A FotóFesztivál keretében három izgalmas kiállítás nyílik a Mai Manó Házban, ezek ráadásul egymáshoz is kapcsolódnak, vizsgálják a kollektív emlékezet egyes rétegeit. A PaperLab Galériában a Benedetta Ristori The Wall Remembers Twice című fotósorozatát láthatjuk, amely a közép- és kelet-európai régió emlékezetének rétegeit vizsgálja. Mi most a két nagyobb, emeleti kiállítótérben található kiállítás bemutatására vállalkozunk. Vladimír Birgus a cseh fotográfia Benkő Imréje, öt évtizedet átölelő munkássága a szocializmus Kelet-Európáját, a rendszerváltás időszakát és a színesbe váltó mindennapokat öleli fel. Izgalmas életműve méltó prezentálást kapott a Mai Manó házban, azonban talán még ennél is nagyobbat üt Maxim Dondyuk kiállítása. Az ukrán fotós a csernobili atomkatasztrófa kollektív emlékezetének ébren tartására vállalkozik a tiltott zónából származó fotóiból és különböző tárgyakból álló archívuma segítségével.
Maxim Dondyuk: A felejtés zónájában – Csernobil archívuma
Maxim Dondyuké az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb fotográfiai életműve, ha feleolyan bátrak lennénk, mint ő, máshogy nézne ki ez a világ. Az 1983-ban született ukrán fotográfus a 2014-es ukrajnai események krónikása, az Euromajdan-tüntetéseken és a forradalom alatt készült fotói bejárták a világot, és számos díjjal jutalmazták őket. 2016-ban kezdte engedéllyel látogatni a csernobili tiltott zónát, így jött létre egy 20 ezer darabból álló különleges archívum, amelynek segítségével feltárható azoknak a kollektív emlékezete, akik az atomerőmű mellett élték mindennapjaikat.
1986. április 26-án hajnali fél 2 körül robbanás rázta meg a Pripjaty melletti Vlagyimir Iljics Lenin-atomerőmű 4-es blokkját. A csernobili katasztrófát a szovjet rezsim először megpróbálta eltitkolni, ám Európában is érzékelték a sugárzást, így ez nem volt lehetséges. Az atomerőmű körüli 30 kilométeres zónából, illetve a közeli Pripjaty városából mintegy 115–135 ezer embert telepítettek ki a baleset utáni napokban. Szinte egyik pillanatról a másikra kellett elhagyniuk otthonukat, a környéket pedig ma is csak speciális engedélyekkel lehet látogatni. Az emberi lét mementói gazdátlan szellemtanyaként emlékeztetnek a közel 40 éve történt eseményekre.
A fotós még gyermek volt a csernobili tragédia idején, ugyanakkor vele egyidős, de az eseményektől több ezer kilométerre élő magyarként sem esik nehezemre felidézni azoknak a napoknak a hangulatát: a titkolózás keltette félelmet, az információhiány okozta tanácstalanságot. A madártávlat és a száraz tények helyett most békaperspektívát, az ott élők történetét kapjuk meg a megrázó archívum segítségével. Dondyuk képei nem a pusztulást és a disztópikus környezetet tárják fel, hanem a mögöttük lévő emberi tartalmat. A fotós először saját képeket készített, ezt követően kezdett leveleket, fényképeket, különböző tárgyakat gyűjteni az elhagyott házakban, így jött létre a különleges tárgyanyag, amelynek feldolgozását a fotós jelenleg Párizsban végzi. A tárgyakon látványos nyomokat hagyott a sugárzás és az idő, ezt a folyamatot nevezi Dondyuk „kémiai kollaborációnak”. A károsodás a feledés lassú folyamatát is megmutatja, amely ellen a fotós tudatos eszközökkel küzd. Gyűjtőmunkája során például GPS-koordinátákkal látta el az általa áttekintett házakat, célja egy olyan közös, nyilvános archívum létrehozása, amelynek segítségével a túlélők emlékei, élményei feldolgozhatóvá válnak.
A kiállítás három kisebb teremből áll, az elsőben a fotós tiltott zónában készült képei találhatók, a másodikban a talált tárgyak, levelek kerültek ezek mellé, a harmadik terem pedig a dokumentumok rendkívül tömör vizuális áttekintése. A tárgyak között sok a meleg hangú 1986-os újévi üdvözlet, amelyek egy jobb esztendőt kívánnak a csernobiliaknak, különösen hátborzongatóan hatnak a négy hónnappal későbbi atomkatasztrófa fényében. A felsejlő történetek között egyébként magyar vonatkozásút is találunk. A második teremben tűnik fel egy Kovács Péternek szánt levél, a fotográfus szívós munkájának köszönhetően ennek egész hátterét sikerült visszakövetni.
Csernobil jóval több mint egy katasztrófa helyszíne, kulturális szimbólum is lett, amelyben váteszi módon köszön vissza Tarkovszkij, és olyan alkotások dolgozták fel, mint a Csernobili ima című könyv vagy az HBO sorozata. Fontos azonban, hogy az ezekhez kapcsolódó szimbolikus tér ne távolítsa el tőlünk a valós eseményeket és emberi történeteket. Ahhoz, hogy tanulhassunk a múltból, folyamatosan újra kell értékelnünk, ebben segíthet Csernobil kapcsán a Dondyuk által megteremtett sok nézőpontú narratíva. A tárlatnak különös aktualitást ad, hogy a kiállítás ideje alatt lesz a csernobili tragédia negyvenedik évfordulója is.
Vladimír Birgus: Valami kimondhatatlan
Vladimír Birgus a cseh fotográfia meghatározó alakja, öt évtizedet felölelő életműve nemcsak fotográfusként, hanem oktatóként, kurátorként is jelentős, fotótörténészként pedig mintegy 75 kiadvány fűződik a nevéhez. Fotózta a szürke, kelet-európai szocialista mindennapokat és az ünnepi megmozdulásokat, a demokratikus átalakulást és az európai mindennapokat, a finom humor és a rejtett feszültség iránti érzékenység pedig áthatja egész munkásságát. Képein többnyire hétköznapi helyzeteket látunk, amelyeket éppen ez az üde közvetlenség emel ki a szürkeségből.
A kiállítás két nagyobb részre osztható. Az egyikben Birgus rendszerváltás előtt készült fekete-fehér képei láthatók, elmondása szerint érdekes számára, hogy ezeket hogyan lehet értelmezni a jelen felől. Bár fotózott a legnagyobb tüntetéseken, május elsejéken, sőt utazhatott is a régióban, munkája során sokszor került szembe a hatalommal. Előfordult, hogy kihallgatták, megfigyelték, sőt negatívjait is elvették, nem mindenki örült annak, hogy a mindennapok a maguk természetességében jelennek meg objektívén keresztül. Azt sem mindig díjazták, hogy a valóság gyakran szült cinikus helyzeteket az álságos rezsimben, amelyeket az éles szemű fotós könnyedén kiszúrt. Egyik képén látszólag két tüntetőt látunk, valami mégis furcsa rajtuk, pedig nem lógnak ki a környezetükből. A fotó készítése után derült fény arra, hogy valójában a karhatalom két civil ruhás képviselője figyeli a tüntetőket, a kép készülése után néhány perccel ki is kaptak valakit a tömegből.
A képek szép ívet alkotnak a rendszerváltásig, a 80-as évek végének reményteljesebb, felszabadultabb időszakáig. Birgus az egyik első cseh dokumentarista fotográfus, aki nem csak fekete-fehérben alkotott, a színek gyakran a mondanivaló kiemelésére szolgálnak, humora és sajátos részletek iránti fogékonysága pedig munkáinak későbbi szakaszában is megmaradt. Szép egységes ívű, karakteres életművet látunk magunk előtt, amely ma is frissnek, elevennek hat, a kiállítás izgalmasan mutatja be mindezt.
A két kiállítást egymás mellett is érdekes a kollektív emlékezet szempontjából szemlélni. A XX. század a két világháborúval, az azt követő rezsimmel, a rendszerváltással és a természeti értékek drasztikus felélésével bőven kínál tanulságot, feldolgozni való traumát. A technikai lehetőségek fejlődnek, a kollektív emlékezet viszont ugyanúgy dolgozik, mint korábban. Vajon felejtés helyett képesek leszünk megmutatni a múltunkhoz kapcsolódó sokféle nézőpontot, és elfogadni, hogy a jövőre vonatkozó tanulság időről időre változik, vagy hagyjuk, hogy a történelem baljós tendenciái ismételjék magukat?
Maxim Dondyuk: A felejtés zónájában – Csernobil archívuma – kiállítás a Mai Manó Házban
Program adatai
(Borítókép: Vladimír Birgus, Maspalomas, 2026)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
