Élmény

„Amikor a legmélyebben voltam, akkor sem vette észre a környezetem” – interjú Karafiáth Orsolyával

Fotó : Csudai Sándor / WLB
Karafiáth Orsolya

Sokat találgattunk, vajon milyen parókában fog megérkezni interjúnkra Karafiáth Orsi. Végül megjelent platinaszőkén, elmondása szerint azért, mert az aznap viselt jégkék felsőhöz ez a szín ment legjobban. Bármennyire extravagáns, az írónő az utóbbi időben nem ezzel keltett feltűnést; azon kevés magyar hírességek közé tartozik, akik felvállalják alkoholfüggőségüket és a leszokással járó hercehurcákat. Nemrég jelent meg a témáról írt regénye, a Szirén, amitől azonban hiába gondolja az olvasó, hogy megismerheti Karafiáth Orsolya életét, hiszen a könyv jóval több annál.

We Love Budapest: Épp a Hír TV-ből jössz, ahol rendszeresen látható vagy a Szabadfogás című műsorban. Egyedüli nőként, ráadásul a gender-elméletet erőteljesen kritizáló Puzsér Róbert mellett. Milyen érzés feminista beállítottságú publicistaként ott ülni mellette?

Karafiáth Orsolya: Bizonyos körökben ő valóban nem szalonképes, de számomra akkor izgalmas a műsor, ha ő ott van. Vibráló, izgalmas valaki, aki feldobja az egész stúdiót. Hiába tűnik úgy, hogy a kamerába nézvbe üvölti a véleményét, vele lehet beszélgetni. Felspannol, számomra szexi a jelenléte.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: A 24.hu-n vezetett rovatodban te is elég markánsan megfogalmazod a véleményedet közéleti kérdésekben. Közben humán értelmiségiként ma már mindenki kétszer átgondolja, hogy csak úgy beolvas-e a hatalmon lévőknek, ahogy te teszed.

K.O.: Én se tehetném meg, de nem érdekel. Már leráztam magamról, hogy bárkitől féljek. Nagyon sok munkámat, megrendelésemet elvesztettem a szókimondás miatt, de megtanultam szerényebben élni, és nem mondom, hogy ebben nem lelem örömömet. Sokat tanultam magamról, a világról. Öt éve nem hittem volna, hogy közélettel fogok foglalkozni. Feldob, gondolkodásra késztet.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Hátrány-e az irodalmi életben, hogy sokat forogsz nyilvános közegben, ide-oda hívnak szerepelni?

K.O.: Engem néha komolyan vesznek, néha nem, közben a legjobb helyeken publikálok, legutóbb az ÉS-ben jelent meg versciklusom. De nem törődöm az irodalmi megítélésemmel, ugyanúgy, ahogy a politikaival sem. Mindig azt mondom, nem az én dolgom fiókokban elhelyezni magamat – ha ezzel foglalkoznék, megőrülnék. Csak csinálni akarom a dolgomat, de ez nem jelenti azt, hogy ne hallgatnám meg számomra fontos emberek véleményét. Nagyon is fontos, hogy felülvizsgáljam, bíráljam magam, de nem akarok függni a véleményektől.

 

WLB: Élő műsorokat vezetsz, lakásszínházban dolgozol – jut-e időd alkotni?

K.O.: Alapvetően kevés szépirodalmat írok, sajnos – de én a kezdetektől elhatároztam, hogy nem ebből fogok élni, hogy ne kössön a folyamatos publikálás kényszere. Így megengedhetem magamnak, hogy csak akkor írjak, ha valami már megőrjít. És nincs sok ilyen alkalom. Örülök, ha évente van három érvényes gondolatom – ez is több, mint ami sokaknak van.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Sok írónak szüksége van a termékeny unalomra, amiben megfogan az ihlet. Te hogy egyezteted össze a hétköznapi munkákat az írással?

