Ismeretlen terepen
A svájci képzőművészetről sokan gondolhatják azt, hogy nem tartozik a fősodorba, és hogy nem jelentős. Az igazság azonban inkább az, hogy nem ismerjük. A legtöbben Paul Klee és a Giacometti művészcsalád nevével vannak úgy-ahogy tisztában. Előbbi, valamint a képzőművész-família legismertebb tagja, a szobrász Alberto ugyan nem szerepel a tárlaton, de festő édesapja, Giovanni és az egyik nagybátyja, a szintén festő Augusto igen.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán azonban, mely
Svájc legjelentősebb magánygyűjteménye, a Christoph Blocher-gyűjtemény
velejét mutatja be, még csak nem is ők a legfontosabb szereplők, hanem például Albert Anker és Ferdinand Hodler, akiknek a nevét és jó néhány festményét biztosan megjegyezzük magunknak, miután végignéztük a műgyűjtő Christoph Blocher és felesége, Silvia által több évtizeden át gyűjtött csodás festményeket.
Az talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy Blocher kollekciója csupa remekműből áll, a képeket igazi mesterek készítették el: Albert Anker, Ferdinand Hodler, Giovanni Segantini, Félix Vallotton, Giovanni és Augusto Giacometti, Cuno Amiet és Adolf Dietrich alkotásait láthatjuk. Más tekintetben is változatos a kiállítás, a realizmustól a szimbolizmuson át az expresszionizmusig terjed az izmusskála.
Új ismerősök
Silvia és Christoph Blocher két kedvence Albert Anker és Ferdinand Hodler, tőlük egészen sok festmény látható a kiállításon. Előbbi a gyermekábrázolás terén hozott újat, utóbbi pedig a tájképfestészet megújításában vett részt aktívan. Semmivel sem volt jelentéktelenebb képzőművész – még ha ezen a kiállításon és így a gyűjteményben is az említett két alkotóhoz képest alulreprezentált – Segantini, Vallotton, a két Giacometti, Amiet vagy Dietrich, az a pár kép, ami látható most tőlük, önmagáért beszél.
A modern Svájc viszonylag fiatal államalakulat, abban az évben született, amikor nálunk kitört a forradalom: 1848-ban. Ráadásul egy többnyelvű országról beszélünk, melybe mindegyik náció hozta magával az anyanyelvén túl a saját kultúráját is. Az épülő-gyarapodó Svájc sosem számított művészeti központnak, manapság sem az. De azért művészeik mindig voltak, bár ők gyakran nem a hazájukat választották a művészi kiteljesedésre, hanem például Németországot, Ausztriát vagy Franciaországot.
Emiatt a szétszórtság miatt túlzás lenne egységes svájci festészeti stílusról beszélni, nincs is ilyen, hasonlóságokat mégis találunk az egyes művészek és alkotásaik között. A képekből hiányzik mindenféle zaklatottság és sötét tónus – kivéve egy éjszakai, tóparti tájat ábrázoló képet –, inkább valamiféle (polgári) életderű és nyugalom, már-már harmónia jellemzi őket. A témaválasztásban is nagyon sok a hasonlóság: a svájci alkotók előszeretettel festették meg a természetes környezetüket, ezért sok a tájkép, illetve a hétköznapi élet intimitását, vagyis arcokat, átlagos napi jeleneteket, csendéleteket bemutató kép.
Svájcra mindig is úgy tekintettünk, mint a kiszámítható jólét és a nyugalom földjére, és ez a – végül is igaznak mondható – sztereotípia a képekből is árad. Az arcok kisimultak és nyílt tekintetűek, a környezet visszafogottan gazdag, a tájak magukba szippantanak és duzzadnak a színektől, a női alakok könnyedek és légiesek.
Minden olyan idilli.
Ezért itt, a történelem által alaposan megtépázott Kelet-Európában egy ilyen kiállítás felér egy terápiával.
A földi paradicsom vágya – kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Program adatai
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
