Budapest sokszínű városszövete máig őrzi azokat a zárt, kertvárosias lakótelepeket, amelyek a vasútépítések aranykorában, a 19. század végétől kezdve jelentek meg a főváros különböző pontjain. Ezek a MÁV-telepek – vagy ahogyan sokan nevezik, vasutas-kolóniák – nem csupán lakóhelyek voltak, hanem sajátos mikrovilágok: kis falvak a nagyvárosban, ahol a mindennapi élet ritmusát a munkahely közelsége, a vasutas-identitás és a szoros közösségi kapcsolatok határozták meg.

A 19. század végéig a telepszerű munkáslakás-építkezések túlnyomó többsége gyárak mellé épült munkáskolóniák formájában valósult meg, s ezek legnagyobb megrendelői között a különböző országok vasúttársaságai is előkelő helyet foglaltak el. Az építkezéseket a takarékosság, a célszerűség és az erkölcsösség alapelvei határozták meg. Ez utóbbi elv szerint a családok számára teljesen leválasztott, önálló lakásokat kellett biztosítani. Kiemelt cél volt az is, hogy a telepi lakások bérleti díjai a piaci árak alatt maradjanak.

A beruházók szívesen választották a munkások körében kedvelt földszintes, családi házas beépítési formát. Drágább telkek esetén inkább kétemeletes vagy háromszintes sorházak épültek. A tőkeerősebb vállalatok olykor igényesebb, historizáló homlokzatokat is kialakítottak – jellemzően a klasszicizmus szigorúbb formáit követve. Ilyen például a Nyugati pályaudvar közelében található, Tauszig Béla által tervezett, 1918 és 22 között épített Hatház homlokzata, erkélyei, lodzsái, vagy a Szent László úti telep, az egykori Északi Fűtőház 1912-ben épült változatos homlokzata és díszítései. Bár a háborús pusztítások miatt több épületrész – különösen a tornyok – megsemmisült, de a telep hangulata máig különleges: díszes terméskő elemek, kovácsoltvas kerítések és egykori kis kertek emlékeztetnek az eredeti állapotra.

A magyarországi vasúttársaságok is korán felismerték a munkáslakáskérdés jelentőségét. Különösen azért, mert a szakképzett munkaerő jelentős része kezdetben külföldről érkezett, és lakás biztosítása nélkül nem tudták volna garantálni a folyamatos munkaerő-ellátást.

A vasúti lakótelepek elsősorban a járműjavító műhelyek és főműhelyek környezetében jöttek létre.

A századforduló előtti időszakban a MÁV budapesti munkástelepeit földszintes, ritkábban egyemeletes épületek alkották, amelyeket tömbtelkes beépítéssel valósítottak meg. Az egyszerű formavilágú munkás- és hivatalnoki lakóházak egységes arculattal rendelkeztek: a vakolt homlokzatokat gyakran csupasztégla díszítések élénkítették, hasonlóan a vasútállomások központi épületeihez. A tégladíszítés végigfutott a lábazatokon, sarkokon, párkányokon, ajtó- és ablakkereteken, valamint az emeletes épületek felső ablaksora alatt is.

Az 1910-es évek közepétől a MÁV-telepek építészeti arculata megváltozott. Az államvasutak ekkor új típustervek kidolgozását tűzte ki célul, különösen a hivatalnoki és altiszti szolgálati lakások esetében. 1912-ben pályázatot írtak ki, amely során a vállalat vezetése elsősorban azoknak az építészeknek a munkáira figyelt fel, akik romantikus szemléletben ötvözték a nemzeti múlt formavilágát a historizáló építészet elemeivel. Ez a kettősség jól tetten érhető az Istvántelki Főműhely második szakaszában épült lakóházain. Az új stílusú beépítések hátterében feltehetően a német Hermann Muthesius hatása állt: az ő megoldásaira is takarékos térhasználat és festői kis házak voltak jellemzők.

Falu a városban

A MÁV erősen hierarchikus felépítése a lakótelepek térszerkezetében is visszaköszönt: jól érzékelhető volt a társadalmi elkülönülés. A magasabb rangú hivatalnokok és főtisztek ritkán éltek a telepeken, ha mégis, lakásaikat a munkásházaktól elkülönítve, a legkedvezőbb fekvésű telkeken alakították ki.

A lakások túlnyomó része szolgálati jellegű volt, amelyet a MÁV kedvezményes bérleti konstrukcióban biztosított dolgozóinak. Az alacsonyabb beosztású munkások otthonaiban kezdetben csak közös WC volt, később egyes lakásokban fürdőszoba és vízöblítéses WC is szolgálta a lakók kényelmét.

A fürdőszobás komfortot jellemzően csak a magasabb beosztású dolgozók élvezhették.

A többiek a közös zuhanyzókat és kádfürdőket használhatták, a hét meghatározott napjain – nemenként elkülönített időbeosztás szerint. Például a Keleti pályaudvarnál található Nyolcház, amelynek tervezője Rochlitz Gyula, a szomszédos Keleti pályaudvar építésze volt, 237 lakással rendelkezett, és ezek többsége még fürdőszoba nélkül, folyosónként egy vécével épült.

A legalacsonyabb bérleti díja a Lóvásár utca felé néző lakásoknak volt, a legdrágább lakások a Keleti pályaudvar felé néztek, ahol főmérnökök, állomás- vagy fűtőházfőnökök, szertárgondnokok, számtisztek laktak. Ami a lakások berendezését illeti, szinte minden család ugyanúgy rendezte be az otthonát.

A panelben szekrénysor–ülőgarnitúra, a telepi házakban kettős ágy, felette egy lehetőleg bibliai tárgyú festmény, kétajtós szekrény – polcos és akasztós –, toalett tükör, éjjeliszekrények. A másik szobában asztal négy-hat székkel, sezlon. A konyha berendezése is inkább csak abban különbözött, hogy milyen színű volt a konyhaszekrény, metszett üveges, fiókokkal, beépített gyúrótáblával. […] Mint ahogy a házak, a kapuk és a kerítések is egyformák voltak. Különbség talán csak annyi, hogy sokan vadsóskával futtatták be a kerítésüket. Ez aztán jól elvadult, belátni sem lehetett. Mások a szabadon hagyott kerítés mellé ribizke- vagy büszkebokrokat ültettek

– emlékszik vissza egykori otthonára az egyik MÁV-telep régi lakója, Kaposiné Szunyogh Éva.

A MÁV orvosi ellátást is biztosított a dolgozók és családtagjaik számára, a csecsemők részére pedig heti egy alkalommal zöldkeresztes rendelés működött.

A tisztviselők jövedelme gyakran csak a „természetbeni lakhatást” tette lehetővé – azaz szolgálati lakást a vállalati telepen, míg a polgári bérlakás elérhetetlen maradt. A telepeken típustervek alapján épültek földszintes vagy kétszintes, 2–4 szobás családi házak. Minden lakáshoz tartozott egy kis konyhakert vagy virágoskert, gyakran gazdasági melléképülettel (például tyúkketrec, disznóól). A házakhoz tartozó kerteket a lakók mindig gondosan ápolták. A kaputól téglával kirakott ösvény vezetett a bejáratig, amelyet kétoldalt virágágyások szegélyeztek. A kis kertekben gyümölcsfák sorakoztak, a zöldségágyásokban pedig szinte minden megtermett, amire a konyhában szükség lehetett. Ha valakinél éppen hiányzott egy karalábé a vasárnapi leveshez,

biztosan akadt egy szomszéd, aki szívesen kisegítette.

A kertvárosi életforma hangsúlyát erősítette az utak fásítása, az előkertek kialakítása – a kertvárosi urbanisztika elemei tehát már a 19–20. század fordulóján megjelentek. Ennek egyik remek példája a Nyugati pályaudvar mellett található, ma is álló MÁV-telep a Podmaniczky utcában, a Bajza utca és a Munkácsy Mihály utca között. A Podmaniczky-hatház kerítéssel védett kis előkertjei szokatlan látványt nyújtanak a belvárosi környezetben.

A telepek nemcsak lakófunkciót töltöttek be, hanem élénk közösségi élet is zajlott bennük, hiszen a vasút nem csupán a lakhatásban segítette a dolgozóit, gondoskodott a megfelelő intézmények fenntartásáról is. A telepen és közvetlen környékén minden megtalálható volt, amire a mindennapi életben a lakóknak szükségük lehetett: óvoda, iskola, sportpálya, üdülők, játszótér, élelmiszerbolt, piac, trafik és klubhelyiségek, szövetkezetek vagy egyesületek, amelyek a közlekedés, infrastruktúra és építkezés koordinálásában is szerepet vállaltak. A telepesek saját szervezésben, gyakran hitelintézetek segítségével építették ki az úthálózatot és a közműveket. Az egyik legkülönlegesebb – ám mára szinte elfeledett – MÁV-telep a kőbányai Jancsi-telep, amely 1894 és 1896 között épült, és szintén önálló közösségi intézményekkel rendelkezett: volt itt közösségi ház, orvosi rendelő, iskola, játszótér és templom is. A lakók közötti kapcsolatok erősek voltak, sokszor több generáció élt ugyanabban az utcában, és a vasutas hivatás apáról fiúra szállt.

A telep majdhogynem egy zárt közösség volt, egyrészt a fekvéséből adódóan, és a lakók sem cserélődtek évtizedeken át, mindenki ismert mindenkit. Bár szolgálati lakásokról beszélünk, ha valaki nyugdíjba ment, továbbra is ott lakhatott, sőt, a nem vasutas házastársnak sem kellett elköltöznie, ha megözvegyült

– írja Szunyogh Éva. 

Mivel a MÁV-telep ha nem is zárt, de szinte falusi közösségnek számított, mindenki ismert mindenkit. Ezt megkönnyítette az is, hogy a lakók nem nagyon cserélődtek, halálukig itt éltek. Ha valaki mégis elköltözött, még évekig emlegették. Ismertek minden gyereket, látták felnőni őket. […] Nemcsak a környezet, a házak voltak hasonlók, a családok is hasonlóan élték napjaikat. A férfiak dolgoztak, a nők egy-két kivételtől eltekintve háztartásbeliek voltak, otthon tették a dolgukat. Még a gyerekek sem nagyon jártak át egymáshoz, inkább a játszótéren találkoztak. Tavasszal megtartották a nagytakarítást. Az ágynemű egész nap kinn szellőzött, a lakásban felsúrolták, majd Viktória padlóbeeresztővel felkenték a hajópadlót, ablakot, függönyt mostak.

MÁV-telepek ma

Nagyjából a 90-es években történt egy nagyobb generációváltás a telepek történetében: a régi lakók lassanként eltávoztak, helyüket fiatalok foglalták el. Ám a legtöbb telep elveszítette eredeti közösségi jellegét: addigra már sem az iskola, sem az óvoda nem működött. Egyes telepeket korszerűsítettek – bevezették a gázt, a hideg- és melegvíz-ellátást, a veteményeskerteket füvesítették, a gyümölcsfákat tujákra cserélték. A MÁV ekkor már szinte semmi karbantartást, felújítást nem végzett el a telepen, legtöbben így maguk oldották meg a javítást. Más telepek a rendszerváltás után jelentős részben elnéptelenedtek, sok ház leromlott állapotba került, ezért vagy lebontották őket, vagy szerencsésebb esetben újra felfedezték ezt a rejtett kisvárosi világot. Erre példa a Rákospalotán lévő legnagyobb kiterjedésű vasutas-kolónia, amelynek egy részét a 20. század második felében lebontották, helyére panelházakat emeltek, és az autópálya megépítése is kettévágta a területet. Ennek ellenére a megmaradt utcák még ma is őrzik a hajdani vasutasközösség nyomait, különösen a házak kertjei és az utcakép emlékeztetnek a régmúlt idilljére.

A mai Budapest térképén ezek a MÁV-telepek nem csupán nosztalgikus helyszínek, hanem városépítészeti értékek is, amelyek arról tanúskodnak, hogy egykor létezett egy szociálisan érzékenyebb, közösségibb városépítés. Érdemes hát megállni egy-egy ilyen utcasarkon, végigsétálni az ismeretlen kanyargó utcákon – és talán megérezni valamit abból, hogyan is éltek azok a vasutascsaládok, akik számára a város nemcsak munkahely, hanem otthon is volt.

Források:

(Borítókép: Festetics utca 2. I. emelet 20. MÁV-kolónia, Nyolcház, VIII. épület. Fotó: Szánthó Zoltán – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék