rétegnek ez lett a törzshelye. Rengeteg zenekar alakult itt, több filmforgatókönyv ezen a helyen született meg, csomó barátság és munkakapcsolat szökkent szárba. Tavaly a mi brigádunk és a larm-os, toldis, kolorádós csapat összeolvadásából megszületett a Dobrumba étterem, ami megint egy következő lépcsőfok volt, mondhatni portfóliószélesítés, amiből rengeteg pozitív energiát merítünk. Nagyon szeretik az emberek, mi is szívesen foglalkozunk vele.

Fotó: Csudai Sándor / We Love Budapest

WLB: Hogyan lehet ennyi különböző projektet kézben tartani?

 

P. L.: Jó kérdés, belekérdeztél a legnehezebb részébe a dolognak. Pont amiatt, hogy tizennyolc évesen, a zene iránti fanatizmusunktól hajtva belevágtunk az egészbe, semmilyen tapasztalatunk nem volt. Onnantól, hogy mi magunk jártuk az éjszakát és szórólapoztunk, eljutni oda, hogy fel tudtunk építeni több önjáró brandet, ez tizenhárom éves munka. Amiről még nem esett szó, hogy a Telekom Electronic Beats fesztiválokat is mi szervezzük, ráadásul az egész éves kommunikációt is mi folytatjuk. Szóval nekünk is meg kellett tanulni, hogy hogy lehet ennyi különböző dolgot párhuzamosan vinni. De idővel kialakult, hogy kinek mi a szakterülete, mivel foglalkozik. Vissza kellett vennünk az egóból és elfogadni, hogy nem lehet mindent közösen eldönteni, mint egy nagy bizottság, mert akkor sosem fogunk semmit megoldani. Azóta mindenkinek megvan, hogy miért felel, mi a „szakterülete”.

 

WLB: Egyébként hogy lett a zene iránti rajongásból az NVC, amely már külföldi előadókat léptet fel?

 

P. L.: Már az első partink is külföldi vendégekkel ment le. A kezdetektől fogva fontos része volt a munkánknak, hogy elmentünk külföldi fesztiválokra, megnézni hogy hol tart éppen a zene más országokban, meg ez az egész kultúra – ezt a mai napig aktívan űzzük. Nem egy alkalommal volt az, hogy ilyenkor megismerkedtünk egy új előadóval, aki épp a berobbanás szélén állt akkor és pont a megfelelő pillanatban hoztuk el Magyarországra. Akkor, amikor még másnak nem jutott eszébe, de már pont elég embert érdekelt ahhoz, hogy nagy buli legyen belőle. Így hallottuk először például az Extraweltet, Oliver Huntemannt vagy James Holdent. Vagy a Selected Sounds esetében Caribou-t, Jon Hopkinst vagy a Moderatot. Ez máig így van: most voltunk Berlinben a CTM-en, előtte Lengyelországban az Unsoundon, ahol olyan produkciókat hallottunk, amire a hazai közeg nem tudom mikor áll majd készen. Fontos küldetésünknek érezzük, hogy a nagy befuttatott nevek mellett kisebb, előremutató fellépős estéket is szervezzünk „csak” háromszáz embernek. Kötelességünk, hogy megmutassuk: ilyen is van.

 

Egyébként szerintem ez a legnagyobb probléma Magyarországon a média fősodrával, meg nagyjából mindennel: nagyon sok ember, aki olyan pozícióban van, hogy tíz rossz zene mellett betehetne egy értékelhető produkciót is, az ennyit sem tesz meg. Pedig adhatnának lehetőséget az arra fogékonyaknak, hogy megmutassák, hogy így is lehet, ilyen is van. Akkor az emberek eldönthetnék, hogy inkább ilyen zenét akarnak hallgatni. Egyébként ezt a mentalitást követjük a Központtal vagy a Dobrumbával kapcsolatban is. Rengeteget utazgatunk, figyeljük a kinti kulthelyeket, a szokásokat, és igyekszünk ezeket hazahozni és megmutatni, mert van rá igény.

WLB: Miért éreztétek szükségét annak, hogy az NVC brandről „leválasszátok” a Casino Bangkokot vagy a Selected Soundst?

 

P. L.: Azért, mert nagyon sok különböző dolgot csinálunk és mert kell egy letisztult koncepció egy zenei brandnek. Én olyan vagyok, hogy egy fesztiválon a technó DJ után simán átmegyek a másik sátorba megnézni egy posztpunk zenekart, de Magyarországon szerintem még mindig szüksége van az embereknek arra, hogy „na, ez ilyen zene, az meg olyan zene”. Szerintem ettől függetlenül mi azért csúnyán fittyet hányunk mindenre, de azért némi elkülönítésre úgy éreztük, hogy szükség van. A Casino Bangkok, ami a sötét, döngölős technóról szól, nem fér meg olyan jól egy brand alatt mondjuk egy félkomolyzenei hangversennyel.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

WLB: Melyik volt az a három olyan saját rendezésű estétek, amiről visszatekintve úgy gondolod, hogy sikerült szintet lépni vele?

