Hazatérés, révbe érés
Amikor Páger Antal 1956 augusztusában visszatért Magyarországra 11 évig tartó emigrációjából – amit többéves előkészület és egyeztetés előzött meg, ugyanis a kommunista hatalom már 1953-tól csábította és puhította a színészt –, annak azért nem örült mindenki. A kor nagy hatalmú színész-rendezője, Major Tamás például szóba sem volt hajlandó állni vele, nemhogy egy színpadon szerepelni. Az ellenállást az váltotta ki, hogy Páger azért emigrált 1945-ben, mert az 1930-as évek végétől fokozatosan a szélsőjobboldalra tolódott, Imrédy Béla támogatója volt, és a nyilasokkal is jó viszonyt ápolt.
Szilágyi Bea táncművész, a Színházművészeti Szövetség főtitkára, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára még aláírásgyűjtésbe is kezdett, hogy megakadályozza Páger, a „fasiszta nagypapa” hazatérését. Ennek oka nagyon harcos balos elkötelezettsége volt – a háta mögött pártapáca volt a gúnyneve –, a másik pedig zsidó származása. Az egyik különös és váratlan fordulat ekkor történt: Szilágyi Bea nemcsak nem tudta megakadályozni Páger visszafogadását, hanem amikor ők ketten találkoztak, szerelembe estek egymással, és rövidesen összeházasodtak (ez volt Páger harmadik, egyben utolsó házassága), majd közel harminc éven át nagy szeretetben éltek együtt, a balos zsidó nő és az egykori nyilas színész. Az asszonyt nem zavarta, hogy Páger a 40-es években még filmügyi kormánybiztos is volt, akinek a nyilaspárt egyik színházi rendezvénye után Szálasi Ferenc személyesen gratulált az öltözőjében, és aki olyan nyilatkozatokat tett, hogy be kell tiltani azokat a filmeket, amelyekben nagyrészt zsidók szerepelnek, meg hogy mindig lenézte a lipótvárosi ízléssel készült bohózatokat.
Nagy ember nagy botlásokkal
Az 1899-ben Makón született, egykor nagy dohányos Páger Antal szép kort ért meg, 86 évesen hunyt el Budapesten. Színészi nagysága előtt nemcsak azok borulnak le, akik játszhattak vele, akik látták élőben, hanem azok is, akik már utána érkeztek, akik akkor kezdték a pályát, amikor vele a halál abbahagyatta, és akik ezért csak filmekből, felvételekről ismerhették a játékát. De mindenkinek érdemes megnéznie egyik-másik filmjét, mert azok mai szemmel nézve is remek darabok, Págernek pedig elképesztő jelenléte és átlényegülési képessége volt. (Pár ajánlat: a Hattyúdal Keleti Márton, a Pacsirta Ranódy László, a Húsz óra és az Utószezon pedig Fábri Zotán rendezése.) Nem véletlenül jutalmazták a legjobb színésznek járó díjjal Cannes-ban (1964), majd később Velencében (1976) is.
A színész tehetsége előtt mind a jobboldali és nyilas, mind pedig a baloldali országvezetés fejet hajtott. Azt hangoztatta, hogy egy színész ne politizáljon, de azért tartoznia mégis kell valahova, és bár alacsony származása ellenére konzervatív nézeteket vallott, mindig oda húzott, ahol magasztos célját elérhetőnek látta. Ez pedig a színészet által a társadalom megjavítása volt, elsősorban az alacsonyabb rétegek, vagyis a nép (parasztok, munkások, mezítlábasok) felemelése a nekik és róluk szóló kultúra, értékes filmek meg színdarabok által. Hogy a kultúra ne csak a kiváltságos, jól szituált polgári és arisztokrata rétegek számára legyen hozzáférhető. A háború előtt ezt a lehetőséget a szélsőjobboldaliakban látta meg, később pedig a kommunista-szocialista hatalomban. Hogy ezek mennyire voltak jó döntések, azzal vitába lehet szállni, sőt kell is, de az biztos, hogy amit Páger mint színész örökül hagyott, az kikezdhetetlen.
Ha úgy vesszük, a politika mindig is használta, kihasználta Págert. A szélsőjobboldal és a nyilasok számára kapóra jött, hogy a korabeli magyar színjátszás legfénylőbb csillaga, akinek a legelső filmjét leszámítva csupa ragyogó siker fűződött a nevéhez – ráadásul a szocio- és a melodrámától kezdve a komédiáig sokféle filmben szerepelt –, melléjük állt, ígértek is neki fűt-fát, mindent. A Rákosi-rendszer pedig propagandacélokra akarta őt használni. A visszafogadásával kifelé azt mutatták, hogy akkora demokrácia van Magyarországon, hogy itt mindenkinek megbocsátanak, befelé pedig azt várták tőle, hogy az emigráns magyarokat ekézze. Ez utóbbit azonban végül nem tette meg, sőt annyira nem politizált, hogy amikor 1956 nyarán visszatért, a nem sokkal később kitört forradalom, majd az azt követő megtorlások alatt is csendben maradt, és se pró, se kontra nem foglalt állást.
Ellenben a saját, részben szennyes múltjával Páger legalább egy film erejéig mégis szembenézett. Ez pedig Fábri Zoltán 1966-os, Utószezon című mozija volt, amiben egy olyan férfit alakít, aki a II. világháború alatt egy elszólás miatt egy teljes zsidó családot a koncentrációs tábor poklába taszít. Két évtizeddel később aztán egy rosszízű, részeg tréfa, amit komolyan vesz, arra indítja, hogy a bűnével, a bűntudatával szembenézzen, és elsőre nem bír megküzdeni vele, sikertelen öngyilkosságot követ el. Majd éli tovább az életét csendesen, a munkájába temetkezve, elévülhetetlen és végeredményben megbocsáthatatlan bűne tudatával.
A valóságban Páger jobban járt, látszólag legalábbis. Hogy mennyire tartotta magát bűnösnek, arról a halála előtt nem sokkal adott nagyobb életinterjú tanúskodik. Ebben szóba került a nyilas múltja is, és határozottan tagadta, hogy bűnt követett volna el, hogy bárkinek is ártott volna, és csak annyit ismert el, hogy – mint bárki más – ő is követett el pár hibát az életében. Gyenge magyarázat. Ahogy az is, amikor az 50-es évek közepén, a hazatérése előtt Magyarországra küldött egyik levelében több példát is felhoz arra, hogy a nyilasok barátjaként hogyan mentett meg zsidó embereket, többek között a gyerekeit világra segítő orvost.
Ugyanakkor komolyan tartott, nem ok nélkül, az életben maradottak haragjától, amit dél-amerikai évei alatt többször is megtapasztalt, amikor egy-egy fellépését – mert az emigrációban is színpadra állt – tüntetésekkel, akciókkal szerették volna megakadályozni korábban emigrált egykori zsidó honfitársai. Ám hazatérve ezek a hangok hamar elültek, pedig ha úgy vesszük, elég provokatív volt az első előadás, amiben szerepet kapott: egy Molnár Ferenc-darabban láthatta őt először a közönség. Páger Antal bűnössége, ahogy a tehetsége is, vitathatatlan. Utóbbi miatt fénylő csillag, amire az előbbi viszont örök árnyékot vet.
Nem csak színész
Páger Antal színész lett, de lehetett volna zenész vagy akár festő is. Minkettőhöz megvolt a tehetsége, ám agresszív apja, aki gyakran verte a gyerekeit, köztük őt is, nem támogatta, hogy a fia ilyen úri mihasznaságokkal foglalkozzon. A kölcsönbe kapott hegedűjét összetörte, a vásznait darabokra szaggatta. Ez olyan traumatikus élmény volt, hogy sokáig sem hangszert, sem ecsetet nem vett a kezébe, sőt előbbit soha többé. De Dél-Amerikában a festészetnek azért hódolt, ott elsősorban abból élt, nem pedig a színészetből, és ez talán adott is neki némi feloldozást a cudar korai évek alól.
Az ifjú Páger talán azért lett színész, mert egy színésznek nem voltak összetörhető eszközei, egy ponton túl pedig már inkább ő verte volna meg az apját, és nem az őt. Bár állítólag Páger mindenkivel remekül kijött, legendásan barátságos ember volt, bármiféle agresszió nélkül, így nem vitte tovább az apai mintát. Éppen ezért is nagyon furcsa, hogy aztán végül a nácibarát jobboldali magyarok és a tömeggyilkos nyilasok mellett kötött ki. De ezt meg már nem lehet visszacsinálni.
Források:
(Borítókép: Kotnyek Antal – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
