Hatalmas, 33 kilométer hosszú járatrendszer található Kőbánya alatt, ami nagyjából 180 000 négyzetméteren terül el, és monumentalitásával, történetével – meg persze használatonkívüliségével – vonzza az érdeklődőket. Olyannyira, hogy amikor lehetőség nyílik a ritkán látogatható pincerendszer felfedezésére, pillanatok alatt betelnek a helyek. Mi az idei kőbányai Szent László Napok keretében jártuk be a föld alatti folyosókat, ahol megtudtuk, miért vált Kőbánya a pesti építkezések fontos kiszolgálójává, mi mindent építettek az itt bányászott mészkőből, és a bánya bezárása után hogyan hasznosították a hatalmas tárnákat.
Az óhegyi mészkő
A hivatalos iratok alapján IV. Béla adományozta Pest városának Ó-hegy Kewer nevű földjét – ezt a nevet őrzi a mai Kőér utca –, nehogy „földművelés nélkül hiábavalóan heverjen”. Amikor 1244-ben a kőbányai terület Pest városához került, alig két év telt el a tatárjárás óta, a pusztítás után a királynak nemcsak újjá kellett építenie az országot, de védelmi intézkedésekre is szükség volt. Ekkor jött képbe a kőbányai terület, ahol már viszonylag hamar felfigyeltek a nagy mennyiségű mészkőre, ami kapóra jött a Pest városát védő fal felhúzásához – mivel számítottak arra, hogy a tatárok újabb támadásra készülnek. Az óhegyi bányászat a környék fejlődésének is jót tett: megjelentek az alkalmi munkások, akik közül sokan itt találtak otthonra, így a terület is benépesült.
Hogy miért volt annyira jó a kőbányai kő, hogy a 19. században Pest legfontosabb középületeit (például az Operaházat, az Egyetemi Könyvtárat, az MTA-t) is ebből építették? A föld mélyéből a Pannon-tengerből visszamaradt szarmata mészkövet lehetett kibányászni, amit azért használtak előszeretettel az építőiparban, mert amellett, hogy könnyen faragható és fűrészelhető anyag, a felszínen tovább szilárdult, és még fagyálló is.
A bánya életében az 1866-os év volt a csúcs: 10 000 ökrös kocsinyi követ bányásztak ki ekkor.
Ahogy megjelentek a modernebb építőanyagok, és városszerte alakultak a téglagyárak, úgy áldozott le a kőbányai bányászatnak is. A termelés a századfordulóra már gyakorlatilag megszűnt, és valójában az itt található mészkövet is kitermelték, de a bezárásba belejátszott az is, hogy egyre több bányaomlás történt.
A bányaomlás
1861. augusztus 5-én délelőtt 11-kor nagy robajjal beszakadt egy kiterjedt pincerendszer, a levegő kitépte a helyükről a vasajtókat, halálra zúzott két munkást, és egy 57 méter átmérőjű kör maradt utána, ami 7 méterrel süllyedt a föld alá. Az eset kivizsgálására létrehoztak egy bizottságot, ennek tagja volt Jedlik Ányos is, aki amellett, hogy modellezte a robbanást, meglehetősen lírai hangnemben, a legapróbb részletekig írta le a helyszínen látottakat.
Mily borzasztó erejű vala az előszámlált rombolásokat okozta légroham, végre még abból is kitűnik, hogy a pinczének homlok és keresztfalát bedöntvén, azon vas ajtót is, mely ezen pinczét a hajlék (a telek tulajdonosának a pincerendszer másik végén épített háza) konyhájától választá el, sarkaiból kiszakította. A szobának ablakait és redőzeteit rámástul az udvarra lökte, az egész hajléknak vakolatos padlását a födéllel együtt valamennyire felemelte, miként ez a falak és a telep (mennyezet) által képzett szögletben hátramaradt repedésből kivehető vala. A többi közt igen meglepőnek látszott azon körülmény, hogy egy a konyhába helyezett asztalnak vörös színű terítőjét a légroham magával a konyhaajtón kiragadván, azt az udvar magas partjának lejtőjén közel 4 ölnyi magasságban létező akáczfára tekerintette.
Funkcióváltás
Nem volt nagy újdonság, hogy a bányászat után a sör tárolására használták az egykori járatokat, hiszen a 18. században a borászok már itt tárolták a hordóikat, illetve a még működő bányával párhuzamosan a sörgyár is hasznosította a tárnákat. Ám az biztos, hogy amikor elkezdték bányászni a környéken a meszet és az agyagot, akkor senki nem gondolt arra, micsoda lehetőséget teremtenek a későbbi söriparnak. Az üregek pont jól jöttek a „folyékony kenyér” tárolására. Az 1850-es években sorra jelentek meg az üzemek és a manufaktúrák, egyre több család gyártott sört, az emberek pedig szépen lassan rászoktak, mivel
a pincék hűvös hőmérséklete miatt jóval tovább megőrizte a frissességét, és az íze is finomabb lett.
Bár a bajor söröspincék mintájára más is kialakított itt magának járatokat, Dreher Antal fejlesztette tökélyre a 10-25 méter mélyen lévő rendszer hasznosítását. Egy olyan alagútvárost hozott létre, amelyben például egymillió literes víztároló volt, járművel is könnyen bejárható utak hálózták be a pincebokrokat, és 44 méter mélyen (a pince legmélyebb pontján) volt a többemeletes gépház. Innen folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet, de mióta megszűnt a hely használata, azóta ezen a szakaszon mindent elárasztott a víz – itt szoktak merülni többek között a Katasztrófavédelem búvárai is.
Óvóhely és Messerschmitt repülők
Bár nem óvóhelynek készült, a II. világháború idején mégis létfontosságú volt a hatalmas pincerendszer, hiszen a kerület lakosságának jó része (nincs pontos adat, de több tízezer emberről beszélnek) ide menekült a bombázások idején. Érdekes adalék, hogy a tárnák között találunk olyat is, amelyet kápolnává alakítottak: a bányászok munka közben itt tudták gyakorolni a vallásukat, ahogy a bombázások idején a többi hívő is. Vezetőnk ottjártunkkor elmondta, hogy a közösség napjainkban is tart ott misét.
A bánya történetének talán az 1944. július–november közötti periódusa a legizgalmasabb. Ekkor ugyanis, hogy az angol és az amerikai bombázások ne semmisítsék meg a hazai repülőgépgyártást, a légitámadások elől részben ide, a föld alá költöztették le a Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár üzemének egyes részeit.
A náci vezetés parancsára 244 db repülőgépmotort gyártottak le a Messerschmitt gépekbe a Luftwaffe számára, de a hatalmas terekben összeszerelési munkát is végeztek.
A jelen
A kőbányai pincerendszer egy részét (33 ezer négyzetmétert) ma a sörgyár használja, a maradék 147 ezer négyzetméter viszont 1990 óta használaton kívül van. Ma már a X. kerület a tulajdonos, amely rendszeresen ellenőrzi a járatokat, és ahol szükséges, ott szerkezeterősítést hajt végre. Bár az Éles sarok és a Téglavető utca között húzódó rendszer ma már elhagyatott, időről időre élet költözik a tereibe. A kőbányai Szent László Napokon (június utolsó hétvégéjén) és a Kulturális Örökség Napjain az önkormányzat ingyenes vezetett túrákon viszi körbe az érdeklődőket, de a BudapestScenes csapatával is le lehet jutni a pincébe. Emellett rendszeresek a filmforgatások (például a Tündérkert egyes jeleneteié) – sétánk során mi is láttunk néhány ott maradt díszletet –, de szoktak itt tartani föld alatti futó- és kerékpárversenyt, ahogy merüléseket is. Ilyenkor persze jól láthatón jelölik az útvonalat, ami alapesetben a pincerendszert nem ismerő látogatónak felér egy útvesztővel.
Sőt! A Dreher Sörgyár S1 pinceterületének hasznosításával idén a BME Urbanisztika Tanszékének hallgatói is foglalkoznak, de ugyanitt rendezték meg a MOME és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak, valamint a dialect és kama.rave kollektívák közös projektjét, a Kamalect: Kőbánya Underground eseményét, melynek keretében zenei színtérként éledt újjá a felszín alatti rész egy szelete. Az, hogy kulturális térként hasznosítsanak egykori ipari területeket, egyáltalán nem új keletű, és szerintünk nagyon is lenne helye egy ilyen típusú helynek Budapesten.
Forrás:
- Radnai Gyula: A kőbányai pincerendszer rejtélyei, Budapest, 2011
(Borítókép: 2017-es bejárás, Hartyányi Norbert – We Love Budapest)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