K.O.: Ma kora reggel kezdtem a Szabadfogásban, délután tárlatvezetést tartok a Szabó Magda kiállításon – ha egy héten van 3-4 ilyen rendezvény, akkor írásról szó sem lehet, örülök, ha egy könyvet kézbe tudok venni. Viszont én nem hiszek az ihletben, én a gondolatban hiszek, és abban, hogy ülsz mellette, kifejted. Van, akinek megy teljes állás mellett az írás, ez alkat kérdése; pont szembejött a minap Finy Petra Facebook-bejegyzése, aki dolgozik, ott a családja és a gyerekek; azt írja, hogy van, aki titokban iszik, ő titokban éjszaka regényt ír. Ha ott a mondanivaló, kisajtolod magadból. Én mindig elutazom minimum két hétre, de inkább egy-másfél hónapra egy olyan helyre, ahol mondjuk időeltolódás van, és nem tudnak elérni. Akkor semmi más nincs, csak az írás. A Szirén egy része Thaiföldön született, másik része egy Somogy megyei vadászházban, Horvátországban, valamint Gödön. Én azért dolgozom, hogy írhassak, hogy ezeket az egy-másfél hónapokat finanszírozni tudjam.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: A Szirén kétféle idősíkban játszódik: E/1-ben a hős felnőtt énje szólal meg, E/3-ban a kislánykorát követhetjük nyomon. Tudatos volt a pszichoanalitikus megközelítés, az, hogy ennyire nyilvánvalóan megfeleletesd az okokat és a következményeket a főszereplő életében?

K.O.: A kislány életét 4-14 éves koráig látjuk, kamaszkortól felnőttkorig fut a másik. Tudatos volt – négy évig írtam a könyvet, a legnehezebb része a motívumháló kidolgozása volt. Nagyon hiszek abban, hogy a gyerekkorunk alapvetően meghatároz minket, és ez nem az én gondolatom, hanem szakemberek mondják. Régi kedves olvasmányom George Bradshaw Vissza önmagunkhoz című könyve; ő nagyon konkrétan, évekre lebontva veszi végig a sérüléseket. 9 éves korodig nagyjából az összes parádat, kisebbségi érzésedet, embertársaidhoz és saját magadhoz való viszonyulásodat összeszeded.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: A regényed esetében kiindulhatunk-e abból, hogy minden író saját élményből táplálkozik?

K.O.: A Szirén nem önéletírás. A Kicsi Lili kapcsán már elterjedt rólam, hogy leszbikus vagyok, és meggyanúsították a magyartanáromat, hogy vele volt viszonyom. Hangsúlyozom, hogy nem feleltethető meg a saját életemmel egy az egyben. A kislányt abuzáló lengyel bácsi esete abszolút az én történetem, versben is megírtam; nagy hatást gyakorolt rám, felnőttkoromig nem tudtam beszélni róla; tavalyelőtt mondtam ki először. Saját élmény még, hogy alkoholbetegek voltak a szüleim, a társasági ivásból csúsztak bele, és a szövődményeibe haltak bele.

 

WLB: Terápiaként működik-e a könyv?

K.O.: Mikor a könyvnek nekiültem, a szüleimmel való viszonyom letisztult, lezárult. Tudtam, mit akarok mondani a regénnyel. Nem fejtettem meg magamat az írás során, nem ez volt a könyv tétje, hanem hogy tudok-e a sérüléseinkről úgy beszélni, hogy érvényes legyen, másoknak is tudjak vele adni. Zsákutcának gondolom a vádaskodást, a körülményeink hibáztatását, vagy azét, hova születtünk. Persze sokkal jobb lenne, ha minden kisgyerek megkapná az ideális szülőt, de sokszor nem így alakul. A regénnyel azt akarom üzenni, hogy hátrányból indulva is túl lehet élni, tovább lehet lépni, csak sokkal nehezebb. Ha gyűlölködéssel, haraggal, bosszúvággyal fűszerezzük, azzal senkin nem segítünk, magunkon sem.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: A pszichológusok szerint viszont meg kell tudni élni haragot, hogy tovább lépjünk.

K.O.: Igen, de semmiképp sem egy szépirodalmi műben kell a szüleinkre ontani. Nagyon utáltam volna magamat, ha egy „kiáltványt” írok erről, mert nekem az írás nem levezetés, hanem munka, esszencia. Nem rólam szól, legalábbis szeretném, ha nem rólam szólna, hanem egy olyan dolog átadásáról, amit fontosnak tartok.

 

WLB: De azért a haragodat megélted, mondjuk terápiákon?

K.O.: Persze, elég sok évem van terápiákban, és szerintem még lesz is. Most épp szünetet tartok, de megint érzem, hogy szükségem lenne rá, mert jönnek vissza a depresszív időszakaim, szorongásaim, rosszul alszom.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Nyolc éve nem ittál egy kortyot sem. Sose kísértett meg a gondolat, hogy egy kis pohárkából gond nem lehet?

K.O.: Nem. Aki végigcsinálta a leszokást, elhiszi a terapeutájának, hogy nem lehet. Én láttam visszaeséseket, nagyon csúnyákat, egy barátnőm meg is halt idén nyáron – ott voltam az első sörénél, amiről ő azt gondolta, hogy megihatja. Ezért nem kísérletezem. Az alkohol gyilkos szer, ezért tartom szégyenletesnek, hogy az országnak nincs alkoholstratégiája, hogy a fiataloknak nyomják a pálinkázás és a borivás nagyszerűségéről a propagandaszöveget.

 

WLB: Sokan azt gondolják, addig nincs problémájuk az alkohollal, amíg nem mennek be részegen dolgozni, és nem hullik szét teljesen az életük. Ezért is nehéz felismerni, hogy valaki függő, ráadásul lehet takarózni a fokozatokkal is: csak nagyivó vagyok, vagy kicsit problémás az alkoholfogyasztásom.

K.O.: Az alkoholizmus még mindig tabu, főleg a női. Még mindig élnek az emberekben sztereotípiák, hogy aki alkoholista, az dől, borul, kellemetlen helyzetekbe kerül, ronda, büdös. Én nagyon jólfésült alkoholista voltam, akárcsak egy mosolygós depressziós; jól lehet leplezni az ilyesmit. A skála sem véletlen, elindulunk rajta, és egyre mélyebbre megyünk benne, egyre nagyobb dózis kell a szerből, hogy ugyanazt a hatást elérje. Elméletben én is a nagyivókhoz tartoztam, de már alkoholistának tekintettem magam; alkoholista ugyanis az, akinek az alkohol áll az élete középpontjában. Én is úgy kezdtem, ahogy a legtöbben, társaságban iszogattam. Aztán társaságban sem volt elég a két pohár sör, ami eleinte elég volt. Meg tudtam inni egy este alatt 9-10 sört, és simán hazamentem, nem volt ezzel probléma. De a legszebb időszakban elfogyott napi 2-2 és fél üveg bor, fél üveg Metaxa is. Ez nem olyan sok. Nem a mennyiségtől függ, hogy a függés milyen fokáról beszélünk.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Egy másik interjúban beszéltél arról, hogy nagyon szorongtál, szociális fóbiád is volt/van. A kettősség ijesztő ebben, hiszen téged extrovertált, nagyszájú lánynak ismernek, aki szereti a feltűnést.  

K.O.: Ó, én nagyon tudok viselkedni, szerepelni. Amikor a legmélyebben voltam, akkor sem vette észre a környezetem.

 

WLB: Elég nagy erőfeszítés állandóan viselkedni, nem?

K.O.: Az egész civilizációnk az erőfeszítésről szól, soha nem úgy viselkedünk, ahogy szeretnénk.

 

WLB: Szerepet játszhatott-e az ivás abban, hogy ezt a kontrollt elengedd?

K.O.: Amikor ittam, akkor is viselkedtem. Ha úgy éreztem, nem tudok viselkedni, akkor taxiba ültem, és hazamentem. Még akkor is működött a kontroll. Ezért lettem otthon egyedül ivó. Ott történtek a legsúlyosabb dolgok, a törés-zúzás. A barátom, a húgom látott csak a legméltatlanabb pillanatokban.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Állítólag azért nyilvános helyeken is tartani kellett tőled, volt, hogy repültek körülötted a székek. Mikor elmerültél a sűrűjében, hol lehetett összefutni veled Budapesten? 

K.O.: Én még a rendőrségi ügyemet is decensen intéztem. A bíróságon megkérdőjelezték, hogy nem is voltam részeg, mert szépen ki voltam festve, normális ruhák voltam rajtam, parfümfelhő lengett körül, nem egy lezüllött valakinek tűntem. Több helyen is történt incidens Budapesten, de egy szigligetiből lett rendőrségi ügy. Tulajdonképpen ugyanazok a helyek a kedvenceim most is, mint régen, ami azért fura, mert az elvonó terápián hangsúlyozzák, hogy szakadjunk el a régi helyeinktől és a régi barátainktól. Én nem szakadtam el. Nyolc év után már nem jelent nehézséget. Sokkal nagyobb kihívás így, és én nem akarok teljesen megváltozni azért, mert valamit elengedtem. Például nagyon szerettem a Sark presszót a Klauzál téren, amíg még megvolt, az volt a törzshelyünk. Meg mikor még nem volt turistalátványosság, a Szimpla Kertet. A Kék lovat is szerettem. A fiatalságom egy része pedig az Ibolya presszóban telt.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

LB: A művészlétben van egyfajta dekadencia, amihez hozzátartozik a pia, a cigi. Hogy érzed, elvesztettél valamit?  

K.O.: Ez csak mítosz! Nem gondolom, hogy attól jobb író valaki, hogy szétcseszi magát. Nekem az ital csak rontott a minőségen, amit képviselni szeretnék, az ember trehányabb lesz. Nem igaz, hogy annyi minden megnyílik, ez talán csak a drogra igaz. Az alkoholtól a felszabadultságon kívül mit kap az ember? Másnaposságot, hányingert, kusza, zavaros gondolatokat, bűntudatot. Ez nem hiányzik. A dohányzás elhagyásánál viszont konkrétan féltem, hogy nem fog úgy menni a gondolkodás, mint régen. De ellenkezőleg, sokkal jobban megy: kitisztultam, nem szűkülök le a szenvedélyre. Ha iszol és cigizel, egy ponton túl az befolyásol, hogy bírd ki addig, amíg rágyújthatsz vagy ihatsz. Minden szenvedéllyel így van. Ha elhagyod, az egész lényed kitárul.

 

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Mit gondolsz, mire vezethető vissza a szenvedélybetegség?

K.O.: A hiányt próbáljuk folyamatosan betömködni. A függő nem kapta meg azt a szeretetet, törődést, amire szüksége volt, ezért saját magát vigasztalja, szeretgeti.

 

WLB: Megszűnhet a sóvárgás nyolc év elteltével?

K.O.: Nem. Főleg azért nem, mert az alkoholnak van egy jó arca is. Hódítónak, nagyszerűnek éreztem magam, a gátlásaimat feloldotta. Igaz, azzal sose volt bajom, hogy nevessek, felszabadult, oldott legyek, de az ital adott mindennek egy fantasztikus szinezetet. Ez már nincs meg, valóban. Problémamegoldó ivó voltam, az ital szorongást oldott, el tudtam tőle aludni. Ha valami nagyobb baj ért, megoldás volt. Ez volt a legnehezebb: más megoldási kulcsokat találni.

 

WLB: Meg más örömforrást, feltételezem.

K.O.: Igen, de egy ponton túl a pia már nem örömforrás, akárhogy nézzük. Hanem szükségszerű, kell, és ami kell, abban nem sok örömödet leled. Olyan, mint a cigaretta. Egész életemben sóvárogni fogok utána.

Fotó: Csudai Sándor / WLB

 

WLB: Mikor tetted le?

K.O.: Egy éve és két hete. De mindig kijárok a cigizőkkel, szimatolok, hiányoznak a kellékek.

 

WLB: Nagyon harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak tűnsz. Van még olyan kérdés önmagaddal kapcsolatban, amire nem kaptál választ a terápiáidon?

K.O.: Persze, és remélem, még százévesen is lesz! Hiszek abban, hogy fejlődünk és változunk. Ha azt mondanád, gyógyult vagyok, és így maradok, nekimegyek a Dunának. Addig érdekes az élet, amíg vannak kérdések. Sokat dolgozom mostanában azzal, miért olyan könnyű lekenyerezni hízelgéssel és ragaszkodással. Nagyon védtelen vagyok velük szemben, ez alatt értem azt is, hogy az álságos haszonlesőknek jó préda vagyok. Erre már jobban figyelek, de a város összes pszichopatája megkörnyékezett már, és sokszor beleestem a csapdájukba. Azt próbálom megfejteni, miért dőlök be nekik. A mások véleményétől, elismerésétől, szeretetétől való függés érdekel. Erről is írok most, erről fog szólni a függés-trilógia harmadik része.

 

Fotó: Csudai Sándor / WLB