Filmekben sokszor látjuk, ahogy szerelmespárok vagy barátok viccesen pózolnak egy fotókabinban, ám legtöbbször inkább igazolványképért ülünk be metróaluljárók és pályaudvarok automatáiba. Persze ez a játékos oldal azért esküvőkön és fesztiválokon még előkerül. A függöny mögött néhány pillanatra magunkra maradunk a kamerával, aztán percekkel később már a kezünkben is van a képsor – komoly, grimaszolós vagy éppen elrontott felvételekkel. Ez az élmény meglepően keveset változott az elmúlt száz évben.
Ráadásul a fotóautomaták történetének egyik fontos fejezete éppen Budapesten, egy Rákóczi úti fényképészeti műhelyben kezdődött.
Emberek tolongtak az Enyves hát előtt
Bár a Stickyback-fotográfia nem Budapestről indult, a magyar fővárosnak mégis fontos szerep jutott későbbi terjedésében. Jákov Ojkovszkij (nálunk Olychovszky Jankely írásmódban használta a nevét) honosította meg nálunk az enyveshát-fotográfiát, amit már az 1900-as évek elején rendszeresen és előszeretettel alkalmaztak portrékészítésre a Brit-szigeteken. Az egyszerű és nem mellesleg olcsó eljárás részleteivel unokatestvére, az Angliában élő Abraham Dudkin ismertette meg, így hát Ojkovszkij már kifejezetten azzal a céllal érkezett a városba, hogy megnyissa Budapest első Stickyback műtermét. Azt nem tudjuk, mennyire volt tudatában annak, hogy a nyitással nemcsak a magyar fővárosban indít el divathullámot, de a következő években Európa számos városában megjelentek hasonló vállalkozások.
Üzletét, amelynek stílusosan az Enyves hát nevet adta, a Rákóczi út 40. alatt nyitotta meg 1911-ben, népszerűségét mutatja, hogy a Pesti Napló a bolt előtt várakozók tömegéről és a szinte azonnal megjelent „másolókról” írt.
Mi lehet ez az enyves hát? – kérdezték egymástól az emberek s még a villamosról is leugráltak, hogy megtudják. A magyarázat nem volt nehéz: a boltban tizenkét kis fényképet csináltak harminc krajcárért s a kis képnek enyves volt a hátuk. (...) A kis bolt előtt, még a villamos sineken is, tolongtak az emberek, hogy sorra kerüljenek. Más városban bizonyára szép kis pénzt szerzett volna magának az ötletes kezdeményező, de Pesten, ahol még a Rottenbiller-utcát is ellopták, már az első hét végén megnyilt a konkurrens bolt. Természetesen ugyanebben az utcában s ugyanazzal a berendezéssel és miután a céget nem lophatta el büntelenül, az utánzó elnevezte »Enyvezett hát«-nak.
Ha egy üzlet egyszer beindul...
Sorra nyíltak Budapesten a kis fényképezőboltok, amelyek nem bonyolították túl a nevüket – ebben persze benne volt, hogy így biztosan meglovagolhatták a divathullámot, másrészt a pesti polgár is könnyen megtalálta az olcsó portrékészítőket. A főváros minden forgalmas helyén találkozhattak ilyen üzletekkel (Balogh János Mátyás kutatása alapján többek között a Rákóczi út, Király utca, az Andrássy út, valamint a Nagykörút több szakaszán nyitottak), melyek
névvariációi között volt „enyv hát”, „enyvezett hát”, „enyves a háta”, „tizenkettő harminc” és „másnap kész” nevű is.
Utóbbihoz adalék, hogy ezek a képek 1-2 nap alatt elkészültek, így a magát gyorsan levetető akár már másnap kezében tarthatta a kis portréit, hogy vígan osztogassa anyának, apának, szíve választottjának... 1917 júliusában Kafka és menyasszonya, Felice Bauer is készíttettek magukról egy közös fényképet Budapesten, amit egyes források a Stickyback-fotográfiához kötnek, ám erre vonatkozóan nincs biztos adat.
Az olcsó enyveshát-fotókat hivatalos célra nem minden esetben fogadták el, így a rendőrség, többek között a cselédkönyvekben is, a drágább, hagyományos eljárással készült fényképeket fogadta el. Az olcsó Stickyback műfajról a fényképészek nem voltak túl jó véleménnyel. Ez érthető, hiszen a képek minősége nem ért fel az általuk készített portrékéivel, mégis sikerült elszívni tőlük a közönséget. A hétköznapi ember számára populáris termékké vált, hiszen széles körben elérhetővé tette, hogy az emberek megörökíttessék magukat. Ha belegondolunk, ma is szívesebben ülünk be egy pályaudvari vagy aluljáróban lévő fotókabinba, ha magunkról szeretnénk gyorsan elkészülő képet, mint hogy elmenjünk egy műterembe, de ennek a „lenézett” műfajnak is megvan a maga bája.
Budapestről indult a Photomaton története
Hány esküvő, fesztivál vagy mámoros bolondozás alkalmával ültünk vagy álltunk a fényképautomaták elé egyedül vagy többedmagunkkal, hogy a gyorsan elkészült képet aztán eltegyük magunknak örök emlékül? Persze megvolt ennek a hivatalos(abb) verziója is, amikor egyetemi beiratkozáskor gyorsan kellett szerezni magunkról egy indexképet, ilyenkor jó használatot tett a metróaluljáró fényképautomatája. De mi köze ennek a Stickyback fotókhoz?
Miután Ojkovszkij meghonosította itthon a portrékészítés új módszerét, egyik rokona, Abram Joszifovics is elszegődött a Rákóczi úti üzletbe, ahol szabadidejében egy egészen új technológián kísérletezett: ez volt a fotóautomata. Ahogy Balogh János Mátyás kutatásában is olvasható, Joszifovics – aki a későbbiekben Anatol Josephóra változtatta a nevét – már Budapesten, az Enyves hát laborjában foglalkozott fotoautomata tervezésével. 1918-ban itt jelentette be első ismert szabadalmi igényét, amely egy sötétkamrát, fejlesztő- és rögzítőberendezést egyesítő szerkezetre vonatkozott.
Ezzel a szerkezettel a laboratóriumi műveleteket szerette volna automatizálni.
Miután elhagyta Budapestet, egy Kínán is átvezető út végén érkezett Amerikába, ahol továbbfejlesztette ezt az elképzelését és az 1920-as évek közepére megalkotta a Photomatont, vagyis a fényképkabint, az első igazán sikeres Photomaton-szalon pedig 1926 szeptemberében nyílt meg New Yorkban. Innentől nem volt megállás, az emberek imádták, hogy csak beülnek a kabinba és perceken belül kézhez kapják az elkészült kis képeket, amelyek már nemcsak egy aktuális állapotot örökítettek meg, hanem egyszerre 8 verzióra is képesek voltak, ezáltal bátran lehetett bolondozni a kamera előtt, ugyanúgy, ahogy ma is tesszük, legyen szó fényképautomatáról vagy akár szelfizésről.
A Photomaton visszatér Budapestre
Ez a népszerűség Európára is átterjedt, London, Párizs, Berlin és Bécs után 1928 decemberében Budapesten is megjelent a szolgáltatás. Mindez azért is érdekes, mert a gyorsan és olcsón, immár automata segítségével készülő képek visszatértek abba a városba, ahol Josepho évekkel korábban a fotóautomata ötletével kísérletezni kezdett. Különösen szép keret, hogy az Enyves hát műterem, ahol még az 1910-es években dolgozott, a Rákóczi út másik oldalán volt, szemben azzal a hellyel, ahol később felépült a Corvin Áruház.
A budapesti polgárok éppúgy beleszerettek a Photomatonba, ahogy anno a Stickyback-technikába. A Photomaton 8 egymást követő felvételt készített, ezután a gép automatikusan előhívta és kidolgozta a képeket, a kész, egymás alatt elhelyezkedő portrékat tartalmazó csíkot pedig 8 perc után lehetett átvenni. 1929-es hirdetések alapján mindez 1,50 pengőbe került. Pluszszolgáltatásként a Corvinban még nagyítást is lehetett rendelni a kiválasztott képről. Egy 1929. májusi Corvin-hirdetés például külön feltünteti a Photomaton-felvételt 1,50 pengőért és a nagyításokat 3,50, illetve 5 pengőért.
Bár a kis fotók alapvetően igazolványképként funkcionáltak, az emberek hamar felfedezték a benne rejlő játékosságot, a képsorokat pedig előszeretettel használták ajándékként is. A maga korában ez a fényképautomata egyszerre volt technikai újdonság, fényképészeti szolgáltatás és szórakozási lehetőség, éppúgy, mint ma.
Források:
- Balogh János Mátyás: Anatol Josepho: A fotókabin születése, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020
- Balogh János Mátyás: Stickyback és Photomaton: portréfotódivatok a 20. század első évtizedeiben, Korall, 2018
- Pesti Napló, 1910. május
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
