„Az ember a mai formájában nem lehet az evolúció csúcsterméke” – Kömlődi Ferenc-interjú

We Love Budapest: Az olvasóink talán nem annyira jártasak a témában, mondhatni, laikusok, úgyhogy kezdjük azzal, hogy definiálunk nekik a könyved szempontjából egy nagyon fontos fogalmat: mi jelent az, hogy transzhumanizmus?

Kömlődi Ferenc: A transzhumanizmus jövőorientált eszmerendszer. Az alapvetése szerint az evolúció nem ér véget a homo sapiensszel, nem mi vagyunk a csúcspontja, létrejöhetnek új létformák is. Ráadásul mára a technológia eljutott arra a szintre, hogy szép lassan az ember hozhassa létre ezeket az új létformákat. Ilyen például a mesterséges intelligencia, vagy még pontosabban ilyen lesz. Ugyanez elmondható a robotika kapcsán is. De létrehozhat az ember ún. szerves-szervetlen hibrideket is, nem beszélve arról, hogy saját magán is javíthat különféle high-tech-beültetésekkel. Ezzel pedig az emberi élettartam is kiterjeszthető, akár a végtelenségig meghosszabbítható, és a fizikai halhatatlanság talán már nem csak elszállt fantáziálás.

Az élettartam drasztikus meghosszabbítására már most léteznek elméleti, azaz a gyakorlatban értelemszerűen még nem bizonyított módszerek, elképzelések. Persze nagyon távol vagyunk még az örökléttől, de a transzhumanista gondolkodásban szerepel mint az egyik cél. A legfontosabb, hogy az emberi állapotot nem szabad véglegesnek elfogadni. Ebbe a témakörbe tartoznak még az agy-számítógép interfészek is, amelyek kétféle funkciót tölthetnek be. Egyfelől elvesztett képességeket javíthatunk fel velük, például mozgás- vagy beszédkorlátozottakon különféle beültetésekkel segíthet a technológia. Az ilyen interfészeket fejlesztő Neuralink mögött álló Elon Musktól kezdve sokan foglalkoznak ezzel. A transzhumanizmus szempontjából viszont izgalmasabb a futurisztikusabb másik irány, amikor már meglévő képességeket javítunk fel csúcstechnológiákkal.

WLB: Mint például a Tökéletes katona című Jean-Claude Van Damme-filmben?

K. F.: Nem csak fizikailag. Mentálisan is. Abban a filmben pont az volt a konfliktus forrása, hogy a katona a fizikai feljavítással mentálisan nem tudott lépést tartani, pedig a mentális javítás talán még fontosabb is, mint a fizikai. Ami viszont nagyon fontos, hogy amikor erről a „feljavításról” beszélünk, éles határvonalat kell húzni az eugenikával szemben, mert itt szó sincs bármilyen fajnemesítésről, mint ahogy azt a korai 20. században elképzelték. Az egész folyamatnak pedig csak akkor van értelme, ha ezekhez a technológiákhoz és lehetőségekhez mindenkinek ugyanolyan hozzáférése lesz, nem pedig egy szűk elit tartja a kezében, az ellenőrzése alatt az egészet. Páran élnek kétszázötven, háromszáz évig, a többiek pedig olyan állapotban lesznek, mint, mondjuk, most. Sajnos a világ jelenleg ebbe az irányba halad. Ezt nevezzük a görög közgazdász, Yanis Varoufakis kifejezésével élve technofeudalizmusnak. A könyvemben sokat foglalkozom ezzel a riasztó iránnyal, jelenséggel.

WLB: Annyiból talán érthető, hogy ezek még ritka és költséges technológiák lehetnek, a mostaninál jóval hosszabb életet ígérnek, és aki birtokolja, az már-már „isteni” hatalommal bír, az ember meg, tudjuk, mennyire gyarló állat. Ez a nem túl ideális tendencia megfordul majd szerinted?

K. F.: Reméljük, bár egyelőre nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok. Egyre inkább egy olyan világban élünk, ahol a javak az emberiség egy százalékának – de könnyen lehet, hogy még kevesebbeknek – a kezében koncentrálódnak. Ők az új földesurak. Mi, a többiek pedig az új jobbágyok. Viszont fontos tudni, hogy azokat a technológiákat is ők teremtették, amikkel megtörhetjük a hatalmukat, amiket ellenük lehet fordítani, ha annyira kiéleződik, ha annyira tarthatatlanná válik a helyzet.

WLB: Az a gondolat, hogy az evolúció vége, csúcspontja nem az ember, mikor született meg?

K. F.: A transzhumanizmus kifejezést az író Aldous Huxley bátyja, az evolúcióbiológus Julian Huxley találta ki 1956-ban. A mesterséges intelligencia kifejezés is pont abban az évben született. A Dartmouth College-ben az akkor még névtelen szakterülettel foglalkozó nagy elmék, mint John McCarthy vagy Marvin Minsky tartottak egy találkozót, hogy az elméleteiket, elképzeléseiket megbeszéljék egymással. Julian Huxley egyébként abból indult ki, hogy az ember a lehetőségeinek csak nagyon kevés részét használta ki eddig. Viszont ha ezeket jobban kihasználjuk, akkor nagyon szép jövő áll az emberi faj előtt. Erre a gondolatmenetre szeretett volna új nevet kitalálni, ez lett a transzhumanizmus, és ebben az is benne van, hogy az ember a mai formájában nem lehet az evolúció „csúcsterméke”.

WLB: Hallottam már azt a kifejezést is, hogy poszthumanizmus. Mi a kettő között a különbség?

K. F.: A transzhumanizmus az átmeneti állapotot jelenti, a poszthumanizmus pedig már a következő lépcsőfok. A könyvemben pont ezért a prológus címe az, hogy Transzhumán pillanatok, az epilógusé pedig Poszthumán pillanatok. A poszthumán az, ami az ember után jön. Talán fel lehet majd még ismerni az emberi vonásokat, de azt már nagyon nehéz lesz definiálni, hogy meddig ember egy poszthumán. Hisz szinte semmi mai értelemben vett emberi nem lesz már benne, de azért mégis az emberből származik. A transzhumán pedig az az átmenet, amikor annyi mesterséges lesz bennünk, hogy a kifejezés hagyományos értelmében már nem feltétlenül leszünk homo sapiensek. De a mesterséges sem a megfelelő szó, mert ha azt mondjuk, mesterséges, akkor most még automatikusan a gépre, rideg fémkonstrukciókra asszociálunk. Miközben léteznek már a szerves anyagokból létrehozott ún. biológiai gépek. Szerves anyagokat építenek bele különböző chipekbe, a szervezetbe pedig nanobotokat juttatnak, és azok is elsősorban biológiai szerkezetek.

WLB: A könyved másik meghatározó fogalma a jövőkutatás. Ezt hogyan lehetne definiálni, mióta létezik? És mennyire tekint előre a jövőbe a jövőkutató?

K. F.: A jövőkutatás tudományág, és nagyjából a 20. század közepétől számolunk vele. Az, hogy mennyire nézünk előre, nem egyértelmű, mert léteznek rövid, közép és hosszú távú jövőképek. Felelősséggel öt évnél tovább nem lehet előretekinteni. Mert közbejöhetnek az ún. wild cardok: gondolhatok én bármit biztosra a jövőről, de egyszer csak a semmiből jön egy ilyen, és mindent borít. Mint például a 2008-as tőzsdekrach vagy a Covid. 

Közben pedig a kormányoktól kezdve a különféle szervezetekig sokan kérnek jövőképelemzéseket. Pedig óriási a kockázat, mert nem tudod, mikor üt be valami váratlan. 2005 és 2010 között benne voltam egy komoly jövőkutató projektben az akkori Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács felkérésére. Felvázoltunk technológiai jövőképeket, könyv is született belőle. Egy jövőkép forgatókönyvének elkészítése általában, de nem kötelezően, úgy zajlik, hogy vannak ún. driverek, hajtóerők: politikaiak, gazdaságiak, technológiaiak, társadalmiak. Ezek se nem pozitívak, se nem negatívak, viszont lehet hozzájuk pozitív meg negatív értékeket rendelni. A jövő forgatókönyvét befolyásolja, hogy milyen területre készül. Ha a technológiai fejlődés van a fókuszban, akkor a technológiai és egy tetszés szerinti másik drivert veszünk elő, plusz-mínusz értékeket rendelünk hozzá, ezek mellett pedig kibontakozik négy forgatókönyv.

WLB: A könyved végén te is felvázolsz négy lehetséges jövőirányt. Ezek is így készültek?

K. F.: Azokat nem így csináltam. A tudományos alap mellett meghatározó volt a felrajzolásukban a fantáziám is. És használtam a mesterséges intelligenciát. Felvázoltam előtte az elképzeléseimet, aztán hosszasan beszélgettem ezekről vele. Elsősorban a kérdéses pontoknál, a dilemmáknál kértem ki a véleményét. Ahhoz például nagyon jó ötleteket adott, amikor arról kérdeztem, hogy általában véve milyen művészeti aktivitások lehetnek a jövőben. A könyvem nemcsak a transzhumanizmusról szól, nemcsak technológia- és kultúrtörténet van benne, hanem futurológia meg filozófia is.

A 90-es évek végén Fénykatedrális címmel írtam egy könyvet a technokultúráról, ami ugyan ma is létezik, miközben az előremutató impulzusokat nézve a transzhumán kultúra lényegében már leváltotta. Ezzel együtt létezik mindkettő, egymás mellett, de mindig az a legfontosabb, amelyik a legtöbb innovációt hozza. Az pedig manapság már a transzhumán kultúra.

WLB: Nagyon tetszik, hogy az Öröklétek egyfelől világossá teszi a transzhumanizmus és a jövőkutatás kérdését, másfelől pedig úgy optimista – de nem hurráoptimista –, hogy közben kritikus is.

K. F.: Alapvetően pozitív a jövőképem, viszont kritikusan szemlélem a világot, és igyekszem is kritikus maradni. Meg eleve azt gondolom, hogy a hurráoptimizmus ugyanannyira negatív, mint a teljes elutasítás, az apokalipszis rémének folyamatos hangsúlyozása. 

Mind ez, mind a hurráoptimista hozzáállás hazug. És a technofeudalizmusnak is véget vethetünk.

WLB: Miért hülyeség a Terminátorra mutogatni?

K. F.: Mert kapásból fel lehet sorolni 3-4 sokkal nagyobb és sokkal konkrétabb valós félelmet, veszélyforrást. Sokkal problémásabb például, hogy a tanulóadatok minősége finoman szólva is megkérdőjelezhető, mert az AI bizonyos kisebbségekkel szemben előítéletes miattuk. Ez lehet genderalapú, bőrszínalapú, irányulhat bizonyos közösségek meg csoportok irányába, például a nők felé, leginkább egyébként a fekete nők az alulreprezentáltak. Azért is hülyeség azonnal világvégét kiáltani, mert a mesterséges intelligenciának nincs tudatossága, nincsenek intenciói. 

például biológiai vírust hoz vele létre. Önmagától a mesterséges intelligencia nem irtja ki az emberiséget, nem csinál ilyet. Mai állapotában elsősorban nagyon-nagyon kifinomult statisztika.

WLB: Ami a mesterséges intelligencia fejlesztése területén zajlik, az engem a hidegháborús fegyverkezési versenyre emlékeztet. Egyetértesz ezzel?

K. F.: Igen, hasonló, ráadásul a szereplők is nagy részben ugyanazok, kínaiak, amerikaiak, jóval kisebb mértékben oroszok. Meg nagyvállalatok. De ebben a konstellációban sem a technológia jelenti a problémát, hanem az ember. Van már arra példa, hogy az AI-t összekötötték a fegyverrendszerekkel, és ha egyszer megtették, akkor többször is fogják, és egyre professzionálisabban. A hadtechnológiai fejlesztések mindig is jelentősek voltak – az internet is ennek az eredménye –, az AI-vel összekötve meg pláne azok. És hát a jellegük miatt elég keveset tudunk róluk.

WLB: Nagy állatbarát vagy, leginkább macskarajongó. Szerinted a távoli jövőben lesznek még macskák?

K. F.: Abszolút lesznek. Ahogy az embert fel lehet javítani, úgy egy állatot, például egy macskát is. Még tudatosabbá tehetők. Kérdés, hogy tudunk-e akkor majd velük valamilyen természetes nyelven, mindkét fél számára egyértelmű és fejlett jelrendszerrel kommunikálni. Elképzelhető, hogy igen. Sokszor szeretném tudni, hogy mire gondolnak pontosan. A macskáknak például nagyon erős a fájdalomtűrő képességük, és amikor jelzik, hogy baj van, akkor már tényleg baj van. Ha tudnánk egymással komolyabb szinten kommunikálni, könnyebb lenne a helyzet.

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés