Illegalitásban
Paulay Ede volt az első nemzetközi tekintéllyel bíró magyar színházi rendező – több külföldi teátrumban is rendezhetett. Nemcsak színészkedett, rendezett, illetve színházat igazgatott, de színházelméleti könyvet is írt, valamint lefordított jó néhány fontos darabot is (összesen 56 fordítása ismert). Küldetésnek tekintette a színházat, ezért nemcsak világirodalmi klasszikusokat, illetve kortárs remekműveket rendezett, hanem a magyar dráma népszerűsítésének ügyét is a szívén viselte – Csiky Gergely volt a kedvence. Ha a színházról volt szó, nem ismerte a tréfát.
Paulay Ede Tokajban született, éppen abban az évben (1836-ban), amikor a reformkortól egészen 1952-ig működő, és ezen időszak magyar kulturális életét nagyban meghatározó társaság, a Kisfaludy Társaság is létrejött. Később ő is a befolyásos tagjai közé tartozott. A sóhivatalban ellenőrként dolgozó apja egyházi pályára szánta a legidősebb fiát, aki Sátoraljaújhelyen, Budán, majd Kassán végezte az iskoláit. Utóbbi meghatározó jelentőséggel bírt Paulay pályájára nézve, merthogy itt kötelezte el magát a színházcsinálás mellett, amit már korábban is nagy érdeklődéssel figyelt.
Paulay Ede legalulról kezdte, de egészen a csúcsig jutott a színházak világában. 1851-ben Kassán csatlakozott élete első társulatához, ekkor még álnéven, nehogy a szülői szigor lecsapjon rá. Karrierje első több mint 10 évében a vidéki vándorszínészek hol ilyen, hol olyan kenyerét ette. Társulataival megjárta Kolozsvárt, Szegedet, Debrecent, Marosvásárhelyt, Nagyváradot és Győrt is. 1854-ben csatlakozott a maga korában neves, Láng Boldizsár-féle társulathoz, és ott már a saját nevén lépett színpadra. Nemcsak színészkedett – ekkor még a második vonalba tartozott –, hanem a súgók mesterségébe is belekóstolt. Akkori társulati társa, a szintén színész Molnár György így írt Paulayról a Világostól Világosig című memoárkötetében:
A társulat kitűnő súgója Paulay volt, igen fiatal és gyönyörű fehér képű szőke gyerek, rövidlátó lévén a súgáshoz pápaszemet használt; a finom arcú, választékosan öltözködő, s különösen mindig kifogástalan fehér ingű, ábrándos szép fiú sehogysem illett a súgólyukba, a súgók természetéből és faji sajátságaiból nem volt benne semmi sem! Ő ugyan ki nem jött hidegvérű nyugodt temperamentumából, ha valaki belésült, pedig lelkiismeretes súgó volt. Abban az egyben hasonlított a többi súgóhoz, hogy a lyukban ő is érezte, képzelte minden szerepnél, hogy mennyivel jobban el tudná ő ezt játszani, míg a más súgók csak képzelhették… Ambíciója mindig arra sarkallta, hogy kijusson a lyukból… de apró ember lévén, e hírére meg-meg csak lecsillapította ebbéli ambícióját és tovább súgott.
Érezhető ebben a leírásban – az elismerő szavak mellett természetesen – némi féltékenység is, mivel Molnár volt a társulat vezető színésze, és minden jó szerepet ő kapott, az ifjú és jó svádájú, ráadásul tehetséges Paulayban viszont vetélytársat látott – nem véletlenül. Amikor visszaadott egy szerepet azzal, hogy pár nap alatt nem tudja betanulni, az igazgató a súgólyukban gubbasztó Paulaynak is felajánlotta azt, ő pedig nemcsak elfogadta, de simán vette is az akadályt. A következő években aztán többször társulatot váltott, például
tagja volt a dinasztiaalapító Latabár Endre társulatának is,
majd 1860-ban 3 évre Kolozsvár állandó színházának tagja lett. Innen hívták 1863-ban Pestre, a Nemzetibe.
A botrány, ami majdnem tönkretette
Paulayt eredetileg vendégszerepelni hívták a Nemzeti Színházba, ahol sikerült behúznia pár presztízsdarab főszerepét (így a Hamletét vagy a Bánk bánét), amelyekben olyan nagy sikert aratott, hogy hamar az állandó tagok közé választották. Ambícióját dicséri, hogy közben a rendezéssel is megpróbálkozott. Ő vitte elsőként színpadra Arany János – akkor még új – Hamlet-fordítását. Sikerei okán 1868-ban hivatalosan is megkapta a rendezői státuszt, és meredeken, különösebb buktatók nélkül ívelt felfelé a karrierje, mígnem egy váratlan, 1873-as incidens majdnem tönkretette a pályáját.
Paulay még Debrecenben vette feleségül a nála közel 10 évvel idősebb színésznőt, Gvozdanovics Júliát, akit annak 1880-as haláláig kitartóan szeretett. Amikor Paulay a Nemzetibe szerződött, a társulat tagja lett a felesége is. A közöttük lévő korkülönbség nem mindenkinek nyerte el a tetszését, és volt, akit ízetlen tréfálkozásra sarkallt ez a kapcsolat. Amikor Paulay épp egy új darab, a Salome színpadra vitelében volt mélyen elmerülve, a színház súgója egy nap izgatottan rohant hozzá azzal, hogy siessen haza, mert a felesége rosszul lett. Mivel telefon akkor még nem volt, az asszonyért felettébb aggódó Paulay – elvégre mégiscsak volt köztük korkülönbség – lóhalálában hazarohant. Ott viszont megkönnyebbülten fedezte fel, hogy a feleségének kutya baja.
A súgó csak a bolondját járatta vele.
Dühös lett az otromba tréfa miatt, ezért a színházba visszatérve alaposan megverte a súgót. Aki azonban nem hagyta annyiban, és azzal védekezett, hogy úgy látta, a rendező részeg, és mivel ez gátja volt a munkának, így próbálta eltávolítani a színházból Paulayt – aki egyébként ritkán ivott alkoholt, és ezt mindenki tudta is. Ennek ellenére mégis a rendezőt meszelték el a szigorú színházi törvények alapján. Le kellett mondania a pozíciójáról és el kellett hagynia a színházat.
A színházi tényező
Paulay Ede pár évig se nem színészkedett, se nem rendezett, ám ezt követően a sors bőven kárpótolta. 1875-ben maga Szigligeti Ede – akit Paulay később a legfőbb mesterének nevezett – hívta a Nemzetibe rendezőnek, két évvel később pedig főrendezőnek nevezte ki. Innentől kezdve színészettel nem is foglalkozott. 1878 elején Szigligeti váratlanul elhunyt, és Paulayt nevezték ki a helyére drámai igazgatónak, majd nem sokkal később megkapta a színház főigazgatói címét is. Haláláig, azaz 1894-ig töltötte be a tisztséget. De ez idő alatt már nem csupán, sőt nem elsősorban a rendezésre fordított gondot, hanem a teljes magyar színházi élet jobbítására. Többször volt tanulmányúton. Bejárta Franciaországot, Németországot és Olaszországot, megjárta Bécset is, és mindenhol a leginkább innovatív megoldásokat figyelte. Több helyen, például Párizsban és Londonban rendezett is, így
ő volt az első magyar rendező, aki külföldön is alkothatott.
Paulay a színházi oktatásban is jelentős szerepet vállalt. Részt vett a Színitanoda alapításában, annak előbb tanára, titkára majd aligazgatója lett. Sőt, tankönyvet is írt a témában A színészet elmélete címmel, egy másik kötetben pedig a tanoda első 10 évének történetét dolgozta fel. A magyar dráma legkövetkezetesebb támogatója volt, maga is elsősorban hazai darabokat rendezett. A maga korában híres színpadi munkái voltak Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjéből, valamint Madách Imre Az ember tragédiájából készült előadásai. Paulay utóbbit tartotta a színpadi fő művének.
Ő volt az első rendező, aki egy-egy előadás minden mozzanatát írásban előre rögzítette, vagyis úgynevezett rendezőpéldányokat, a rendezés művészi szervezettségét rögzítő szövegkönyveket készített. Abban is úttörő volt a rendezők között, hogy nagyobb gondot fordított a statisztákra, mint az elődei: az öltözéküktől kezdve a mozgásukig mindent előre kitalált. Egyébként pedig a kiugró és komoly egóval bíró egyéniségek helyett igazgatóként és rendezőként is inkább a társulati egységet kedvelte, amelyben mindenkinek megvan a maga fontos szerepe, mindenki teszi a dolgát, és minden olajozottan működik.
Paulay személyének fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a maga korában minden fontos kulturális társaságnak a tagja volt: a már említett Kisfaludy Társaság mellett az Írók és Művészek Társaságának, valamint a Petőfi Társaságnak is. Ő volt az első igazgatója a Színitanoda utódintézményeként alapított Színművészeti Akadémiának. 1881-ben megkapta a Ferenc József-lovagkeresztet, természetesen személyesen az uralkodótól. Paulay Ede nem érte meg a századfordulót: a nagy munkabírású ember, aki kimondottan sűrű életet élt, 1894-ben hunyt el Budapesten, mindössze 58 évesen, pont a születésnapján. Nevét 1925 óta egy utca őrzi a belvárosban, ami az Andrássy utat köti össze a Bajcsy-Zsilinszky úttal. Bár igen fontos ember volt egykor, a színház pedig nagyon sokat köszönhet neki, nevét viszonylag kevesen ismerik.
Paulaynak egyetlen lánya született, méghozzá a második feleségétől, az elsőhöz hasonlóan színésznő Adorján Bertától. Paulay Erzsi követte a szülei példáját, színésznő lett. Bár nem volt tehetségtelen, a lámpalázat nem tudta legyőzni, így ami állítólag a próbán jól ment, az a nagyközönség előtt már kevésbé, az izgalmát pedig teátrális modorossággal igyekezett leplezni. Így Paulay Erzsiből elég hamar elfogyott a belső késztetés, valamint a színjátszásba vetett hit. Végül önként hagyta abba a színészkedést, pedig nemcsak színpadon szerepelt, hanem pár filmben is. A különösen szép lány egy olasz nagykövethez ment feleségül, és inkább a nagyvilági életet és a családot választotta a „világot jelentő deszkák” helyett.
Források:
- Magyar Színművészeti Lexikon (1929–1931, szerk. Schöpflin Aladár)
- Staud Géza: Paulay Ede, Palócföld, 1988/3.
- Enyedi Sándor: A súgólyukból a színpadra – Paulay Ede Győrben, Élő Múlt, 1986/4.
- Földes Anna: Az aranykor fénye és árnyéka. A rendező rangja – Közelkép Paulay Edéről, Színház, 1982/8.
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
