Se nem ura, se nem vírusa
Van az úgy, hogy időnként összeérnek a szálak, mint nálam a minap. Épp aznap kezdtem bele a brit science fiction szerző, Adrian Tchaikovsky Az idő gyermekei című könyvsorozatának második kötetébe (A pusztulás gyermekei), amikor elmentem megnézni a Light Art Museum (LAM) új és sorrendben negyedik kiállítását, a More Than Humant. A regény elején az alábbi mondat szerepel, amelyről az olvasás pillanatában – kábé két órával a LAM-ba való belépésem előtt – még csak nem is sejtettem, hogy visszaköszön majd a kiállításon, hogy olyan ez a mondat, mintha a kiállítás koncepciója részben ebből indult volna ki:
Haladhatott a tudomány bármekkora léptékkel, az emberi elme továbbra is hajlamos maradt önmagát helyezni az univerzum középpontjába.
Mert a More Than Human kiállítás koncepciójának is részben ez a kiindulási pontja: hogy hiába gondolja magával kapcsolatban azt az ember, hogy ő a teremtés csúcsa, mindennek a lényege, ha ez egyáltalán nincs így.
De ahogy az ember nem az univerzum ura, úgy nem is az univerzum vírusa. A humanoid mindössze az univerzum egyik életformája, lakója a sok közül, méghozzá az, amelyik hajlamos túlgondolni önmagát, a mindenségben betöltött szerepét, és bár ez okozhat katasztrófát, egyre több az olyan hang is, amelyik pedig ez ellen dolgozik. A LAM kiállítása csupa ilyen művet gyűjtött össze, közel negyvenet, ezek láthatók az egykori vásárcsarnok épületének két emeletén.
A világ minden tája
A cseppet sem hétköznapi múzeum két szintje, illetve a kettő között lévő, zeppelinformájú ballonterem sejtelmes félhomályba burkolózik, ami csak fokozza a műélvezetre vágyó ember kíváncsiságát. Szinte mindegyik műalkotás nagy méretű, vagy legalábbis a megtekintése nagyobb helyet kíván maga köré, és majdnem mindegyik valami komoly tudományos kutatáson vagy eredményen alapul. A művek nagy változatosságot mutatnak, mert éppúgy vannak köztük látványos installációk, mint videós anyagok, különös szobrok, a mesterséges intelligencia segítségével megalkotott mozgó- és állóképek, immerzív alkotások, na és akad egy-két olyan is, ami félúton van a kísérlet és a műalkotás között.
Ilyen például Andrea Shin Ling Living Studies, Picoplanktonics című munkája, ami több zárt akvárium, melyekben olyan, 3D nyomtatással létrehozott élő struktúrák vannak, amelyek ősi mikroorganizmusokat, úgynevezett cianobaktériumokat tartalmaznak. Ezeknek a baktériumoknak köszönhetően termelődött oxigén a Földön 2,4 milliárd évvel ezelőtt. Most pedig az akváriumokban, a légkör szén-dioxidját elfogyasztva, oxigént és a szerkezetet is erősítő ásványi anyagokat termelnek, mindezt úgy, hogy ehhez nem vesznek el a természettől erőforrásokat. És ezzel egy fontos pontjához jutunk el a kiállításnak: nemcsak a vészharangot akarják megkongatni, nem a frászt akarják ránk hozni azzal, hogy mindössze annyit üzennek, „jaj, mind meghalunk”, hanem a gondokra, az okozott károkra időnként megfontolandó, környezetmegóvó megoldásokat is felvillantanak.
Az emberen túli módozatok, világok, érzékelési és létformák művészeti eszközökkel való bemutatásába az is beletartozik, hogy egy-egy alkotó a jövőbe tekint, méghozzá a nagyon távoliba. Ők arra adnak válaszokat, hogy milyen növények, állatok vagy e két kategóriába bele sem gyömöszölhető élőlények népesítik be majd a Földet, és talán már akkor, amikor az embernek már halvány nyoma sem lesz a planétán.
Hatások, tanulmányok
Azok is nagyon izgalmas alkotások, amelyek az érzékeink megtévesztésére építve egyszerűen, de nagyszerűen szemléltetik, hogyan lehet másképp érzékelni, mint ahogy azt mi megszoktuk. Hogy az érzékelésnek hányféle formája is létezik a miénken kívül, és hogy még csak lehet, hogy nem is az a legfejlettebb. Egyik-másik alkotás úgy megszédíti az embert, mintha csak valami tudatmódosító hatása alá került volna a szemlélő. De annyira nem is túlzás ezt állítani, hisz a kiállításnak épp ez a célja: amíg ott vagy, a művek által módosuljon a tudatod, hogy aztán elhagyva a LAM-ot az agyadban rögzült élménycsomag mélyen elgondolkoztasson téged is. Tovább gondolkoztasson. Mindehhez pedig a világ minden tájáról érkeztek alkotók és alkotások, és van köztük pár hazai művész is.
A művek jó része kifejezetten ide, a More Than Human kiállításra készült, és szinte mind az utóbbi 20 évben született alkotás, de azért akad egy-két kivétel, egy-két úttörő alkotó, mint például Otto Piene és Anthony McCall. Akadnak sztáralkotók is, mint az izlandi–dán Ólafur Elíasson vagy az argentin Tomás Saraceno, illetve neves brit technózenész, Mark Pritchard, aki Jonny Niesche ausztrál képzőművésszel közösen a kiállítás egyik legizgalmasabb terét teremtette meg. Ezt képen vissza sem lehet adni, mint ahogy az amerikai Tony Oursler Beszélő lámpáját sem, amivel még a horrorfaktort is kipipálja a tárlat – bár biztos nem ez volt vele a cél.
A végére hagytam a személyes kedvenceim közül a legkedvencebbet. A japán Yasuhiro Chida A pillanat tere című munkája a kimerevített pillanatról szól, az álló vagy inkább nem létező, eltörölt időről. A művész egy olyan teret alkotott, amiben bár hullik az eső, és úgy is érzékeljük, hogy a víz mozog, mégis tökéletes az illúzió, mert közben pedig úgy látjuk, hogy áll. Zuhogva áll. Hullik, és közben mégis egy helyben áll. Csodálatos élmény megpillantani ezt a nem mindennapi teret, és besétálni a közepére. Talán ez az alkotás fejezi ki leginkább a múzeum lényegét is: a fény bármire képes, ha a megfelelő kezekbe kerül.
(Borítókép: Light Art Museum)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
