„Ó, mint imádlak, mint szeretlek, csordult szivem bálványa, Pest” – kiált fel már meglett férfiként Kosztolányi Dezső. Kevés költőnket fűzték bensőségesebb szálak Budapesthez, mint a szabadkai születésű írót, aki tizennyolc évesen került fel a fővárosba, és a kezdeti idegenkedés után hamar beleszeretett a soha sem alvó metropoliszba. A folyton nyüzsgő kávéházak, csörömpölő villamosok, zajos szerkesztőségek, józsefvárosi bérházak, majd a budai polgári idill árnyoldalai mind-mind verseinek, novelláinak és regényeinek visszatérő témája lettek. Kicsit alámerültünk Kosztolányi világába.
„ti voltatok az ifjuság, Üllői-úti fák”
1903-ban, az egyetem őszi szemeszterének indulásakor költözik fel Kosztolányi Dezső Budapestre. Eleinte Pest hatalmas és idegen, nem is igazán találja a helyét, de fél év elteltével lassan felfedezi, mit is jelent egy fővárosban élni, ahol minden pillanatban történik valami érdekes, ahol a csillogás és a nyomor az utcasarkon keveredik az ő életével.
Józsefvárosi diákszállókon és hónapos szobákban, kis albérletekben lakik, lehetőleg közel az Egyetem téri, belvárosi bölcsészkarhoz. Ennek a korszaknak állít emléke az Üllői-úti fák verse is, melyet 1906-ban írt, de az Esti Kornél novellákban is feltűnik a helyszín, amint az éjjeli lumpolások után a hajnali utcán baktat negyedik emeleti szobája felé az író alteregója.
Ekkor barátkozik össze az egyetemi szemináriumokon Karinthy Frigyessel, akivel életre szóló cimborák lesznek, de Babits Mihállyal és Juhász Gyulával is ismeretséget köt.
„hálósipka, ősi virtus, népi szólás, germanizmus"
Sikeres újságíróként és házas emberként már a Duna túloldalán, Budán keres lakást majd házat. Eleinte a Bartók Béla úton lakik, majd a csendesebb Krisztinaváros felé veszi az irányt, a Logodi utca 1-ben, az Alagút mellett élnek feleségével, majd a Tábor utca-Logodi sarkán vesznek kis kertes házat.
A környék az Attila úttal, Vérmezővel az Édes Anna című regényében is visszaköszön, szinte minden fontos eseménye a Krisztinában játszódik, sőt a regény végén Kosztolányiék zöld kerítéses háza is feltűnik: „Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve." A házból, ahonnan Kosztolányi a Hajnali részegség című, csodálatos versét is írta, mára már semmi nem maradt, a telket beépítették, csupán egy emléktábla őrzi emlékét
„te kávéház, ahol oly sokat ültem”
Az írók valódi otthonai azonban a korszakban a budapesti kávéházak voltak. A városban összesen több mint ötszáz kávéház üzemelt, minden társadalmi csoport és réteg megtalálta az igényeinek megfelelőt. Az íróknak, művészeknek is mindig megvolt az aktuális törzshelye, ahol hajnalig tanyáztak. Versek, szerelmek, barátságok és világmegváltó gondolatok születtek itt. Kosztolányi életművében végigkövethetjük a kávéházi művészvilág századfordulós fénykorát és lassú hanyatlását. Amíg ifjúkori novelláiban és verseiben, tárcáiban lángolva ír a mindig fényes, füstös, zsibongó termekről, az első világháború alatt a korlátozások, majd a harmincas években a már elhunyt barátok, ismerősök fájó hiánya ad keserédes ízt a leírásoknak.
A leghíresebb nyugatos törzshely a New York Kávéház volt, a Körút és a Dohány utca sarkán. A barokk oszlopos, csillogó, karzatos kávéház, ahol a hazai irodalmi élet krémje megfordult éjszakánként, Kosztolányi Esti Kornéljának is kedves helye. Itt adnak el verseket kávéért, innen epekednek szerelmeikért és izgatják szívüket napi negyven kávéval és cigarettával. A novellák mellett több versében is megénekelte, mint a büszke ifjúság eltűnő helyszínét:
„Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,(...)Szentelt tanyája te szivemnek és szavamnak,mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort"
„Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,(...)Szentelt tanyája te szivemnek és szavamnak,mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort"
A belvárosi helyek közül a patinás Centrál Kávéházban is sok költő és író megfordult egy időben. A Nyugat előfutárának is tartott A Hét irodalmi lap szerkesztőjének, Kiss Józsefnek a törzsasztala körül gyűlt össze időről időre a magyar irodalom krémje, innen költöztek át a New Yorkba, hogy aztán majd a húszas években újra felüssék itt a törzsasztalukat. Ekkor írta a helyről a Bécsi Magyar Újság, hogy „Már-már annyira sok az igazi és ál-író a Centrálban, hogy a nyár folyamán Mészáros Győző egy külön karzatot épít számukra, s az Olimposzhoz közelebb, magasabbra telepíti őket. Így talán a másik közönség, a tisztes polgári elem is nagyobb kényelemhez jut majd.”
A Karinthy-Kosztolányi legendáriumból ismert történet egyik színhelye is részben a budai Hadik kávéház volt. Karinthy kíváncsi volt, mégis mi a pesti vicc terjedési sebessége:
„Kigondoltam és elmondtam a Hadikban egy viccet, és másfél órával később átmentem a Centrálba. Ott már nekem mesélték.”
„Kigondoltam és elmondtam a Hadikban egy viccet, és másfél órával később átmentem a Centrálba. Ott már nekem mesélték.”
De a pletykák is legalább ilyen sebességgel terjedtek, a korszak hírlapírói állandóan ugrásra készen, kivont pennával lesték a legújabb híreket.
„Mostan színes tintákról álmodom”
A korszak két meghatározó lapjának szerkesztősége, a Lónyay utcában a Nyugaté, amely a kulturális életben töltött be fontos szerepet, és a Rákóczi úton az Est-lapoké, melyek inkább a bulvár irányába kacsingattak, szintén fontos szerepet töltöttek be Kosztolányi életében.
De a pesti élet minden mozzanata érdekelte Kosztolányit. Rengeteg novellájában és tárcájában felbukkannak a pályaudvarok vagy a pesti villamosok, amelyek a korban eleinte még pirosak voltak, majd sárgák. Kalauzok és cselédlányok mindennapjairól, ülőhelyért verekedő utasokról, halálos gázolásokról, didergő várakozásokról ír, körúti utcaseprőkről és megfáradt pincérekről, olyan precíz finomsággal, hogy képzeletünkben könnyedén megelevenedik a száz évvel ezelőtti budapesti minden apró mozzanata.