 

P. L.: Egyértelműen az Electronic Beats fesztiválok, talán a legelső Extrawelt partink, mert azzal robbantunk be a köztudatba, ezenkívül meg volt még egy sor olyan, amire nagyon büszkék vagyunk: például mikor kijött a Berlin Calling és azzal egy napon elsőként hoztuk el Paul Kalkbrennert a Merlinbe, vagy az akkor még épülő M4-es metró megállójában Popof. Rengeteg olyan estét tudnék mondani, amik szintlépések voltak a maguk módján, de ezek jutottak legelőször az eszembe.

 

WLB: Mit gondolsz a jelenlegi fővárosi éjszakai életről? Mi lehetne jobb vagy éppen rosszabb? Mik szerinted a tendenciák?

 

P. L.: Egyértelműen látszik, hogy felkerült Magyarország a térképre az emberek fejében, rengeteg turista érkezik a fővárosba és bárhol azt mondod, hogy Budapest, akkor tudják egyből, ami tök jó dolog. Az már kevésbé, ami miatt a legtöbben idejönnek: nem a hazai kultúra, hanem a kocsmáztatás a fő vonzerő. Félre ne érts, tök jó, hogy megjelentek az emberek, el lehet kezdeni építeni rájuk – mindenképp fellendült az éjszakai élet, sokkal többen járnak el, csak nem feltétlenül a megfelelő helyekre. De nincsenek igazán megfelelő helyek sem; nem igazán tudnék itthon egyetlen olyan klubot sem mondani, ahova szívesen eljárnék szórakozni.

Fotó: Csudai Sándor / We Love Budapest

WLB: Még a Larmet sem?

 

P. L.: A Larm nagyon kicsi. Ha azt mondanád, hogy emeljek ki egyet-kettőt, akkor biztos ott lenne köztük a Larm is, de az én fejemben a klub szóról egy léptékkel nagyobb valami jut eszembe. Illetőleg engem a helyben nagyon zavar, hogy azért mégis egy hatalmas romkocsmán belül van, aminek szintén megvan a maga feelingje persze, meg tök jó a maga nemében, csak én amikor elmegyek valahová, hogy klub és zenei élményt kapjak, akkor szeretnék leválasztódni arról, hogy a mosdóban például EDM szól a hangfalakból. Kicsit kizökkent.

 

De egyébként az előbb említett csapattal úgy fél éve már építünk egy klubot, ami remélhetőleg kicsit helyrebillenti a siralmas itthoni klubhelyzetet. Ez lesz az eddigi pályafutásom legizgalmasabb és legfontosabb projektje. Összeér benne minden, amivel eddig foglalkoztunk, tehát a buliszervezés, a zene és a vendéglátás. Egy zenei-kulturális befogadóközpont lesz. Szerintem teljesen át fogja rajzolni a budapesti viszonyokat, nagyon-nagyon lelkesen csináljuk.

 

WLB: Mit tudsz még elmondani róla? A város melyik részén lesz?

 

P. L.: Nem a VII. kerületben, legyen elég ennyi. A teljes létszámot illetően még az engedélyeket várjuk. Valami olyasmit szeretnénk létrehozni, mint régen volt a Merlin vagy a Kultiplex. Szerintem a jelenlegi klubfelhozatlanban nincs olyan hely, ahova úgy mész le mondjuk péntek vagy szombat este, hogy nem érdekel a program, mert tudod, hogy így is-úgy is olyan emberek lesznek lent, akik a barátaid, odaillőnek érzed magad.

WLB: Hogyan, minek a hatására jött ötlet, hogy kiadóvá „alakítsátok” a Selected Soundst?

 

P. L.: Nekem az volt az alapgondolatom, hogy bár tök jó folyamatosan nyugati országok fesztiváljaira járni és megnézni az ottani előremutató produkciókat, megismerni őket, de talán túlságosan elmentünk ebbe az irányba. Talán nem is kifejezetten mi, inkább az emberek. Magyarországra mindig is jellemző volt egyfajta Nyugat felé fordulás, hogy az a menő, ami onnan jön. Emellett viszont tök jó és értékes dolgok születnek itthon is, amiket tök fontos lenne bemutatni és terepet biztosítani nekik. Ez volt az alapgondolat. A kiadó lényegében erről szól: friss, aktuális hangzású, érdekes magyar előadók.

Fotó: Csudai Sándor / We Love Budapest

WLB: Bár Subotage néven régóta aktív vagy DJ-producerként, a Selected Soundsnál már mint Surfalone debütáltál, a Kispál és a Borz Halszív című számának feldolgozásával. Miért érezted szükségét a névváltoztatásnak és hogy esett pont arra a dalra a választásod?

