Egy szép barátságnak nemcsak kezdete, hanem vége is van
Hatvany Lajos és Osvát Ernő is jelen volt azon az eseményen, ahol bejelentették a Nyugat indulását. Mindketten ott voltak a tervezőasztalnál, az alapítók között tartjuk őket számon. Hatvany volt az irodalomkedvelő és -pártoló mecénás, a módos gazdája a lapnak, Osvát pedig a szakmai oldalt képviselte, többek között ő határozta meg a lap irányvonalát, hangvételét, stílusát. Osvát lett az első főszerkesztő. Ő és Hatvany szorosan vett harcostársak voltak, a magyar kultúrával méltósággal és sokrétű figyelemmel foglalkozó szakmai-baráti kör oszlopos tagjai, akik egyet akartak és együtt építettek, ez lett a Nyugat, a 20. századi magyar irodalom első maghatározó folyóirata, amit többek szerint nyugodtan illethetnénk leggel kezdődő jelzőkkel.
A Nyugat olyan magas nívót képviselt, olyan erős szerzőgárdával dolgozott és olyan fő iránymutató tényezővé vált rövid időn belül, hogy megkerülhetetlenségét senki sem vitatta. A Nyugat egy színvonalat jelentett, széleskörűen nyitott látásmódot, végeredményben a modern világot. Népszerűsége vitathatatlan volt. De még a töretlenül sikeres, legjobb és legolajozottabban működő házakon belül is történnek áramszünetek, keletkeznek olykor meghibásodások, így a Nyugatnál is bekövetkezett egy komoly törés, egy válságos időszak: 1911–1912-ben. A két, mint kiderült, kibékíthetetlen ellenoldalt a régi barátok (Osvát és Hatvany) képviselték.
Az Osvát és Hatvany között kirobbant vita arról szólt, hogy kinek szól a lap és milyen jövőt képzelnek el neki a vezetői. Hatvany az elitista elképzelése miatt a szigorú szabályok mentén lefektetett elvek szerinti kiválasztás mellett érvelt, hogy a lap ne legyen mindenki szabad játszótere, csak azoké, akik beleférnek a kalapba, a megjelölt minőségi szint fölötti alkotók. Osvát viszont a magyar irodalom megújítását tűzte a zászlajára, hogy keresse és megtalálja az újabbnál újabb hangokat, részéről bárki előtt nyitva állt a lap ajtaja, művészi szabadságot hirdetett. A két erős ember nem tudott megegyezni, így a lap sorsa bizonytalanná vált hetekre, hónapokra.
Büntet a szerelem
Hatvany és Osvát sem volt könnyű ember, ráadásul mindkettő jól ismert és nagy tekintélyű, így legalább annyi ellenfelük, rosszakarójuk és ellenségük volt, mint rajongójuk és követőjük. Osvát például nagy szenvedéllyel hódolt a női nemnek, ez pedig gyakran keverte zűrös ügyekbe, összetört női szívek kísérték útját. Köztük volt Kaffka Margit, a Nyugat ígéretes új hangja is, akivel Osvát szerelmi viszonyba keveredett. Bár úgy indult a kaland, mint egy sorsdöntő, mindent elsöprő, mély érzelem, mégis egy-két hónap után felületes egynyári flörtté silányult – mert a férfi még a szeretője mellett is folyamatosan félrelépett.
Annak ellenére, hogy a kapcsolat nem tartott szinte semeddig sem, a megcsalt és megalázott Kaffka Margit nagyon sokáig nem heverte ki az érzelmi fiaskót, és ahol csak tudott, később is keresztbe tett Osvátnak. A szerkesztő és Hatvany kirobbanó vitájában utóbbi mellé állt kérdés nélkül. Amikor pedig a Nyugat szerkesztőségén belül is érezni lehetett a válság jeleit, a bizonytalanságot, ő azok közé állt, akik ezt a nyugtalanító hangulatot tovább szították. Ilyen csoport volt az is, amelyik a Nyugat egyik szerkesztője, Cserna Andor körül alakult ki, és amelyik a férfi által életre hívott új lap, az Auróra szerzőit is adta.
Irodalmi lapból képzőművészeti
A korszaknak két Auróra nevű havi periodikája is volt. Az ismertebb 1919-ben indult és 1923-ban fejezte be működését, pontosabban az akkori főszerkesztő, Szabó Dezső annyira átalakította a lapot, hogy az egy teljesen új kiadvány lett, a régihez semmi köze nem volt. Ez az Auróra egy keresztényszocialista elveket valló, irodalmi-közéleti-politikai folyóirat volt – többek között olyan szerzőkkel, mint Germanus Gyula, Vámbéry Rusztem, Tóth Árpád, Babits Mihály és Benedek Marcell –, és amikor megalapították, a korábbi, „nyugatos” Auróra már rég nem létezett. Annak mindössze 17 szám, azaz rövid működési idő jutott: 1911-ben alapították meg és 1912 végén már nem létezett.
Cserna Andor a Nyugat szerkesztője volt, valamint zenei kritikákat, parlamenti és bírósági tudósításokat meg bűnügyi cikkeket szerző újságíró. A nagyok csatáját nehezen viselte, és ebben a bizonytalan időszakban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a másodvonalból az elsőbe lépjen elő azzal, hogy saját lapot alapít. Ez volt az Auróra, a Nyugatot követve irodalmi fókuszú, művészeti és közéleti folyóirat. Alapító főszerkesztője, Cserna úgy tűnt elsőre, hogy jól kalkulált: csupa fiatal, publikálásra éhes nyugatos szerzővel tudta megtölteni a lapot, akik között természetesen ott volt az Osvát-ellenes Kaffka Margit is. Az újdonságokra vevő radikálisabb szerzők is Csernáékkal tartottak.
Hiába voltak a szerzők között olyan nevek, mint például a már említett Kaffka Margit, Juhász Gyula, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Lesznai Anna, Lukács György, Csáth Géza és Nagy Lajos, hiába a lap a Nyugaténál radikálisabb hangvétele és látásmódja és így merészsége is, az Auróra lapszámai valahogy nem tudtak termékeny talajra hullani, a vásárlóerő nem volt elégséges, és a lap sem vált igazán népszerűvé. Ráadásul sem folyóiratként, sem hetilapként nem működött a koncepció. Az Auróra irányvonala nem szólított meg széles közönséget, és olyan hangnemet sem ütött meg, ami miatt felé fordultak volna nagy tömegben az olvasók. Minden válsága ellenére az olvasóközönség még mindig elsősorban a Nyugatot vásárolta.
Közben a Nyugattól Hatvany Berlinbe távozott, Osvát irányvonala pedig győzedelmeskedett, és így a megosztottság is eltűnt a szerkesztőségből. A békétlenség átmenetileg csendesült, a békés viszonyok pedig egy időre visszatértek. A Nyugattól eltávolodók is visszaszivárogtak, visszatértek az anyalaphoz, és ekkor már világosan látszott, hiába jó kiadvány az Auróra, az olvasóknak továbbra is a Nyugat kell. Így a nem sokkal korábban nagy reményekkel elindított ígéret elindult lefelé a lejtőn, ám mielőtt még a gödör aljára ért volna, úgy tűnt egy rövid pillanatra, hogy megváltoztatott fókusszal ugyan, de megmarad.
A Nyolcak között
Az Auróra az utolsó időszakát és működését is a Nyolcak nevű avantgárd képzőművészeti csoport szócsöveként fejezte be. Ez a képzőművészcsoport 1906-tól kezdődően és fokozatosan alakult ki, méghozzá Nyergesújfaluból indulva és Kernstok Károly személye körül szerveződve. Hivatalosan 1911-ben vették fel a Nyolcak nevet, a második közös tárlatuk idején. A csoport tagja volt Kernstokon kívül még Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos festők, valamint vendégként Fémes Beck Vilmos és Vedres Márk szobrászok meg Lesznai Anna író, grafikus és iparművész.
A Nyolcak harmadik tárlatára meglehetős késéssel került sor, 1912 novemberében. A csúszás pedig jelezte, hogy a festőcsoport széthullófélben van, már nehezen áll össze olyan egységgé, mint korábban. A nyolcból már csak négyen állítottak ki – bár a katalógusban mind a nyolc festő neve szerepelt –, és ez volt az utolsó kiállítás, ami (papíron legalábbis) közös volt. A Nyolcak 1914-re megszűnt, az Auróra pedig akkor már két éve nem létezett. Nagy elánnal érkezett, komoly elképzelésekkel, ám semennyire sem beváltva a reményeket, a lehető legnagyobb csendben múlt ki. Cserna ekkor már rég máshol járt: Az Est szerkesztőségi titkáraként és zenei rovatának vezetőjeként kereste meg a betevőt.
Források:
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Németh László Társaság – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
