Kortárs táncról és a Tünet Együttesről lévén szó, tudtuk, hogy nem klasszikus piruetteket és szépen koreografált lépéseket fogunk látni. Szereplőink önmagukat alakítják, bemelegítenek, zavartalanul beszélgetnek, elmesélik egymásnak merőben más élményekből táplálkozó életüket. Játékosan tréningezik tagjaikat, óvatosan és lassan vezetnek be kettejük sajátos világába, amelyben párhuzamba állítják sorsukat.
Emlékek, banalitásnak tűnő apró részletek idéződnek fel Éva gyerekkorából, Debrecenből és a mellette lévő tanyáról, a nagymama törött szárnyú gólyájáról, apja esti meséjéről, a húgáról – felépül egy idilli világ, amiről tudjuk előre, hogy egy az egyben megsemmisült, és az előaadás nemsokára elér ahhoz a ponthoz, mikor megtudjuk, hogyan.
Fahidi Éva Debrecenben született 1925-ben, és 18 éves volt, amikor marhavagonokban koncentrációs táborba szállították. Auschwitz-Birkenauban a családja 49 tagját veszítette el, és a 20. születésnapján, 1945 áprilisában teljesen egyedül tért haza Magyarországra. „Nem élt már senki, aki tudta volna, hogy születésnapom van” – hangzik el az előadásban. Ezután két évig fel se tudott kelni az ágyból, mert úgy érezte, nincs miért élnie – majd egy könyvet nyomtak a kezébe, Marx Tőkéjét. A lány felépült, dolgozni kezdett, férjhez ment és családot alapított.
Az előadásból persze több mindent megtudunk róla. Hogy nem kedveli a szakállas férfiakat, a pocakosság szerinte egyenesen világnézet, és az emberi méltóságról alkotott nézeteihez hozzátartozik az is, hogy a német hadiipari gyárban dolgozva a kenyérért cserébe fogkefét vásároltak. Szabó Réka, a Tünet Együttes alapítója a családján keresztül ismerte Évát, és az idős, optimista és erőt sugárzó hölgy személyisége annyira megragadta, hogy elhatározta: muszáj vele egy előadásban foglalkoznia.
Éva egész életében mozgott és táncolt, 91 évéből húszat lazán letagadhatna, mégis akaratlanul is izgulni kezdünk a törékeny asszonyért, nehogy valami baja legyen előadás közben. Ennyire szokatlan egy majdnem százéves test látványa a színpadon; a hátunk mögött a közönség soraiból valakinek önkéntelenül egy „ó!” is elhagyta el a száját az első merészebb lábemelésnél. Kis idő után megnyugszunk, mert látszik, hogy Éva testénél csak a lelke erősebb; derű, tartás és méltóság sugárzik belőle. Könnyen azt gondolhatnánk, maga mögött hagyta a múltat, de ahogy azt több interjúban is elmondta, a traumákat nem lehet elfelejteni, csak megtanulni lehet velük együtt élni. Megrendítő monológja a koncentrációs táborban történtekről arra világít rá, hogy ezt tényleg nem lehet feledni; az pedig, hogy tőlünk karnyújtásnyira meséli el egy pici, az előbb még boldogságtól ragyogó szemekkel táncoló nő, hihetetlen mellbevágó élmény.
Fahidi Éva az ember, akinek a lábához kuporodnánk, és kérnénk még, hogy meséljen. Esetleg szégyellősen megosztanánk vele valamelyik apró-cseprő problémánkat, hátha tud rá mondani valami bölcsességet. Egy ilyen életút után pláne kíváncsiak lennénk tanácsaira és a hosszú, egészséges élet titkaira, hiszen ha valakinek, akkor neki vannak túlélési stratégiái. Viszont ő Emesének is csak annyit javasol, hogy randi közben a térdkalácsig húzza fel a szoknyát, és hogy a fehér, tiszta zokni mindig biztos siker – hiszen az emberi sors mi máson múlna, mint banalitásokon.
És hogy évente egyszer bizony kell a nagytakarítás, függöny- és szőnyegtisztítással egyetemben. „Akkor veszek függönyt és szőnyeget” – vágja rá Emese. Az ő története talán kevésbé átütő, de végig érezni, hogy Éva komolyan veszi, és 60 év körkülönbség és súlyos élettapasztalat ellenére is képes egymáshoz kapcsolódni két ember.
Kettejük párosa a veszteségélményt is körüljárja: Emese behozza az előadásba elhunyt nagymamája emlékét, Éva pedig 8 évvel fiatalabb húgáét, Gilikéét, akit a vonatról leszállva édesanyjával együtt rögtön a gázkamrába vittek, és aki az ő számára örökké 11 éves marad. Kicsit olyanok egymás számára, mintha az elhunyt szeretteiket ölelnék meg még egyszer. Az előadás vége felé eltáncolnak egy grandiózus, életet ünneplő táncjelenet, amiben pár pillanatra Évából kislány lesz: Emese a székben forogva karjaiba veszi a töpörödött testet, és úgy tartja, mint a gyermekét; Éva visszakapja pár pillanatra az édesanyját is.
Fahidi Éva 60 évig nem tudott beszélni a 2. világháborúban történtekről. Csak 2004-ben kezdte el tudatosan feldolgozni a traumákat, könyvet írt A dolgok lelke címmel, ma pedig előadásokat tart a holokausztról. A Sóvirágból csak néhány előadást terveztek mindössze, két hét múlva Éva már negyvenötödjére fogja személyesen megosztani legintimebb és legfájdalmasabb emlékeit egy nézőtérnyi idegennel. És a bátorság csak az egyik tulajdonság, amit mi az előadás 100 perce alatt megtanulhatunk tőle.
„A sóvirág nem haszonnövény, a Debrecen környéki pusztákat borította a boldog békeidőkben. Alkalmazkodott a szikes talajhoz, az ólomgyökerűek családjába tartozik. Illata fanyar. Őshonos.” Sóvirág Az előadás adatlapja
Rendező:
Szabó Réka
Szereplők: Cuhorka Emese, Fahidi Éva