 

P. L.: Amikor megfogalmazódott a fejemben, hogy szeretnék egy albumot létrehozni és kicsit új irányokba elkalandozni hangzás és érzésvilág tekintetében, akkor sokat dilemmáztam azon, hogy ezt a legegyszerűbb lenne Subotage név alatt megjelentetni. Hiszen tizenhárom éve aktív vagyok vele, több ezer követőm van Facebookon, egy bizonyos kör elég jól ismer, ezeket tök jól meg lehetne lovagolni. De aztán ezzel kapcsolatban elég rossz érzésem volt. Elképzeltem, hogy Subotage néven bemutatom az új lemezemet valamilyen rendezvényen, aztán az első sorban bekiabál valaki, hogy „valami pörgősebb nincsen?”, én meg elsírom magam, mert épp a számomra legkedvesebb dalt próbálom eljátszani. Érted, a Subotage névhez elsősorban a technót meg a DJ-szetteket kapcsolod, még ha volt pár megjelenésem is, megmaradt tánctérorientáltnak. Míg amikor megszülettek ezek a zenék, először a fejemben, aztán a gépemen, azt éreztem, hogy nem akarok megfelelni velük semmilyen elvárásnak vagy csalódást okozni azoknak, akik a Subotage névtől mást várnának el.

 

A Kispál-feldolgozás meg onnan jött, hogy ez a kedvenc dalom tőlük. Nekem, mint ahogy sokunknak nagyon meghatározóak voltak, sőt, tizennégytől húsz éves koromig talán a legmeghatározóbbak. Az embernek a kamasz-tinédzserkora elég súlyos időszak, sajnos nekem még most sem ért végett, de valamennyire átsegítettek rajta a számaik. Azzal meg, hogy ez alatt a név alatt ez volt az első megjelent szám, talán deklaráltam is, hogy kiléptem a szimpla technós világból. Fiatalkoromban amúgy is volt egy alternatívabb együttesem, amiben énekeltem és gitároztam, azt váltotta anno a DJ-zés, de attól még hiányzott a zenekarosdi, meg ez a gondolkodósabb vonal. Tulajdonképpen ennek a két világnak a keveréke vagyok én, ezáltal pedig a zeném is és egy Kispál és a Borz szám technóremixe szerintem elég jól felvázolja ezt. Lerója a tiszteletet az alapok előtt, de már benne van ez a mai elektronikus hangzás is.

Fotó: Csudai Sándor / We Love Budapest

WLB: Mesélj a debütalbumodról! Mit érdemes tudni róla?

 

P. L.: Az én vagyok ott rajta, zenei hangok formájában. Két éven keresztül írtam a rajta lévő számokat és azt hiszem, elég őszintére sikerültek. Meg is ijedtem kicsit, mikor közeledett a megjelenés, mert úgy éreztem, hogy kitettem a lelkem a kirakatba. Technó DJ-ként, egy sötét teremben, a villódzó fények között azért el lehet bújni, függetlenül attól, hogy a színpadon vagy. Na ennek ezzel a projekttel vége szakadt. Ezen a lemezen magyar szövegek szerepelnek és olyan érzések, gondolatok, amik talán annyira nem „menők” és kemények, mint a technó.

 

WLB: Hogyan jött az ötlet, hogy a bakelitpéldányok közösségi finanszírozásban készüljenek el?

 

P. L.: Amikor indult a Selected Sounds, talán Bergi küldte át, hogy „nézd csak, milyen érdekes”, aztán gondoltam kipróbálom. Ha bakelitet akarsz nyomni, körülbelül háromszáz példány a minimum, bele kell rakni egy zsák pénzt, amit talán soha nem térül meg, én meg úgy voltam vele, hogy tegyünk egy próbát: ha megér annyit a projekt, hogy megjelenjen, akkor ebben a formában meg tud jelenni. Ha összegyűlik száz olyan ember, akit ez érdekel és hajlandó érte pénzt kiadni, akkor történjen meg. Ha meg nem, akkor nem. Szerintem ez egy egyszerű és igazságos rendszer. Bár nyilvánvalóan csalódott lettem volna, ha nem jön össze – de a kislemeznél összejött, az albumnál meg most indul.

Fotó: Csudai Sándor / We Love Budapest

WLB: Hogy érzed most, koncertezni is fogtok?

 

P. L.: Abszolút az a terv, hogy színpadra is állítjuk ezeket a számokat. Már a stúdiózás során elkezdett összeállni egy tök jó csapat, felbolydult egy pozitív energia az egész körül, olyan véletlenek övezik az egész projektet, hogy mindenképp úgy érzem, hogy ennek van jövője. Arról nem is beszélve, hogy visszakanyarodunk ezzel a gyerekkori álmomhoz. Nekem ez volt az igazi fless annak idején, zenekarosdit játszani többedmagammal. Most újra ezt csinálni, csak beletúrva az azóta megszerzett tudást és tapasztalatot, ez a cél most – és annak nagyon szép szerintem. Én legalábbis nagyon boldog leszek, ha ez összejön.