Túránkat a Naphegyen, az I. kerületben kezdjük. A Naphegy lejtőin már Marcus Aurelius pannóniai hadvezér korában (Kr. u. 276–282) is szőlőttermesztettek, és egészen a XX. század elejéig fennmaradtak ezek a birtokok. A Naphegy platója és lejtői évszázadokon át beépítetlenül maradtak, ennek a fő oka az volt, hogy a haditanács 1752-ben rendeletileg szabályozta az új „várvédelmi körzetet”, amely szerint a várfalaktól egy puskalövésnyire tilos volt építkezni. A naphegyi házak többsége 1910–39 között épült. Különös varázsa lehetett a helynek a múlt század elején, mivel a környék impozáns bérházas világvárosi miliője a szőlőbirtokok szerény, falusi atmoszférájával találkozott itt össze.
A második világháború alatt is stratégiailag fontos terület volt, ezért is érte annyi találat. A lakók elmondása szerint még mindig látszanak egy-két házon a lövésnyomok. Raoul Wallenberg a Naphegy utca zárdájában zsidó származású gyermeket bujtatott, ezáltal menekített meg. A nagypolgári környéken számos híresség is lakott, például Kaffka Margit és Balázs Béla a Naphegy utcában, a szobrász Fadrusz János pedig a Lisznyai utcában építtette fel a műtermeit is magában foglaló hatalmas, historizáló villaépületet.
Naphegy utca 15.
A Naphegy utcát járva már első blikkre feltűnik, hogy a lejtős, mediterrán jellegű hely házai erősen hajaznak egymásra. Több épületnek jellegzetes, színes, kimunkált szecessziós homlokzata és erkélyei vannak, több helyen fellelhetők a kovácsoltvas kapuk és a míves olajlámpák. Nem is meglepő, hogy a Naphegy utca 15-17-19. és 21. egyazon építész, Németh László Lipót munkája. A házak 1914-ben épültek meg. A meredek lejtőn lovak segítségével szállították fel az építőanyagot, a háború kitörése után azonban a lovakat is „behívták katonának”, így az építkezés befejezése nagy nehézségekbe ütközött.
A házak külön bája, hogy mindnek van bejárata a Lisznyai utca felől is. A Naphegy utca 15. kevésbé díszes, mint a szomszédjai, aminek az lehet az oka, hogy a második világháborúban megsérült. Belépve a százéves építménybe kicsi, puritán előtér fogad bennünket. Az épület belső lépcsőházzal rendelkezik, lift nincsen. Félemeletenként néznek a lakások felváltva a két utca felé, a 15-ben a Lisznyai utca felőli bejáratot egy lakó beépítette a lakásába, így ott csak a lakó mehet ki.
Naphegy utca 17.
Továbbmenve a szomszédba kovácsoltvas kapu, különleges, színes erkélyek, a homokzaton puttók és domborművek fogadnak. Amint belépünk, rögtön egy díszes, fából készült névtáblára lelhetünk – ami a mai kaputelefon elődje volt, egykor a nevek melletti gomb megnyomásával a lakásokba lehetett becsöngetni.
Ez az épület is belső lépcsőházas és nincs lift. A lakók megtartották az egykori jellegzetes, század eleji burkolatokat és ajtókat is. Egy-két helyen a lépcsőházban még a régi szecessziós, rózsás ablaküvegek is fellelhetőek. Az építményt tíz éve felújították: a homlokzat jó állapotban van, a belső terekre azonban ráférne egy újabb ráncfelvarrás.
Naphegy utca 19.
Ez a ház és a Naphegy utca 21. jóval szélesebb és reprezentatívabb, mint a másik kettő. A homlokzatuk változatosabb: a középső rész kiugrik az első szint felett, melyet egy díszes mellvéd zár le. A belső terek is jóval nagyobbak, lift is van. A két épület között kis udvar található, a telekhatáron kőfallal elválasztva
Naphegy utca 21.
Az épület bejáratánál egy meztelen, izmos férfit ábrázoló szobor tart egy követ, jelképesen a házat. Az emeletre még mindig a század elején épült gyönyörű lift vezet fel. A ház egyik legrégebbi lakója, a nyugalmazott belgyógyász főorvos elmondása szerint a hatvanas években még az épület tervezőjét is kezelte, és szintén a betege volt a szubrett Honthy Hanna, aki az egyik harmadik emeleti lakásban élt itt a harmincas-negyvenes években, az épület Naphegy utcai frontján.
A második világháborúban a legfelső szintet belövés érte, ezt a tetővel együtt 1948-50 között állították helyre. A sérülés miatt a házLisznyai utcai szárnya ma egy szinttel alacsonyabb, mint korábban volt. Egykor a legfelső erkélye annyira kiemelkedett, hogy mindkét irányba – a Sas-hegyre és a Budai várra is – rá lehetetett látni. Az általános helyreállítási és felújítási terveket 1947-ben az építő Németh László jegyezte, de ezután pár évvel ez a épület is állami, pontosabban tanácsi tulajdonba került. A kilencvenes években privatizálták a lakásokat, a tetőtereket pedig beépítették.
Az utca házaira erősen rányomta a bélyegét az elmúlt száz év történelme, habár nyomokban érződik még az egykori impozáns miliő, a háborúk és renoválások után a régi pompa teljesen megkopott.
Wekerle-telep Pestre áttérve, a kispesti Határ utat magunk mögött hagyva a Wekerle-telepen folytatjuk utunkat. A telep még ma is Budapest egyik legszebb negyede, a falusias, népi-szecessziós építészet teljesen elüt Kispest panelos, iparos világától. A Wekere-telep építése 1908-ban kezdődött meg Wekerle Sándor, az akkori miniszterelnök kezdeményezésére. A munkástelepen 1909-1925. év végéig összesen 1007 ház épült. A XIX. század utolsó negyedében Budapest lakossága két és félszeresére nőtt, miközben ugrásszerűen fejlődött a gyáripar és vidéki nincstelenek költöztek a nagyvárosba, így nagy szükség volt munkástelepek létesítésére.
A telep főterét az akkor huszonéves Kós Károly tervezte, az épületek közül azonban csak kettő kapcsolódik hozzá, a többit más – a köreiből ismert – fiatal építész tervezett. A Wekerle-telep 2011. szeptemberében vált véglegesen műemléki jelentőségű területté. A telep utcáinak pár lakásos épületeiben munkások, míg a főtér nagyobb bérházaiban tisztviselők – a vasút alkalmazottjai, a posta alkalmazottjai – kaptak lakást. A kezdetekben nagy kulturális élet volt itt, a telepnek saját mozija, társasköre és sportegyesülete is volt. Még ma is összetartó a közösség – sokan ismerik egymást a szomszédos házakból, és még mindig működik a Wekerlei Társaskör.
Kós Károly tér 4.
Barátok köztből ismert tornyos, fagerendás épület szintén 1914-ben épült. A belső rész azonban már egyáltalán nem hajaz a sorozatbeli hasonmására. A lakások a lépcsőházból nyílnak, melyekhez egy patinás, kovácsolt lépcsősor vezet fel. Az építmény ugyan számos felújításon átesett az utóbbi években, a homlokzatra és a tetőre is ráférne a restaurálás. Az udvart az elmúlt években hozatták rendbe: új fákat ültettek, decens szalonnasütő épült és még egy fűszerkert is helyet kapott itt.
Alakók elmondása szerint a műemlék jelleg miatt nagyon bonyolult procedúra bármilyen felújítás engedélyeztetése, kivitelezése. A kert végében még mindig áll az egykori mosókonyha parasztos kisépülete, de mára családi lakásokat alakítottak ki benne. A mosógépek kora előtt még idejárt a ház népe mosni és ruhát szárítani. Egy-egy ajtó mellett pedig még mindig fellelhetőek az egykor kalaptartónak használt kampók.
Kós Károly tér 9.
A piros-zöldre meszelt ház az egyik legfeltűnőbb épület a téren, egyben a legaranyosabb is: a fából készült díszerkélyén kis macskamintát faragtak ki. A földszinti lakásokhoz mind tartozik egy saját, udvari, szegélyezett kőlépcső. A házhoz légópincét építettek, ha légitámadás érné a házat, ide lehet lejönni. A padlás – a tűzvédelmi szabályozások miatt – ma már üresen áll, egykor azonban mindenkinek saját rekesze volt itt. Az építmény 2-3 szobás lakásaiban eredetileg nem volt fürdőszoba, csak toalett. Minden lakásban egy hatalmas kamrát építettek , ahol a tüzelőanyagot és a jégszekrényhez szükséges jégtömböket tárolták. A fűtés korszerűsítésével azonban a hatvanas-hetvenes években a kamrákat átalakították fürdőszobákká. Itt is fellelhető a hajdani mosókonyha az udvaron, ami ma már családi lakásoknak ad helyet.
Mohos Angéla, aki már a hatvanas években is itt lakott, azt mondta, hogy régen este tízkor zárták a kaput; aki később szeretett volna bejutni, az egy forintot fizetett a házmesternek. Abban az időben az itt lakók közül csak egyedül egy fogorvosnőnek volt gépkocsija. A Wekerle-telep házai eredetileg az állam tulajdonában voltak, a lakók csak a rendszerváltás után vásárolhatták meg a lakásokat. Sokan a kilencvenes években újították fel házaikat, akkor még nem vették figyelembe a műemlékvédelmi szempontokat – így sok helyen már nem egységes az épület.
Kós Károly tér 13.
A sarkon található épület a népi-szecessziós stílus egyik gyöngyszeme. Nagy Tamás, a ház egyik régi lakója elmondása szerint már felesége nagyszülei is itt laktak, fiaik már ötödik generációs „wekerleiek”. Mint mesélte, felesége édesapja egykor sportpályát alakított ki a kertben, ami sajnos ma már nincs meg. Hatalmas élet volt régebben itt, például ha valaki palacsintát sütött, megkínálta a szomszédokat is. A kertben megvan még az egykorimosókonyha, amit a második világháború alatt szovjet katonák vettek birtokukba.
A földszinti üzlethelyiségben először cukrászda, majd zöldséges, kocsma is helyet kapott – ma pedig ingatlan közvetítő foglalja el a helyet. Az udvarra szőlőt ültettek, amiből idén ősszel is a függőfolyosókon lehet majd szüretelni. Egy-egy ajtó előtt még mindig megtalálhatóak a régi, patinás ruhaszárító fogasok. A nagykapu előtti fedett szakállszárító padon pedig ma is helyet foglalhatnak az esőben várakozó urak, hogy ne ázzon el legénytolluk.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
