A fogyasztói társadalom demokratikus műanyag trónja – A fehér, fröccsöntött kerti szék nyomában

Nemcsak újszerű technológiai, de társadalmi változások is szükségesek voltak ahhoz, hogy megjelenhessenek az első műanyag bútorok. Amerikában a 60-as években a populáris kultúra és a tömegtermelés előretörésével egyre inkább előtérbe kerültek azok a technológiák, amelyek segítségével gyorsan lehetett nagy mennyiségű terméket előállítani. Eközben a minőségi tárgyak vásárlása helyett a gyorsan változó divat követése lett fontos.

A „haldokló” Nyugat

Nyugat-Európába a háború miatt talán lassabban szivárgott be az újfajta életfelfogás, de itt a társadalmi folyamatok mellett a megrongálódott lakások és bútorok is fokozódó keresletet generáltak a gyorsan, nagy mennyiségben gyártható tárgyak iránt. Az új céloknak a műanyag tökéletesen megfelelt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a hatvanas-hetvenes évekre csodásan ragyogó, színes és az addig megszokottól merőben eltérő formavilágú műanyag bútorokkal lett tele a legtöbb lakás.

A Monobloc, vagyis az egy darabból álló műanyag székek részletes történetéről itt olvashatunk rövid összefoglalást, megmosolyogtató látni, hogy mindenhol használható műanyag barátunk milyen ötletes és formabontó ősökkel bír. Mi most megelégszünk annyival, hogy az első műanyag széket D.C. Simpson tervezte 1946-ban. Ez külsejében ugyan mutat némi hasonlóságot az általunk is ismert darabbal, de mind a gyártás technológiájában, mind a célcsoportját tekintve eltér attól. 

Az elődök között még meg kell említenünk Helmut Bätzner 1964-es székét, Joe Colombo 1965-ös Chair Universale-jét és Henry Massonet 1972-ben készült, „Fauteil 300” elnevezésű műanyag trónját is. Apró érdekesség, hogy utóbbinak köszönhetjük emellett az 1970-es évek másik műanyag ikonját, a homokóra alakú Tam Tam széket is.

Arra, hogy végül is ki szabadította rá a világra New Yorktól Hejőbábáig a címszereplőnket, nem létezik egyöntetű válasz. Egy biztos, az első, megjelenésében is az apró részletekig hasonló, olcsó, rakásolható fehér műanyag szék 1983-ban, a Grossflexnél készült. Az eredetileg francia családi vállalkozásnak tehát mindenképp elévülhetetlen érdemei vannak a furcsa jelenségben. De azt, hogy ennek a dizájnnak milyen köze van a Magyarországra később berobbant holland cég, a Flair emblematikus műanyag székeihez, homály fedi.

Az élelmes Kelet

A társadalmi különbségeket elfedő, olcsó bútor gyártása egyáltalán nem volt idegen a szocialista Magyarországtól, és a műanyaggyártáshoz szükséges kőolajhoz is aránylag jó áron lehetett hozzájutni a Szovjetunióból, így a 70-es évekre a magyar lakásokat is elöntötte a műanyag.

A Flair garnitúra története azonban csak a rendszerváltáskor vette kezdetét, amikor az egykori szocialista gyárból 1988-ban megalakult a Miskolci Műanyagfeldolgozó Rt. Az üzletbe már 1990-ben beszállt a német Braas és a holland Flair cég is. A holland cég egyébként már valamivel korábban megjelent a magyar piacon, hiszen 1987-re egész Európában az összes kerti bútor mintegy 15 százaléka az ő termékük volt, így hozzánk is exportáltak. A garnitúrák az első években még egészen menőnek számítottak, a legnépszerűbb, fehér kerti szék mellett többfajta dizájn és szín, asztalok, napágyak is kaphatók voltak. Az 1987-es Világgazdaság szerint a Flair titka:

kiváló minőség, magas fokú formatervezés és igen méltányos ár.

A Miskolci Műanyagfeldolgozóval közös együttműködés sikerességét és a bútorok kezdetben kicsit eltérő piaci pozícióját az is mutatja, hogy a cég 1992-ben a magyar olimpiai csapat arany fokozatú támogatója lett. A Nemzeti Sport szerint több mint kétmillió forint értékben rendezték be a magyar sportolók olimpiai falubeli szálláshelyét „elegáns Flair-Plaisir kerti bútorokkal”.

A pozíció azonban hamarosan változott, Nyugaton az olcsó műanyag székeket újra a természetes anyagok és az elegánsabb megjelenés váltotta fel, így a Flair Hollandiában 1993-tól folyamatosan veszteséget termelt, majd hosszú haldoklás után végül 2000-ben szűnt meg. A rövid felívelés után hamarosan Magyarországon is megmutatkoztak a problémák, a cég 2006-ban tulajdonost váltott, és annak ellenére, hogy a kereslet jelentősen megcsappant a jól ismert kerti székek iránt, a mai napig magyar kézben vannak a márkajogok, így mindenki vásárolhat magának egy jó kis (némileg holland) retró ismerőst.

A művészetben

Mi a Néprajzi Múzeum Székátiratok című kiállítása kapcsán kezdtünk el arról gondolkozni, hogyan is lett az életünk része a Flair, de számtalan egyéb helyen is tetten érhetjük a fogyasztói társadalom mostohán kezelt műanyag trónját. Egyrészt egy olyan tárgyról beszélünk, amelyet a világon mindenhol ismernek, olcsó, gazdagok és szegények egyaránt ülhetnek benne. (Illetve bizonyos gazdagok nem, hiszen például Bázelben egy rövid időre városképi okokból betiltották a fehér műanyag székek nyilvános használatát.) Másrészt viszont szimbóluma a tömegtermelésnek, anyagában pedig a környezetszennyezés és a rossz minőség fogalmai kötődnek hozzá. Formájával ezzel szemben a pihenőszékeket idézi, ezzel pedig elgondolkodtat bennünket a szabadidőnek és a kertnek az elmúlt száz évben megváltozott szerepéről is.

Nem véletlen tehát, hogy a tárgy magyar és külföldi képző- és iparművészek munkáin is megjelenik, gondoljunk csak Tomcsányi Dóra öltözékeire, Ászity Boglárka cikkünk borítóképén szereplő illusztrációjára, de festményen is viszontláthatjuk a Flairt. A külföldi példák közül érdemes megemlíteni a Vitra Design Museum 2017-es, a témának szentelt kiállítását, Bert Löschner vagy Tina Roeder munkáit, és a legnagyobb dizájnerek, Philippe Starck és Karim Rashid is megalkották saját változatukat a Monobloc műanyag székre. 

Egyszóval: tetszik, nem tetszik, a fehér műanyag szék élt, él és élni is fog. Szeretjük, nem szeretjük, életünk része, és az egyik legizgalmasabb (ha nem is a legszebb) ikonja a kornak, amelyben élünk.