We Love Budapest: Hogyan értékelnétek a Dope Calypso idei évét?
Dope Calypso: Az eddigi legkeményebb, és egyben legjobb évünk volt: a nagyszínpad verseny és az azzal járó nyári fesztiváljelenlét, az őszi olasz lemezfelvétel, külföldi showcase fesztiválok és egy portugál turné is beesett a már eddigi koncerthalmaz tetejére. Ja és idén még senki nem akart megdögleni trombózisban, valamit kizárólag egy könyéktörés történt lemezfelvétel előtt, ezt is a siker résznének tekintjük.
WLB: Negyedszerre is tartjátok az egy naptári év per egy lemez ritmust; ennyire gyorsan tudtok nektek is tetsző dalokat írni vagy a hazai piac sajátosságai miatt nem engedhetitek meg magatoknak hogy ne legyenek rendszeres újdonságok?
D. C.: Valóban kimagaslik számos erényünk közül a gyorsaság, és balgaság lenne ezt nem kihasználni, de különösebb koncepció nincs mögötte.
WLB: Saját bevallásotok szerint nem akarjátok újra meg újra megírni ugyanazt az albumot – amikor dalszerzésre vagy stúdiózásra kerül a sor, vannak bevett metódusaitok ennek elkerülésére?
D. C.: Valójában nagyon egyszerű ennek elkerülése, az ember kidobja azokat a dalokat, amik túlságosan zsánerbe illeszthetőek, illetve más hangszerekre teszi a hangsúlyt, jelen esetben az orgonára. Az is jól jön, ha hajlamos teljesen hülyét csinálni magából.
WLB: Számotokra miben volt más a Chaka Chakán dolgozni, mint az azt megelőző három lemezen?
D. C.: Semmi különbség nem volt, a szűkös időkorlát, és a stúdió messzesége miatt (Brescia, Olaszország) soha nincs idő sokat töprengeni, ami nincs meg három felvételből, az nem lesz meg soha, az újító szándék maximum időkorlátja tizenöt perc.
WLB: A Chaka Chaka első hallgatásra folytatja a Mau Mau-val elkezdődött elmozdulást a powerpop felé, de a szintetizátorok és a hangzás közben a nyolcvanas éveket idézik. Szándékosan, vagy csak így alakult?
D. C.: Több véletlen tényező összejátszása miatt. Egyrészt utolsó napra előástak nekünk egy Sequential Circuits MultiTrak szintetizátort, amin mintha minden gyári preset a 80-as évek gagyijának állítana emlékművet, amit hatalmas élvezettel ki is használtunk, másrészről a stúdióba épp beszálló harmadik tulajdonos jelentős kompresszormennyiséget gurított be a lemezfelvétel megkezdésekor a stúdió ajtaján, amelyik eszközök – az új játékkal mindenki többet játszik elv miatti – erősen túlzó, 80-as évekre hajazó használata hallatszik is a lemezen.
WLB: Meséljetek a most debütáló számról!D. C.: Klasszikus Dope Calypso-szám: rövid, gyors, egyszerű, szépek a vokálok, lehet rá táncolni, és rohadt jó. És még egy akkordnyi giccses szívfacsaró szinti is jutott bele.
WLB: Tavaly egy Urbanplayernek adott interjúban már a tervezett ötödik albumotokról is meséltetek: most mik vannak a fejetekben, milyen lemezeket szeretnétek még készíteni?
D. C.: Soha nem indulunk neki konkrét tervekkel a daloknak, mégis mindig összeáll az album egy egységgé, így nem is kívánom ezentúl sem megfejteni előre az irányt, majd jövő ilyenkor kiderül. Valószínűleg számunkra is csak akkor. Mondjuk véletlenül mindig valahogy tíz évet haladunk az időben, ezek alapján valami Roxette/Ace Of Base-szerű svéd popra tennék nagyobb tétet.
WLB: Többször is azt nyilatkoztátok hogy hiába a mai pezsgő zenei élet, az igazán ütős bulik valahogy hiányoznak. Mi veszett el a kilencvenes évek óta?
D. C.: Az összes szubkultúra marginálissá és identitását vesztetté vált, nehéz elképzelni mai szemmel egy zenekar köré szerveződött megszállott rajongást, vagy például egy mod/rocker háborút. Valamint nem is történt semmi hatalmas poptörténeti esemény kb. a technó óta, ami rohadt ciki, tekintve, hogy kb. harminc éve volt. Szerintem nehéz azt mondani, hogy minden rendben van.
Idén kétszer is felléptetek a Budapest Parkban, milyen élmény volt? Mennyire nehéz ilyenkor megtartani a klubkoncertjeitekre jellemző házibuli-/revühangulatot?
D. C.: Nem volt nehéz, sőt, kifejezetten jó élmény volt, hogy nem kell egy sarokban kuporognunk fél lábon, hogy elférjünk, ráadásul én törött kézzel gitároztam, azaz aránylag keveset, így rengeteg időm, és terem maradt a mozgáskultúrám hiányosságából fakadó metakommunikatív önmegvalósításra.
Mi volt egyébként a – pozitív értelemben véve – legízléstelenebb dolog, amit valaha koncerten láttatok?
D. C.: Részemről, amikor a Vágtázó Halottkémek harmadik lemezének bemutatóján nyers csirkebeleket dobáltak a közönségbe, és egy atom részeg fiatalember az egyik bélhalmazt roppant átható szexuális kisugárzással lemélytorkozta perceken keresztül. Ráadásul a Caspar Broetzman Massaker játszott előttük, ami emlékeim szerint eléggé odavert. De a memóriám botrányos, szóval, akár az is lehet, hogy csak rohadt büdös és bélszerű dolgok voltak, amit a töredékes emlékeim így rekonstruálnak.
Tervek, álmok, rémálmok?
D. C.: Felszínen maradni gyomorrák nélkül.
