A szocialista korszak egyik jellegzetes lábbelije volt a kismamacipő, amelyet gyakran „konyhásnénicipőként” is emlegettek. Nem csupán a várandós anyák hordták, de széles körben elterjedt viselet volt a munkásnők és a lábukat kímélni kívánó dolgozó nők körében is.

Gyertek, lányok, traktorra!

Egyszer, amikor hazajött a barátnőm Pestről, összetalálkoztunk a Főutcán. Ő tűsarkú cipőben volt, én meg sáros gumicsizmában, csatakosan, kukoricatörésből jöttem éppen. Azt mondja, bolond vagyok, hogy itt dolgozom a tsz-ben. Milyen jó dolga van neki Pesten. Hívott, jöjjek fel én is, lakhatok munkásszálláson, jó dolgom lesz, meg a többi... Na, hát eljöttem. Ágybérletben lakom, kétszázötvenért. Vasalni nem szabad, villanyt gyújtani nem szabad, mert fogy az áram... Aztán a barátnőmnek sincs annyi ruhája, mint ahogy mondta... Meg itt úgyse veszi észre senki, ha új ruhát veszek...

– idézi Szebelkó Erzsébet Vidéki lányok Pesten című írását Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című doktori értekezésében.

A pesti nő sem felelt meg tehát mindig annak az ideális képnek, amit a szocializmus éveiben sugalltak róla. Az 1950-es évek nőideálját jelentős kettősség jellemezte, amelyet a korabeli politikai helyzet is befolyásolt. Az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint a Szovjetunió és szövetségesei nemcsak politikailag, hanem a női ideálokat illetően is eltérő álláspontot képviseltek. Az Egyesült Államokban a fogyasztói társadalomra épülő mentalitás az „amerikai álom” képébe illő, rendkívül nőies, ultrafeminin nőideált helyezte előtérbe, aki minden életterületen a tökéletes nőiességet testesítette meg. Ezzel szemben a szovjet blokkban a munkásnői szerepen volt a hangsúly, ahol a nő erős, a férfiakéval látszólag egyenértékű, aktív társadalmi szereplőként jelent meg, aki a munka világában is helytáll.

Ez a sztahanovista nőtípus a szovjet politikai eszmék birtokában a szocializmust építette, és hasznos tagja volt a társadalomnak. A nőktől elvárták, hogy ne érezzék szükségét a felesleges és burzsoá szokásként kikiáltott szépségápolásnak (persze a rendszer által jóváhagyott, hivatalos nőkép mögött természetesen letagadhatatlanul ott volt a társadalmi közízlés, amely még mindig a nőiességet preferálta).

A politikai ideológia nőképe a traktoroslány, a fonodai munkásnő, a kőművesnő, a kalauznő, a földműves asszony, az üvegcsiszolónő, a vegyésznő, a cukrásznő/szakácsnő, a kőművestanuló-lány, a cipőgyári munkásnő, a kötő- és szövőgyári munkásnő volt. Az erős dolgozó nő imázsa a hivatalos divatvilágra is rányomta a bélyegét: egyrészt a divatbemutatókon erős fizikumú munkáslányok mutatták be a ruhákat, másrészt a női öltözködés is meglehetősen uniformizált és egységes lett.

Az 50-es évek divatját három szóval jellemezték: egyszerű, praktikus, munkavégzéshez kényelmes

– írja Bobkó Anna Divat az 1950-es években című cikkében. A lakkcipőt, a bizsukat felváltotta a kartonruha, a kartonszoknya és a flaneling. A minőség is hagyott némi kívánnivalót maga után: gyakran előfordult például, hogy a cipők belsejében kiálló szögeket nem távolították el, amelyek így kiszakították a vevők harisnyáját.

Kismamák és munkásnők kötelező viselete

Ebbe a barátságtalan, divatgyilkos környezetbe érkezett meg az úgynevezett kismamacipő, amit sokan csak konyhásnénicipőként emlegetnek, és olyannyira bebetonozta magát az öltözködésbe, hogy még a 60-as évek tűsarkúi, a hetvenes évek vastag talpú cipői, majd az egyre inkább nyugati divatot követő lábbelik között is helyet szorított magának.

Miközben egykori viselői gyakran emlékeznek rá úgy, mint egy kötelező, de nem kedvelt viseletre, amely a szocialista rendszer egyéni önkifejezést korlátozó jellegét is tükrözte, vannak olyanok is, akik még ma is hordanák, és csupa jó tulajdonságáról írnak:

  • „9 órás nyomdai kötészeten jó szolgálatot tett.”
  • „Kényelmes volt egész nap álló munkánál.”
  • „Akkor nem szerettem, most viszont mit nem adnék érte.”
  • „Nagyon szeretem, sosem fájt a lábam.”

A kismamacipő eredeti célja az volt, hogy a terhesség alatt megduzzadó lábnak stabil tartást biztosítson, és megelőzze a visszér kialakulását. Egyszerű volt, és praktikus kialakítású: vászon felsőrésszel, gumitalppal, amely kényelmes viseletet nyújtott a hosszú álló vagy járkálós munkanapokon. A cipő megfizethetőnek számított, így a szocialista gazdaság viszonyai között könnyen elérhető volt a munkásnők számára. 1959-ben például 60 ezer pár fogyott belőle, és a 70-es években már nemcsak kismamák, hanem fodrászok, cukrászok, laboratóriumi asszisztensek, kórházi dolgozók, gyári munkások, sőt pincérnők is hordták. A vászon felsőrésszel készülő változat 100 forintba, a bőr felsőrészes 200 forintba került. A Tisza Cipőgyár terméke volt a legminőségibb, ám sokszor hiánycikknek számított. Népszerűségét mi sem igazolja jobban, mint hogy 1971-től hosszú szárú változata is forgalomba került.

A cipő viselete összefüggött azzal a nőideállal, amely a Kádár-korszakban érvényesült: a háztartási tündér, az „elég jó anya”, aki nem a szexualitásával, hanem a praktikumával és munkásasszonyi szerepével tűnt ki. A sajtóban igazi nőjogi kérdést is csináltak belőle:

Vajjon megkönnyíti-e a nődolgozók munkáját az, hogy a vállalat például kismamacipőt biztosít részükre? Biztosan, mert jobban viselik benne az állómunka okozta megterhelést, itt, a gyárban. És otthon?

– írják egy dolgozó nők munkakörülményeit méltató cikkben, a Pest Megyei Hírlapban. Ezért a kismamacipő nem volt divatos vagy vonzó, inkább a puritán, praktikus és egészséges viselet szimbólumának számított. A divat és az egészség ezek szerint akkoriban kizárták egymást: ami szép volt, az terhelte a lábat, a kismamacipő pedig inkább a kényelemről szólt. A 70-es évek közepére új modelleket is bevezettek: kaphatók lettek a lélegző műbőr felsőrészűek, majd a mikroporózus talpúak is. Többen az orránál és kérgénél is kivágták a cipőt, és úgy viselték, ám ettől óva intettek: a Május 1. úti rendelő váróhelyiségében még egy plakáton is kifigurázták, hogy egy ilyen beavatkozás egészségtelenné teszi a kismamacipő hordását.

A 70-es évek végére a divat egyre inkább előtérbe került, és a kismamacipő mint otromba, elavult lábbeli kezdett kikopni a mindennapi viseletből. Helyette megjelent az úgynevezett kánkáncsizmának becézett cipő, amely kicsit divatosabb volt ugyan, de kinézetét és funkcióját tekintve hasonló volt. Talán a kettő összetévesztéséből születhetett a következő incidens is:

a kaposvári Dorottya szálló báltermében Somogy apraja-nagyja izgatottan várta a hagyományos bál hagyományos nyitótáncát. Meg is jelentek a csinos leányok, asszonyok tarkán kivarrott népies ruhában, s buzgón emelgetni kezdték a lábukat. És itt villant ki: a sok-sok szoknya alatt vászon kismamacipők bújtak meg – merthogy a nyitótánc szépei egyben pincérnők voltak

– írta 1988-ban a Képes 7.

A lábujjaknak szabad utat hagyó lábbelit ekkor már konyhásnénicipőnek gúnyolták, hiszen a nagyüzemi konyhákon még mindig ebben sürögtek-forogtak a konyhásnénik. És bár egyre kevesebbet adtak el belőle, az egészségügyi és ruhaipari szakközép- és szakmunkásiskolákban is kötelező viselet volt, egészen a rendszerváltásig.

Klumpa

Funkcióját és ízléstelenségét illetően a konyhásnénicipő egyfajta továbbélésének tekinthetjük a klumpát, amely a 80-as években kezdte a virágkorát élni – gondoljunk csak a jellegzetesen idegtépő és éles sikolyáról és harckedvéről ismertté vált Lindára, aki a verekedős jelenetek során egy visítás kíséretében mindig levetette klumpáit, mielőtt rúgott volna. A hamisíthatatlan hangzású, kopogós klumpa szintén jól bírta a gyűrődést (eredetileg is arra találták ki, hogy tartós és strapabíró legyen), és emiatt előszeretettel hordták orvosi műszakokban vagy fodrászszalonokban, mígnem megosztó cipőtrend nem lett belőle.

A szocialista kismamacipő vagy konyhásnénicipő a Kádár-korszak puritán női ideáljának, a munkásnők praktikus és egészséges lábbelijének megtestesítője volt. Egyszerű, olcsó, kényelmes, de divatjamúlt lábbeli, amely a korszak társadalmi és ideológiai viszonyait is jól tükrözte.

Források:

(Borítókép: Gyulai Gaál Krisztián – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék