Csoda, hogy még nem lett hungarikum!
Ha a dolog ellenzőjeként ironizálni vagy gúnyolódni szeretnénk a vonatozás mindenki által ismert intézményén, akkor azt mondhatjuk róla, hogy az egyetlen pozitív tulajdonsága az, hogy
az egyetlen vonat, ami nem késik soha!
Miközben sokan épp azt szeretnék, ha késne, sőt soha nem is jönne el. A vonatozás ugyanis az emberek egyik fele szerint a megvalósult rémálom, ami kábé ugyanaz az iszonyat, mint például a munkahelyi bulis karaoke, míg mások valamilyen különös oknál fogva mókásnak találják a jelenséget. A vonatozás tipikusan magyar kitalálmány, amire általában hüledezve, idegenkedve vagy szörnyülködve néz a hozzánk látogató külföldi vendég – hogy aztán vele is az történjen, mint ami velünk: van, aki élvezni fogja, más pedig szívből gyűlölni. Mindenesetre őszintén csodálkozunk rajta, hogy nem került még be a hungarikumok közé a vonatozás.
A vonatozást elsősorban esküvői környezetben találhatjuk meg, a lagzik ugyanolyan kötelező eleme, mint a menyasszonytánc, csak míg az utóbbinak értjük a funkcióját, az előbbinek nem egészen. Egy hagyománytisztelő esküvőn mindig van mind a kettő, ahol pedig nincs egyik sem, azt nevezzük modern esküvőnek. Embere válogatja, hogy milyet tart, de én olyanon is voltam, ahol csak az egyik volt.
Ha nagyon meg akarjuk fejteni, akkor a vonatozást egy játékos, nagy közösségi táncnak nevezhetjük, aminek tényleg a szórakozás a célja, és annál jobb, minél többen vesznek részt benne, de lehetőleg mindenki. Nagy tánctudás nem kell hozzá, mert eleve kötött és egyszerű elemei vannak, melyek nem is kívánnak sokat az embertől. Általában a vőfély vagy maga a zenekar halad legelöl, mögöttük közvetlenül előbb a menyasszony-vőlegény kombó, majd pedig a vendégsereg. Egymás vállába vagy derekába kapaszkodva, kígyó alakban és tánclépésben halad a menet erre-arra, a bevállalósabbak pedig még dalra is fakadnak. Népszerű verziója, amikor a legelöl haladó időről időre tesz valami táncmozdulatot vagy bármit váratlanul (például leguggol, átbújik egy asztal alatt vagy tolatni kezd), a mögötte haladók pedig mindent csinálnak utána. Ami kapatos fővel biztos nagy buli lehet, és ezzel ki is pipálhatjuk a vonatozás játékosságát.
Megy a szerelemvonat Kanizsára
A vonatozásnak két alapdala létezik, és ezeket ugyanúgy különböztethetjük meg egymástól, mint egy régi meg egy új rapszámot: az egyik old skool, a másik meg nu skool. Tehát a vonatozós számoknak is van egy régi sulis meg egy új sulis változata, bár egy igazán profi esküvőn lemegy mind a kettő. A fiatalabb korosztályok Demjén Ferenc esküvőre egyébként is passzoló, Szerelemvonat című opusát választják, míg az idősebbek a Megy a gőzös Kanizsára című, döbbenet nagy klasszikust.
A Megy a gőzös Kanizsára eredetileg egy betétdal volt, méghozzá bizonyos Koródy Csobánczi Péter A legény bolondja című népszínművének egyik betétdala. A darabot 1880 áprilisának egyik estéjén mutatták be a fővárosi Népszínházban, zenéjét pedig nem más szerezte, mint Erkel Ferenc ifjabbik fia, Elek. Hogy a darabból hogyan került át a dal az esküvők világába, ezt homály fedi. Az biztos, hogy még a 19. század folyamán népszerű katonanóta vált belőle, amit aztán Kodály Zoltán tőlük is gyűjtött be az első világháború alatt, és ezt követően vált széles körben ismét ismert és közkedvelt dallá.
Mi a táncrend?
A vonatozást hívják lánctáncnak és kígyótáncnak is, de ezek azért szűkebb körben ismert és így kevésbé használatos elnevezések. Nem kell megtanulni a lépéseket, viszont egy esküvőn kötelezően csinálni kell, ha elindul. Egyetlen vendég sem vonhatja ki magát alóla, ez fontos szabály, amit illik betartani, különben megsértjük az ifjú párt. Így hát ha elindul a kínos menet, egy nagy levegővételt követően be kell állni a sorba, hogy járhassuk mi is a közös táncot. Nyilván nem kell megerőszakolni magunkat, de ne mutassuk ki, hogy a hátunk közepére kívánjuk a dolgot, pár percet csak kibírunk. A vonatozás különben sem fáj, testileg biztosan nem, lelkileg persze már annál inkább fájhat. De könyörgök, egy esküvőn vagyunk, engedjük el magunkat meg az ellenállásunkat, ne gondolkozzunk, csak csináljuk!
Amikor beszállunk a játékba, van még egy fontos szabály, amit be kell tartani: mindazt meg kell csinálni – persze az észszerűség határain belül –, amit a legelöl haladó csinál. A lényeg, hogy semmilyen körülmények között ne alibizzük el a részvételt, és figyeljünk rá, hogy ne szakadjon meg a lánc. Különben oda a játék és elrontjuk mások örömét. Meg hát gondoljunk csak bele: ha nincs vonatozás, akkor van helyette más. De tegyük a kezünket a szívünkre és úgy válaszoljunk: szívesebben járnánk
a kacsa- vagy a pingvintáncot, a SZIRTAKIt, a limbót vagy a lambadát, esetleg a maCarEnát,
mint az ezekhez képest teljesen ártalmatlan vonatozást?
Hogy mióta van az esküvőkön vonatozás, és hogyan alakult ki a hagyománya, annak nincs nyoma, de valószínűleg a 20. század gyermeke és fokozatosan terjedt el. A szocializmus időszakában ment nagyon, főleg a vidéki lagzikon, de az állami vállalati szféra sem maradt tőle érintetlen, manapság viszont már ugyanúgy nem ragaszkodik hozzá senki, mint a menyasszonytánchoz. Persze azért még mindig be-bevetik mind a kettőt. Egy csomó helyen ha van is, akkor elsősorban a szülők, a nagyszülők és a hagyományosabban gondolkodó rokonok, barátok, vendégek kedvéért, mert ők úgy tartják, hogy egy esküvő vonatozás nélkül nem esküvő, ezért egyenesen illik is tartani egy jó lánctáncmenetet.
Rokonok
Bár a vonatozás magyar találmány, vannak rokonai. Bizonyos fokig távoli rokonnak mondható a görög szirtaki is, ami szintén összekapaszkodós, csak ott körbe-körbe megy a tánc. Aztán ott van a bukovinai székelyek hajnali lakodalmi tánca, a büdös vornyik, ami egy amolyan vendéghazaküldő tánc. Ennek érdekében az elöl álló vezető mindent meg is tesz. A résztvevők váll- vagy kézfogással állnak láncsorba és követik mindenhová a vezetőt, utánozzák összes minden mozdulatát. Közben a vezető azon igyekszik, hogy beérje a sor végén állót, akit aztán egy megcsomózott kendővel igyekszik sietésre ösztönözni, magyarul, azzal csapkodja a fenekét, a fejét. Az alapvetően vicces tánc egy idő után egészen kellemetlenné válhat. A büdös vornyikból ered az, amikor a táncolók amolyan vándorló kapuként haladnak előre: egy részük magasra tartott kézzel „kaput tart”, a többiek pedig átbújnak alatta, aztán körbecsavarodva ők alkotnak kaput és a korábbi kapuk bújnak át, és így tovább, amíg meg nem unják és/vagy haza nem mennek.
Szintén rokon a Feröer-szigeteken élők nemzeti tánca, a føroyskur dansur, vagyis a feröeri lánctánc. Ez a táncforma a középkorban egész Európában dívott, de ma már csak a Balkánon és Kelet-Európában tartja magát, a kontinens nyugati féltekén pedig mindössze a feröeriek körében. Alapvetően körtánc volt, ám azt elég hamar ilyen-olyan alakzatokkal egészítették ki, és a lényeg az volt, hogy összekapaszkodva haladjanak. A tánc menetét befolyásolta és erősen meghatározta az is, hogy milyen dalra járták.
Végezetül még annyit, hogy bár nem szeretjük a jópofáskodó humorizáláshoz hasonlóan kínos vonatozást, de végeredményben azt mondjuk: ha ott van előttünk, ne álljunk ellent, hanem szálljunk be, mert egyfelől hamar túl leszünk rajta, másfelől tényleg nem fog fájni. Úgysem járunk annyit esküvőre, hogy sokkot okozzon a túl sok vonatozás. Majd a saját esküvőnket úgy szervezzük meg, hogy azon nem lesz lánctáncolás, és ezt még a meghívóra is rányomtathatjuk erősen boldolt, csupa nagybetűs írásmóddal.
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: MHSZ - Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
