We Love Budapest: Erős személyes kötődésed van ehhez a témához, nagyon fiatal voltál, mikor a robbanás történt. Vannak saját emlékeid Csernobillal kapcsolatban?
Maxim Dondyuk: Körülbelül három és fél éves voltam, úgyhogy nincsenek konkrét emlékeim. Amire inkább emlékszem, az az öcsém betegsége. Nagyjából hét éven át vissza-visszatérően kezelték kórházban. Egy évvel a katasztrófa után született, és a szüleim azt mondták, annak, ami történt, köze lehet a betegségéhez. Erre persze nincs bizonyíték, mégis úgy nőttem fel, hogy Csernobil folyamatosan jelen volt a családunk életében. Ukrajnában Csernobil nem egyszerűen történelmi esemény, hanem mélyen beágyazott tapasztalat. Olyan, mint egy árnyék, amely szinte mindenütt jelen van.
WLB: Az egész európai tudatban nyomot hagyott a tragédia. A sorozatod azért is érdekes, mert formába önti ezt a furcsa tapasztalást. Te hogyan értékeled Csernobil emlékezetét?
M. D.: Mindenki tudja, mi a csernobili katasztrófa, de amikor elkezdtem dokumentumokat és nyomokat gyűjteni a tiltott zónában, egy egészen más kép rajzolódott ki előttem. Egy olyan vidéké, amelynek saját története volt már jóval azelőtt, hogy a szovjetek felépítették volna az atomerőművet. Elkezdett érdekelni, hogyan éltek ott az emberek, milyen volt a mindennapjaik ritmusa. Negyven évvel a baleset után, a Szovjetunió összeomlásának és az orosz–ukrán háborúnak a tapasztalatával a háttérben ezt a történetet ma már egészen másképp lehet olvasni.
WLB: Milyen új olvasatokra gondolsz? Mit látsz másként a tiltott zónában tett látogatásaid óta?
M. D.: A mi generációnk talán már nem emlékszik a hidegháborúra, mégis mintha megint egy hasonló korszak felé sodródnánk. Mindenki atomfegyverekről, nukleáris fenyegetésről beszél. Csernobil számomra egyfajta figyelmeztetés. Mialatt mi a vallás, a nemzeti hovatartozás, a területi követelések vagy a nyersanyagok miatt pusztítjuk egymást, a természet nélkülünk is képes fennmaradni, nincs szüksége ránk, ugyanúgy eltűnhetünk, mint más fajok.
WLB: Hallhattunk korábban is arról, hogy a zónában a természet a vártnál jóval gyorsabban gyógyul az emberi jelenlét hiánya miatt. Neked mik az ezzel kapcsolatos tapasztalataid?
M. D.: Fontos különbséget tenni a tiltott zóna egyes részei között. Az erőmű körüli 5, 10 és 30 kilométeres körzet nagyban eltér egymástól. A legbelső részek erősen szennyezettek, míg a tágabb környezetben a radioaktív sugárzás szintje az átlagoshoz közelít. Alig negyven év telt el, és a természet máris elkezdte lebontani azt, amit létrehoztunk. Visszatértek az állatok, amik egyre kevésbé félnek az embertől, hiszen sosem találkoztak vele. Előfordult, hogy mikor a feleségemmel bent jártunk, szarvasok bámultak meg minket, a legnagyobb nyugalommal. Közben minden, amit az ember felépített, lassan széthullik. Ami nekünk rom, az az állatoknak, növényeknek maga a paradicsom. A természet nem a tulajdonunk, a részei vagyunk. Csernobilban ezt fizikailag is meg lehet tapasztalni. Amikor – főleg éjszaka – egy üres faluban sétálsz, ahol nincs emberi hang, nincs mozgás, csak a szél és néha egy állat nesze, akkor valami egészen meglepő dolog játszódik le benned. Úgy érzed, mintha egy katasztrófa utáni világ egyetlen túlélője lennél. Ez ugyan félelmetesnek tűnhet, de érdekes spirituális tapasztalat is.
WLB: Alapvetően tilos a belépés a tiltott zónába. Te hogyan jutottál be mégis? Hogyan és miért kezdtél 2016-ban ott dolgozni?
M. D.: Az egész projekt illegálisnak indult, de ez ma már senkit sem érdekel. Amikor először elmentem Csernobilba, még nem hosszú távú projekten gondolkodtam. 2014-ben végigfotóztam a Majdan-tüntetéseket, egyszerűen el akartam menekülni a valóság elől. Olyan helyre vágytam, ahol nincsenek emberek. Üres térre volt szükségem, nem terveztem, hogy tárgyakat, dokumentumokat vagy archív anyagokat fogok gyűjteni.
WLB: A Fehér-sorozatod is ebben az időszakban készült. Ebben a hátországnak olyan részét mutatod meg, ahol egykor komoly harcok dúltak. A romokat belepi a hó, így ezeken a képeken is egyfajta üresség érződik. Hogyan kapcsolódik mindez a Csernobil-sorozathoz?
M. D.: A csernobili munkák és a fehér képek szinte ikertörténetek. Ugyanabban az időszakban születtek, vizuálisan is összecsengenek. A fehér képekkel olyan helyekre akartam visszatérni, amelyekhez traumatikus élmények kötnek.
WLB: A filmművészetben a háború utáni poszttraumás időszak nagyon sokszor úgy jelenik meg, hogy felejteni akarnak az emberek és belevetik magukat az életbe. Ezek szerint neked egészen mások a tapasztalataid?
M. D.: Az emberek valójában nagyon keveset tudnak a háborúról. Sok fiatal úgy megy bele, mintha egy amerikai filmbe lépne be, de már az első napok után legszívesebben elmenekülne. A háborúban semmi hősies sincs, brutális, zavaros és embertelen. Aki visszatér, örökre megváltozik. Ha túl akarsz élni, az agyad átáll egy másfajta működésre, csak az alvás, az evés, a társaid és az számít, hogy mindig készen állj arra, hogy elkerüld a veszélyt. Az érzelmeidet kénytelen vagy félretenni. Ezt az állapotot nem lehet csak úgy kikapcsolni, mikor hazaérsz. Egy sziréna, egy becsapódó ajtó, egy tűzijáték – bármilyen hétköznapi zaj – azonnal visszaránt. A tested és az idegrendszered továbbra is a háború valóságában él. Sokan ilyenkor az alkoholhoz, a drogokhoz menekülnek, hogy kitöltsék azt a belső ürességet, ami bennük marad. Nekem ez az üresség nagyon fontos tapasztalat lett, és a fehér képekben is erről próbáltam beszélni. Ez a tapasztalás párhuzamba állítható az elhagyott épületekkel is. Rengeteg helyre emlékszem, amelyekért 2014-ben vagy 2022-ben emberek haltak meg. Mostanra ezek mind elhagyatott romok, senkit sem érdekelnek. Ez nagyon hasonló ahhoz az ürességhez, amit belül is érez az ember. Másrészt a háború visszavisz a legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgokhoz. Elkezded értékelni a természetet, a csendet, ezért tudtam másként tekinteni Csernobilra is.
WLB: Illegálisan, egy fényképezőgéppel érkeztél a tiltott zónába. Hogyan tudtál végül mégis kihozni magaddal 20 ezer különböző dokumentumot, a levelektől a fotókig?
M. D.: Hivatalosan tilos bármit is kihozni a zónából, de azért léteztek félig legális megoldások. Bizonyos emberek arra is engedélyt kaptak, hogy fát vágjanak, fémet gyűjtsenek az elhagyott épületekből. Ha valaki pénzt tudott csinálni belőle, hirtelen mégis lett rá mód. Eleinte csak fotóztam, senkit nem érdekelt igazán, mit csinálok. A zóna csak kísérővel látogatható, a barátaim segítettek lefoglalni őket, hogy legyen időm dolgozni. Általában télen fotóztam, amikor Ukrajnában elképesztő hideg van, mínusz 20-30 fok. A kísérők hamar elfáradtak, beültek az autóba melegedni, inni valamit, én meg dolgoztam. 2020-ban a kormányzat tudomást szerzett a projektemről. Sikerült elérni, hogy hivatalos engedélyt kapjak: papíron úgy szerepelt, mintha a csernobili zónát fotóznám, például naptárat készítenék. Ugyanakkor azt mondták, ha az ellenőrző pontokon találnak nálam valamit, az már az én problémám. Megvoltak a helyek, ahova a kocsiban elrejtettem a tárgyakat, de minden út nagyon feszülten telt. Nem is attól féltem, hogy megbüntetnek, hanem attól, hogy amit összegyűjtöttem, radioaktív hulladéknak minősítik és megsemmisítik.
WLB: Adja is magát a kérdés: radioaktívak ezek a dokumentumok?
M. D.: Volt nálam mérő, mindent ellenőriztünk. A gyűjtött anyagok nagy része a 30 kilométeres zónából, falvakból származott, ahol a sugárzás nem kirívóan magas. A negatívokat megtisztítottam, hónapokig préseltem, csak utána szkenneltem be.
WLB: A háború traumáiból Csernobilban „regenerálódtál”. A legtöbben ennek alapján azt gondolnák, hogy Capa-szerű figura vagy, aki keresi a veszélyt, de több interjúban elmondtad, hogy inkább dokumentaristának tartod magad. Hogyan találnak meg ezek a projektek?
M. D.: Úgy gondolok magamra, mint tanúra és művészre, aki dokumentarista eszközökkel dolgozik. Mindig is zavart, amikor háborús fotósnak neveztek, mert soha nem kerestem a háborút. Nem is tisztelem azokat a fotósokat, akik pár hétre érkeznek Ukrajnába, kormányzati kisbusszal indulnak sajtótúrára, hogy csináljanak pár szenzációs felvételt. Korábban átlagos fotósként dolgoztam, kisebb megbízásokat vállaltam, eseményeket fotóztam. Közben viszont valami mélyebb, hosszabb távú projektről gondolkodtam, így rátaláltam a tuberkulózis témájára, ez volt az első igazi dokumentarista sorozatom. Mostanra viszont elfordultam az emberektől, szinte kizárólag tájképeket készítek, középformátumú kamerával dolgozom.
WLB: Volt egy pont, amikor az ukrán kormány sem nézte jó szemmel azt, amit csináltál, jelenleg pedig Franciaországban élsz. Hogy alakult a sorsod, miért hagytál fel a háború dokumentálásával?
M. D.: Nyilvánosan nem nagyon beszélek a jelenlegi helyzetemről, mert az úgy hangzik, mintha Ukrajna ellen beszélnék, és számomra fontos a hazám. Ukrajnában nem lehet most cenzúráról beszélni, ha támogatni akarjuk az országot. Egyes kormánykörök elégedetlenek voltak a háború elején készített képeimmel, mert sokat dolgoztam külföldi magazinoknak, és nekem mindig az volt fontos, hogy a valóságot mutassam meg, ne egy narratívát akarjak láttatni. Furcsa kettősség vesz körül. Néha nagykövetségek használják a képeimet, meghívnak nemzetközi eseményekre, de közben nem térhetek vissza Ukrajnába. Nem vagyok teljesen szabad, de ellenségnek sem lehet nevezni, mert a munkáim mégiscsak „hasznosak”. A propaganda minden formájával szemben állok, mert mindig azt a kényelmes megoldást kínálja, hogy az egyik oldalnak mindenben igaza van, a másik pedig mindenben téved. Én nem hiszem, hogy a valóság ilyen egyszerű.
WLB: Ezek szerint szenvedélyes dokumentarista vagy, aki a valóság megmutatására törekszik. Miért érzed fontosnak, hogy megmutasd Csernobilt?
M. D.: A háború alatt a szülővárosomat megszállták és lerombolták, a szüleim Nyugat-Európába menekültek. A negatívjaimat szerencsére korábban kimentettem otthonról, de a családi albumok és a régi képek ott maradtak. Emiatt ez a projekt összekapcsolódik a saját élményeimmel, hiszen olyan emberek képeit gyűjtöm, akiket egy nap alatt telepítettek ki egy nukleáris katasztrófa miatt.
WLB: Sokszor beszéltél arról, hogy nem tudsz mit kezdeni azzal a fogalommal, hogy objektivitás, mégis alapvetően a dokumentarista jellegét hangsúlyozod a munkádnak. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Egyáltalán, lehet objektivitásról beszélni, mikor az ember érzelmileg ennyire érintett a hazájában történtek miatt?
M. D.: Valóban furcsa számomra, amikor újságírók az objektivitásra hivatkoznak. Mit jelent ez? Nincsenek érzéseik? Egyik oldal sem érdekli őket? Ukrán vagyok, ehhez az oldalhoz tartozom. A városomat, az országomat támadták meg. Azért vettem elő a kamerámat, mert ez az egyetlen módja annak, hogy hasznos legyek. Ha fegyvert fognék, valószínűleg tizenöt perc alatt meghalnék. Fotósként talán meg tudok őrizni valamit a történelemből. Inkább tanú vagyok, mint objektív megfigyelő, van saját nézőpontom. Nem hiszem, hogy egy fotós vagy egy író úgy tudná megmutatni az igazságot, hogy közben ne alakítaná. Már azzal, hogy kiválasztok egy képkivágást, döntéseket hozok. Mindig inkább az érdekel, hogy megértsem a helyzetet, mint hogy sok képet készítsek. Sokszor azt érzem, hogy inkább gyűjtő vagyok, mint fotós. Gyűjtöm a képeket, a látványt, és várom, hogy megszülessen bennem egyfajta nézőpont.
WLB: Nyilván ahhoz, hogy valami ne maradjon meg egyszerű személyes élménynek, dokumentummá válhasson, meg kell találni a jelentés általánosabb síkját, ami időt vesz igénybe. Így viszont felmerül a kérdés, hogy a valóságot, az igazságot látjuk-e általa.
M. D.: Mi az igazság egyáltalán? Az én országom történetét újra és újra átírták. A nagy rendszerek állandóan manipulálni próbálnak minket, és ez nemcsak a háborúban van így, hanem békeidőben is. Azt próbálom megmutatni, hogy sokféle nézőpont létezik, és az embereknek maguknak kell dönteniük. A Majdan idején a rendőröket és a tüntetőket is megmutattam. Számomra egyik oldalon sem volt teljes, tiszta igazság.
WLB: A csernobili projekt elmondásod szerint organikusan alakult. A helyszín inspirált, és így nőtte ki magát egyre inkább személyes archívummá?
M. D.: Eleinte csak menekülni próbáltam az üresség elől és a tájképekre koncentráltam. Aztán elkezdtem bemenni az épületekbe, régi képeslapokat, fotókat találtam. Eleinte csak ott akartam lefotózni őket, ahol rájuk találtam, anélkül, hogy bármihez hozzányúltam volna. Később viszont elkezdtem másként gondolkodni. A fotográfia antropológia is: egyfajta vizuális régészet. Arra gondoltam, hogy össze kellene gyűjteni a dokumentumokat. Nem hittem volna, hogy ilyen mennyiségben léteznek. Elkezdtem faluról falura, házról házra járni, létrehoztam egyfajta archívumot. Mostanra több mint négyszáz negatív, húszezer papírkép, levél és képeslap tartozik az anyagba.
WLB: Mi lesz a projekt kifutása, hogy tervezed?
M. D.: Most Párizsban élek, ösztöndíjjal dolgozom az anyag digitalizálásán, és szeptemberre végzek. A projektet több országban bemutatták már, könyvet is szeretnék készíteni belőle. Az álmom egy online archívum, pontos térképpel, ahol a családtagok rákereshetnek a nagyszüleik vagy szüleik képeire.
WLB: A képek nyomán előfordult, hogy felkerestek olyanok, akik valaha a tiltott zónában éltek? Például csernobili túlélők, családtagok?
M. D.: Ha arra gondolsz, hogy valaki azt mondta: „Szerintem ő azon a képen a nagyapám”, ilyen még nem történt, ehhez kellene az a nagy online archívum, amiről álmodom. Vannak azonban, akik tudják, hogy min dolgozom, és kaptam tőlük anyagokat is. Valaki például átadta nekem azokat a negatívokat, amelyeket az édesanyja őrzött meg a pripjatyi kultúrházból. A képek bemutatták, hogyan élt a helyi közösség a katasztrófa előtt. Bár nem gyűjtjük ezeket, néha különös történetek is előkerülnek munka közben, olyan is akad, aminek van magyar vonatkozása. Egy Marseille-be címzett levélről először azt hittük, francia, később derült ki, hogy magyar nyelvű anyagról van szó, amely alapján később egy egész családtörténet rajzolódott ki előttünk. Szerelmi történetek is megjelennek a levelezésben, látod, hogyan találkozott két ember, alakult ki egy kapcsolat. Néha bekerülnek teljes archívumok is, például egy helyi fotóstól, aki mindent dokumentált, ami a falujában történt: esküvőket, temetéseket, iskolai portrékat. Egy elveszett falu teljes vizuális története rajzolódik ki belőle.
WLB: Mit lehet ebből az egészből tanulni? Nemcsak Csernobilról, hanem tágabban, régióként, történelmileg?
M. D.: Számomra Csernobil ma, negyven év távlatából, az emlékezet megőrzéséről és az élet törékenységéről szól. Arról, hogy milyen könnyen el lehet veszíteni mindent, nemcsak a saját életünket, hanem egész városokat, közösségeket is. Fontos lenne, hogy ne manipuláljuk a nukleáris energiáról szóló közbeszédet. Ha elég pénzt költünk biztonsági fejlesztésekre, akkor az atomenergia tiszta és hatékony forrás. Csernobil nem azért történt meg, mert a nukleáris energia rossz lenne.
(Borítókép: Iryna Dondiuk)
Maxim Dondyuk: A felejtés zónájában – Csernobil archívuma – kiállítás a Mai Manó Házban
Program adatai
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
