Távol álljon tőlünk a gondolat, hogy visszahozzuk a múltat, a januári szürkeségben mégis jólesik visszanézni Budapest egykori csodás neonjaira, amelyek az elmúlt száz évben, legmarkánsabban pedig a 70-es évektől a rendszerváltásig uralták az éjszakai városképet. Kik készítették őket, és merre voltak a legszebb darabok? Hol láthatjuk még használatban utolsó képviselőiket? Az MTVA Archívum és a Fortepan segítségével ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Bár napjainkban egyre inkább LED-es vagy egyéb digitális megoldásokat használunk a világításhoz, tagadhatatlan, hogy a neonfényes reklámtáblák és cégérek egykor meghatározó elemei voltak a városképnek. Sőt, az olyan régebbi nagyvállalatok, mint a Patyolat, a Csemege vagy a Röltex emblémái még ma is szembejönnek velünk a városban, nem is beszélve azokról a kisebb családi vállalkozásokról vagy lelkes lakóközösségekről, amelyek sokszor fél évszázadosnál is régebbi neonreklámokat őriznek a bérházak homlokzatán. A jó példa sajnos nem gyakori, és a különböző neonmentő akciók és kezdeményezések mellett jócskán hallani a pusztulásról is.
Megoszlanak a vélemények, de úgy tűnik, hogy először egy francia fodrászszalon fölött ragyogtak fel neonfények, ráadásul magát a technológiát is övezi némi bizonytalanság, hiszen a köznyelvben nem szoktunk különbséget tenni az izzószálas és az igazi neoncsövek között, ha neonokról beszélünk. Egy azonban biztos: az első fővárosi fényreklám 1908-ban ragyogott fel, és a Brázay-féle mentaszeszt reklámozta, 1925-ben az első mozgó fényreklám pedig a Dreher Bak sörét népszerűsítette egy két Nagymező utcai épület között ugráló kecskével.
Ha megnézzük a háború előtti
Oktogonról vagy a Nagykörútról készült fotókat, azonnal láthatjuk, hogy a városi
éjszakákat a technológia megjelenését követően hamar fényárba borították a
különböző reklámok. Véletlenek szerencsés összjátéka, hogy még ma is láthatunk
ezek közül néhányat. A Teréz körút 4. alatt található egykori kézimunkabolt, az
1935-ben megnyitott ERMA neonjának pontos másolatát még
mindig láthatjuk eredeti helyén, és a háború
környékén készült annak a szűcsműhelynek a ragyogó cégtáblája is, amit a
Pozsonyi út elején találunk.
A háború után a város elsötétül, hiszen a csodálatos fényreklámok jelentős része sérülést szenved, korábbi cikkünkben pedig részletesen bemutattuk, ahogy a 70-es években – természetesen pártutasításra – újra fényárba borul a város. A helyzet alapvetően ambivalens, hiszen az állami vállalatok úgy élnek a kapitalista fogyasztást népszerűsítő eszközzel, a fényreklámmal, hogy még javában működik a szocialista tervgazdaság.
A sántikáló elvi háttér azonban nem változtat azon, hogy a 70-es évektől a rendszerváltásig Budapest valóságos neonparadicsommá válik, nem utolsósorban annak is köszönhetően, hogy a fényreklámok alapjául is szolgáló emblémákat a korszak legkiválóbb grafikusai tervezik. A Vértes György készítette Röltex Rózsi és Vasedény-ember vagy a Bottlik József által még 1925-ben tervezett, de még ma is szupermodernnek ható Orion-arculat bármilyen formátumban és méretben jól mutat, és még a kevésbé sikerült emblémák is fontos elemei voltak a városképnek, amelyekre szívesen emlékszünk.
A neonok sorsa a rendszerváltás után, az őket megrendelő nagyvállalatok megszűnésével megpecsételődött. Sok közülük elpusztult, egy részük viszont ma a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményét gyarapítja, néhány pedig a Kiscelli Múzeum cégérgyűjteményének a része lett.
A neonok iránt időről időre fellángol az érdeklődés, pár évvel ezelőtt kiállítás keretében is nosztalgiázhattunk néhány felújított darab mellett a jelenleg zárva tartó Elektrotechnikai Múzeumban, ahova szintén kerültek különleges darabok. A neonok felújítását több szervezet is felkarolta, a legizgalmasabb kezdeményezés keretében plakátok vásárlásával támogathatjuk a csodás emlékek megmentését, és arra is van már esély, hogy némi közösségi erőfeszítéssel létrejöhessen a budapesti Neonfal Múzeum, ahol felújítva és szó szerint régi fényükben tündökölve köszöntenek majd minket ezek a különleges reklámok.
Forrás:
