Abban megegyezhetünk, hogy a budapesti színtéren (meg úgy globálisan is) az ízlés, a buliszervezők, az éppen aktuális szubkultúrák, na meg a helyszínek is folyamatosan változnak, pont, mint a divatban, stílusok jönnek-mennek, visszatérnek. A helyekkel is hasonló a helyzet, ami régen jó volt, szerettük, annak ma már lehet, hogy más a célközönsége, bezárt, megszűnt vagy lebontották, és hűlt helye maradt, na meg a nosztalgia. Jó példa, hogy a szerkesztőség milleniáljai vagy idősebb képviselői még emlékeznek a helyiek által látogatott bulinegyed és Szimpla Kert fénykorára, amikor egyetemistaként buliztak ott, és nem lepték el a helyet a turisták, sőt, egyikük még a nyitást is vissza tudja idézni. Rendszeresen szántották a bulinegyed utcáit, és csöppet sem keltett ellenérzést a gondolata.
Akik Budapesten nőttek fel, vagy akkor költöztek fel Budapestre, nem tudják elégszer emlegetni az 1999 és 2011 között működő ZP-t (Zöld Pardon), ami híresen olcsó volt kezdeti, 100 Ft-os belépőjével. A Kultiplex is egy nagy közös metszéspont a 2000-es években aktívan bulizó kollégák között, amely egy 2000 és 2008 között működő alternatív szórakozóhelyszín volt. Ez már nem volt olyan olcsó, mint a ZP, de csóró és találékony egyetemistaként volt más mód is a bejutásra, amire lentebb derül fény.
Ezenkívül az élménybeszámolókban elhangzik több kulthely is, melyek a mai Z generáció és a fiatalabb korosztály kollektív tudatában teljes homályként élhetnek. De a Kobuci, a Budapest Park – amik valahol tán a ZP utáni űrt voltak hivatottak betölteni –, továbbá a Kuplung, a West Balkán, a Hyperspace, néhány évig működő helyek és illegál bulik is megköveteltek néhány sornyi nosztalgiát.
Most pedig lássuk, hogy a szerkesztőségből ki hogy emlékszik vissza aktív bulis éveire. Hova járt anno, és hova jár most, már ha jár…
Wágner Gábor, X generáció (55)
MÚLT: Vidékiként azt azért nem volt nehéz kitalálni, hogy Budapesten több a szórakozási lehetőség, mint Miskolcon, ahonnan jöttem. De már középiskola végén meg utána is rendszeresen jártunk fel bulizni Pestre hétvégén, szóval pláne fel voltam készülve, hogy mi vár itt. Sőt, amikor felköltöztem Pestre, akkor épp Miskolc is elég jól pörgött szórakozási lehetőségek tekintetében, és bár azért nagy volt a különbség, de nem volt semmi mellbevágó. A zenei ízlésemen nem formált, az szerintem várostól meg bulitól független dolog, legalábbis nálam. Inkább több lett a választási lehetőség: nemcsak egy buli volt, amire el tudtam menni, hanem kettő. És nyilvánvaló az is, hogy sokkal több zenéhez jutottam hozzá Budapesten, mint Miskolcon (még a digitális korszak előtt vagyunk, a CD-s korszakban).
Nézzük az ezredfordulót! Tilos-bulikra jártam, mert mindig ott voltak a legizgalmasabb zenék, de bármire elmentem, ami elektronikus (de nem goa meg trance), elsősorban azért a tört ütemű bulikra mentem (breakbeat meg d′n′b). A house-t is mindig szerettem, de house partykra viszonylag ritkán jártam. Indie-bulikra is jártam. Hogy van-e olyan hely, ahova a mai napig járok? Van. De az, hogy egy helyre jártam 10 éve meg régebben is, és még mindig létezik és népszerű, és még mindig járok oda, nem jelenti azt, hogy nem változott volna.
Legjobb példa a Nemdebár. A régi közönség is megvan még az újak mellett, és a belső kialakítás sem változott jelentősen, mégsem ugyanolyan most oda járni, mint 10 éve vagy régebben. A hely hangulatát alakítja a tulaj meg az oda járók, de mivel az utóbbiak folyton változnak és meg-megújulnak, ezért a hely is.
Minden kornak megvannak a kiváló helyei. De egy olyan meghatározó underground hely nem ártana, mint a Kultiplex. Nagyon bírtam a régi, az első Kertemet a Városligetben, annak sincs igazán méltó utóda. Na és a West Balkán, konkrétan az, ami a mostani Corvin sétány mentén volt, a VIII-ban, de az is nagyon remek volt, az első WB, ami a Kopaszi-gáton volt. A Corvintető is elég remek, különleges hely volt. Most már csak ezek a trendi/fancy/menő helyek vannak a tetőkön, ami szomorú. Ami viszont nagyon hiányzik, azok a nyári nappali strandos partik, amik elkezdődtek délután 2-kor, és 22 óráig mentek. A Covid előtt 1-2 évvel álltak le, de előtte volt pár év, amikor nagyon népszerűek voltak. Azokat nagyon bírtam.
JELEN: Budapesthez képest jól pörög ma az éjszakai élet. Más (európai) városokhoz képest talán kevésbé. De Budapest mindig is ilyen volt: mindig voltak szórakozóhelyek az undergroundtól a mainstreamig (bár e fogalmak manapság már eléggé összemosódnak), de mindig úgy éreztük, hogy jó-jó, de más európai városokhoz képest meg kevés. Kocsmából sosem volt kevés, de szórakozóhelyből, klubból mindig. Eleve ebből a szempontból állandó hiányok vannak: nincsenek kis klubok (2-300 fős), és a közepes koncerthelyszínek is mindig hiányoztak. Ha történt is pozitív irányú változás, az sosem volt tartós. Alapvetően mindig minden típusú helyből, ami állandó jelleggel működik, van 2-3. A választási lehetőség kicsi. Ugyanakkor idetartozik az is, hogy a fiatalok újra és újra megtalálják az újabb és újabb szórakozási formákat, pontosabban, mivel nincs új a nap alatt, újra feltalálnak régen is bevált dolgokat, lásd: illegál partik.
Alapvetően azt gondolom: szinte semmi nem változott, csak a helyek nevei változnak.
Ma koncertekre, fesztiválokra szoktam járni. És már jó ideje célzottan megyek, nem csak úgy bele az éjszakába. Bár voltak helyek, amiket szerettem, de elsősorban a fellépő miatt megyek, úgyhogy akkor oda, ahol az illető színpadra áll. Régen nagyon bírtam az A38-at, manapság a Turbina jön be, meg bírom a kisebb, báros helyeket, ezek ősatyját, a Nemdebárt természetesen, de kimondottan kedvenc helyem nincs. Bár már nem vagyok akkora bulista, azért egy vicces sztorit felidéznék. Szóval olyan már nagyon régen nem fordult velem elő, mint valamikor az ezredforduló után, talán 2005 környékén, hogy reggel ruhában ébredtem az ágyban, és az oldalzsebes nadrágom mindkét oldalzsebében volt 1-1 gírosz, amit annak rendje s módja szerint jól szétaludtam. És fogalmam sem volt, hogy került a zsebembe a két gírosz…
Zacsek Ágnes, milleniál (43)
MÚLT: 1995-től éltem a legaktívabb buliéveimet. Jártam az Almássy térre Kimnowak-koncertre, szerintem az összesen ott voltam, később pedig Korai Öröm- és Másfél-koncerteken is sokszor megfordultam. A 2000-es évek elején az egyetemistaként látogatott házibulikon túl többekkel együtt szemtanúja voltam a Zöld Pardon megnyitásának, a 100 forintos koncerteknek, a Hiperkarma visszatérésének, a Heaven Street Seven ottani bulijainak, a hely további szárnyalásának, majd bezárásának, valamint próbáltam azonosulni a mellette lévő Rio szellemiségével, ami inkább nem sikerült, mint igen. De a Besh o droM is jó bulikat tartott a 90-es évek végén, ha jól emlékszem, a régi Tütü Tangó pincéjében, imádtam a néhai Ráckertet és a Cha-Cha-Chát a Kálvin téri aluljáróban, valamint az egyetemi csoporttársaimmal a Süss Fel Napban is gyakran megfordultam.
Majd megnyílt a Szimpla Kert, ahol hajnalig lehetett a világot megváltani, de nagyon szerettem este a Corvin mozi mögötti West Balkán kertjében ücsörögni a fák alatt vagy a Trafó pincéjében táncolni a 90-es évek végén, 2000-es évek elején, és feldereng egy Mumus nevű hely is. 2005 környékén az A38 Hajón Colorstar- és Erik Sumo Band-koncerten is gyakran meg lehetett találni, a 2010-es években pedig a Corvintetőre jártam sokat, hogy a hazai alternatív zenekarokat hallgassam, majd Tesco Discóra ott maradjak hajnalig táncolni. Na igen, meg ott volt a régi Dürer…
Ha pedig még a korai évek: nagyon szerettem a Kultiplexben a bulikat, itt láttam először Lajkó Félixet zenélni kint az udvaron, ahol akkor még csak pár tíz ember lehetett, de mindenki lenyűgözve, tátott szájjal nézte őt.
Sőt, előfordult egyszer, hogy nagyon meg akartuk nézni Lajkó Félixet, talán a Fonóban, de mivel nem volt pénzünk, a hely pinceablakán másztunk be, és pont ott öltöztek a művészek. Mi fenékkel beestünk, le is szakadt az ablak, Ők pedig kérdezték, hogy mit csinálunk. Mondtuk, hogy nagyon szeretnénk a koncertre jönni, de nincs pénzünk belépőre. Így bevittek minket a zenészek hátulról, és a mai napig ezen nevetünk, hogy az milyen bizarr lehetett, hogy épp öltözöl át a fellépésedre, közben pedig két kamasz lány becsúszik az ablakon…
JELEN: Ma már főként a Nemdebárban fordulok meg esténként, vagy a Zene Házába járok ülős jazzkoncertekre, nyáron jöhet néhány fesztivál, a Szigetre például rendszeresen ki szoktam nézni 1-2 napra mind a mai napig, csak már nem várom meg a hajnalt, mint régen.
Nemes Nóri, milleniál (39)
MÚLT: A bulinegyedet nagyon szerettem, mikor indult, a 2000-es évek elejétől a 2010-es évek közepéig, ma, ha tehetem, egyáltalán nem megyek oda, pláne nem bulizni. A gimi közepén kezdtem bulizni, sok-sok házibuli, ZP és társai, néha Kultiplex – de jó lenne, ha az ma is lenne –, az egyetemi éveimet viszont vidéken töltöttem, a hétvége a pihenésé, a romkocsmázásé volt. Utána volt egy Ötkert-, URIMURI-korszak, néhány piafos afterrel, de ezek inkább csak a társaság miatt.
Nem gondolom, hogy régen minden jobb volt, de az biztos, hogy a 2000-es évek elején sokkal olcsóbb volt bulizni, és sokkal jobb volt a közhangulat is, tele volt a város jó energiájú, feltörekvő alter helyekkel. Ezek nagy része mára bezárt, vagy megette a bulinegyed.
JELEN: A jelenlegi éjszakai élettel kapcsolatban nem vagyok igazán képben, sokkal inkább fesztiválpárti voltam mindig is, ez máig sem változott. Mivel kicsi gyerekem van, ritkán jutok el táncolni, de olyankor valamilyen elektronikus koncertet, bulit választok, ahol ki lehet engedni a fáradt gőzt, és kicsit töltődni – A38 vagy mostanában a KASSA Hajó például vagy Turbina…
Horváth Alexandra, milleniál (39)
MÚLT: 2003 körül csöppentem bele az igazi partiéletbe, előtte tini-Bank és tini-E-Klub ment, ami mára ugye kihalt műfaj, de szerintem 15-17 éves tinik között igenis lenne létjogosultsága. Rögtön az igazi csörömpölős-gyártelepi technó szippantott magába, az akkori kulthelyeken, Kashmir, Complex (vidéken M47), és még volt szerencsém a Home-hoz is, bár ott akkor is a progivonal ment.
Rengeteg minden átalakult azóta, a zenei ízlésem, a szórakozási szokásaim, a társaságom és a helyek is, de azt a feelinget, amit először éreztem anno a Kashmir folyosóján (aki ott volt, érti), vagy Hyperspace-En, szerintem már sosem fogom. A régi nagy kedvenceim már mind megszűntek.
Az utolsó nagy szerelem a Kasino volt (Cinema Hall), bár a jelenlegi helyszínt is szeretem (Népliget, régi E-Klub volt), és legtöbbször oda megyek, ha klubban bulizom, de nagyon más feeling.
Amikor gyakran buliztam, akkoriban nagyot ment a drum and bass, a szabadtéri goapartik, és indultak a technóparti-sorozatok. Nekem a technóval indult a „kárrierem″, és jó pár évig be is betonoztam magam ebbe a stílusba, még a partiszervezésbe is belekóstoltam picit. A „legmenőbbnek″ a deadcode-os bulik számítottak, egyetlen Hyperspace-t sem hagytam ki, különben úgy éreztem volna, hogy lemaradok valami lemaradhatatlanról. Pásztáztuk a várost, és ha kikerült a plakát, hogy mikor és ki lesz a fellépő, már ment is az agyalás, rettentő komolyan vettem.
Hetekig tartott kitalálni a megfelelő szettet egy nagyobb bulihoz. Azóta sokat finomodott a zenei és az öltözködési stílusom is, ma már főként A vocalosabb house-bulikat szeretem, és necckesztyűt, neon cowboykalapot és mókás övcsatokat sem viselek már.
JELEN: A legnagyobb űrt talán a Home és a Kasino hagyta maga után, vagy a Vigadóban lévő Pacha. Ilyen típusú hely azóta sincs, ott minden nagyon egyben volt. A fellépők, a közönség és a helyszín adta „varázslat″. Közel 40 évesen azt gondolom, hogy az aktívak közé tartozom bulizás terén mind a mai napig, főleg nyáron (Cruisin hajó, Deadcode – Historical Tales, Debüt-bulik). A téli, zsúfolt klubok annyira már nem komfortosak, mint régen, már nem tudnék például a Szigeten sem a 40 fokos (leánykori nevén Party Pörgés Arénában) plafonról visszacsepegő izzadságban reggelig technóra veretni, de az emlékeket sem cserélném el semmire, hogy a 2000-es évek legelején miket élhettem át. Egyébként sok szívemnek kedves sztori jött fel, ahogy erről beszélek most, de ezek mind olyan sztorik, amik, ha majd a lányom elolvasná, nagyon komoly magyarázatra szorulnának, úgyhogy inkább fedje őket jótékony homály…
Jász Annamária, milleniál (38)
MÚLT: 2004-ben kerültem fel Budapestre egyetemre, és az ELTE BTK-s bölcsészlét kezdetben alapjaiban határozta meg a bulizási szokásaimat. Akkoriban az egyetem Múzeum körúti épületeinek udvarában működött a Holdudvar, ahova friss gólyaként nappal kávézni, bandázni ugrottunk le, esténként pedig sörözni, bulizni. Ekkortájt csütörtökönként a Süss Fel Napban ingyen tombolhattak az ELTE-s bölcsészek – ez ma a Morrison′s 2 helyszíne –, a hangulathoz pedig nagyban hozzájárult, hogy 21 óráig 500 Ft volt 2 koktél. A Holdudvar bezárásával aztán jobb híján a ma is működő Könyvtár Klub (nyári kiadásában Treffort Kert) lett az egyetemi törzshelyünk, de egy ideig a Margitszigetre is eljártunk, ahova átmenetileg a Holdudvar költözött.
A baráti köröm nagy részét a kolis élet adta. Legendásak voltak a kolibulik az Ajtósi Dürer soron, ahová volt, aki papucsban ugrott le partizni – kényelem mindenekfelett. Csóró egyetemistaként még a Városligetbe ültünk ki (a Pecsa mellé) Jamiroquai-koncertet hallgatni, a ZP-be 100 Ft-ossal jutottunk be koncertekre.
Ezek még azok az idők voltak, nagyjából 2004–2010 között, amikor a Kazinczy utca és a bulinegyed sötéten kongott az ürességtől, a Szimpla Kertben húszas éveiket taposó egyetemisták buliztak, nyoma sem volt a turistadömpingnek. Általában az azóta már megboldogult Szódában fejeztük be az éjszakát. Hiánya talán még most is fáj.
Ekkor még a Vittula is újdonságszámba ment a maga bohém, mindig ott lógó törzsvendégeivel, és az ELLÁTÓkert is biztos pontja volt az éjjeleinknek a kis narancssárga röviditalaival. Elfacsarodik a szívem, hiszen azóta az ELLÁTÓkert is megszűnt, a Mika is, ahol a táncparketten azért mindig volt valami értelmezhető tánctevékenység, ha az ember benézett.
JELEN: A 2010-es évek elejéről felsejlik még a pillanat, hogy a Sirály búcsúbuliján hajnali 5-kor felhajtjuk a búcsútequilát, de ezzel a momentummal mintha az én nagyon bulis szingliéveimnek is vége szakadt volna. A komoly kapcsolatban, majd a házasságban megkopott a budapesti éjszakák csábereje (nem beszélve arról, hogy a 30-as évekbe lépve az energia is fogy), de lassan ott találtam magamat, hogy nemcsak a lelkesedésem apadt, hanem a régi törzshelyeim is sorra eltűntek a színről. Leginkább ennek tudom be azt, hogy jelenleg nem tudok megnevezni egy helyet sem, ahová szívesen megyek bulizni – de ugyanez elmondható a simán csak „beülős″, dumálós helyekről is. Vagy csak én nem találom a helyem az új világrendben kisgyerekes, rohanó, dolgozó-tanuló anyukaként – mindenesetre egyelőre bőven megelégszem azzal, amit ad hoc nyújt a város, ha kiszabadulok.
Fürdős Zsanett, milleniál (35)
MÚLT: Én nemcsak így közel a 36-hoz nem járok bulizni, de valójában sosem voltam az a minden hétvégén merüljünk el a város éjszakai életében és táncoljunk, igyunk hajnalig típus. Meg különben is koncertekre jártam. Huszonévesen ugyanúgy szerettem már nyugiban otthon lenni este, mint most. Jó, azért nem voltam teljesen otthon ülő, úgyhogy gimiben és egyetem alatt is megvoltak a kedvenc helyeink. Gimisként egyértelmű volt, hogy ha nagyon táncolhatnékunk van, akkor a Morrison′sba megyünk, ennek prózai oka az 500 forintos koktél volt. 18 évesen, 2007 környékén ez még amolyan szódával elmegy helynek számított. Talán egyszer a Bankba is betévedtünk, de az még annyira se volt meggyőző, mint a Morrison′s. Egyébként a bulihelyek felkeresése helyett számunkra sokkal menőbb volt a házibuli – bár ebben – lehet – szerepet játszott az is, hogy külkerületben laktunk.
Gimisként fedeztem fel a Zöld Pardont, ami a 100 forintos koncertekkel, a szuper felhozatallal és a hangulatos, kis kanálist imitáló vizes résszel szerintem az egyik legjobb budapesti koncerthelyszín volt – evör.
Volt külön fotósuk, úgyhogy minden koncert után ott bújtuk a ZP oldalát, hogy vajon mi is azon szerencsések közé tartozunk-e, akiket lekapott a fotós, csak hogy utána feltölthessük a MySpace-re és az iWiW-re. Ma is visszasírom azt az időszakot! Itt ismertem meg azokat a zenekarokat, akiket a mai napig rongyosra hallgatok. Itt voltam először Kispál-, Quimby- és Hiperkarma-koncerten, ott voltam a közönség soraiban, amikor Péterfy Boriék leforgatták az Ópium-klipjüket, és egyszer bőrig áztam egy Heaven Street Seven-koncerten. Rengeteg emlék köt ide, rengeteget jártunk ide az osztálytársaimmal, majd egyetem alatt a szaktársaimmal, és nagyon szomorúak voltunk, amikor egy zászlótartó rúd miatt elbontották az egészet. 2009-ben kerültem a bölcsészkarra, ami egybeesett a pesti romkocsmák virágzásával, úgyhogy a Szimpla, a Fogas Ház, az Instant és a Doboz volt a „bulik” színtere. Ekkor nagyon éltük a Tesco Disco-korszakot is, imádtunk indie rockra ugrálni, a Corvintetőn is sokszor voltunk, ráadásul kb. a sarkon volt egy olcsó (szerintem 200 forint volt egy szelet) pizzaszeletes bódé, úgyhogy buli után mindig ott ettünk. Akkor senkit nem zavart, hogy ez nem fancy nápolyi pizza. Egyébként meg rendszeresen voltunk a Könyvtár Klubban és az Ibolyában.
JELEN: Ma már egyáltalán nem vágyom ezekre a helyekre, és bármennyire is ciki a Morrison′s, nem tagadom le a gimis énem.
A ZP helyett a Kobuci lett az új kedvenc koncerthelyszín, tetszik, hogy viszonylag pici, emiatt baromi hangulatos. Mindig szimpatikus a közönség, és itt senki nem nyomja el rajtam a cigit, és nem öntik rám a sört, ráadásul ide nem az alkoholmámorban úszó és őrjöngő fiatalok járnak, hanem inkább a korombeliek vagy a nálam idősebbek.
Az A38-ra is szerettem járni kb. 2010–2017 között, de azóta már számomra nem annyira releváns a felhozatal.
Urbán Cintia, milleniál (32)
MÚLT: Pesten nőttem fel, így tiniként – a gimis zenekarok Kék Yuk-as koncertjein túl – persze a ZP-be jártunk bulizni. Pár száz forint volt a belépő, előtte a Petőfi híd lábánál vbk-t és full moont kevertünk, aztán 1-kor hívtuk apáinkat, hogy jöhetnek értünk. És ha már apukák: 18 év alatt kötelező volt a Zöldkártya, amit az egyik szülővel lehetett kiváltani. Így egyszer apukámmal együtt indultunk el „bele az éjszakába″, aki aztán le is ragadt az aktuális koncertnél, én meg nem akartam szólni neki, hogy már nagyon mennék a barátaimhoz.
Az egyetem évei alatt megkerülhetetlen hely volt a Morrison′s 2 és az olcsó koktéljai, de ugyanígy a Doboz és az Instant is. Aztán a 20-as éveimben az indie – főleg Tesco Disco – bulik robbantak be az életembe, azaz gyakran megfordultunk a megboldogult Corvintetőn és az A38-on. Emellett koncertekre jártunk nagy előszeretettel, legyen az a Parkban vagy egy fesztiválon.
JELEN: A 30-as éveimben ez az utóbbi vonal erősödött fel: koncertekre jövünk a Parkba, Kobuciba, Turbinába, Akváriumba vagy A38-ra (nyáron egy-egy fesztiválra). A bulik pedig nagyjából kimerülnek az esküvőkben és a parkos koncertek utáni NECC Partykban.
Kiss Rebeka, milleniál (31)
MÚLT: Azt gondolom, hogy ma már változatos lehetőségeket ad a város, velem elég sokféle buli- és helyszín jön szembe. Legyen az valamelyik magyar együttes koncertjétől kezdve a technóbulikon át az épp felkapott nemzetközi fellépőkig. És szerintem ez régen sem volt sokkal másabb, egyszerűen csak máshogy alakulnak a mainstream–underground határai, ebből kifolyólag pedig a különböző stílusú helyek, a felhozatal. Régen is és ma is megy az alter, indie, punk, rock, reggae – üvöltöttük a Road, a Subscribe, a 30y, az Irie Maffia, a System of a Down vagy épp Péterfy Bori dalszövegeit.
Budapest ilyen szempontból nem is volt számomra kultúrsokk. Ehhez erősen hozzátartozik az, hogy egy olyan szórakozóhely volt a szülővárosomban, amit országosan is ismertek – például miután egy akkor (2013) már 40 év felett járó budapesti tanárom megtudta, hogy Balassagyarmaton nőttem fel, rákérdezett, hogy mi a helyzet a Rock Táncházzal, ahová ők csapatostul jártak koncertekre. de nem ez volt az egyetlen eset, amikor ehhez kapcsolták a várost.
Aztán örültünk, ha nemcsak egy bulin, hanem élőben, koncerten is élvezhettük ezeket – főleg a magyarokat. Engem amúgy 16 éves koromban elkapott a fesztiválhangulat, a VOLT-ra jutottam el először, és imádtam azt a változatosságot, amit egy nagy fesztivál nyújt: visszakanyarodva, a fesztiválokon is és később a budapesti bulihelyeken is elég változatos zenékre táncoltam. Eszembe is jutott a mém, ami úgy van szerkesztve, mintha Tupac és Bach kezet fognának.
JELEN: Ma már kb. harmadannyit bulizok, mint régebben, és nálam, illetve a társaságnál most is inkább a felhozatal dönti el a bulit, mint a helyszín, így nem tudnék egy konkrét helyet kiemelni. Ha az elmúlt évet nézzük, buliztam többek között az Óbudai-szigeten – nem csak a Sziget miatt –, az Eiffel téren, jártunk a PONTOON-nál, a Kabinnál, de a Barba Negrában és a Dürerben is.
Fényes Paula, Gen Z (27)
MÚLT: A bulizás nálam leginkább házibulikkal indult, de 18 éves korom után elkezdtem felfedezni a budapesti éjszakai életet is. Az első nagy koncertélményem a Budapest Parkban volt, egy Middlemist Red x Ivan and the Parazol-bulin, ahová a barátnőimmel mentem el. Itt ismertem meg a barátomat, aki bevezetett a budapesti alter közegbe, és megmutatta, hová érdemes menni a belvárosban. Bulikra és koncertekre jártunk a régi Gólyába, a Kék Lóba és a Müszibe – ezek a helyek nagyon hiányoznak. Az estéim leginkább a kedvenc zenekaraim koncertjei köré szerveződtek, oda mentünk, ahol jó volt a zene!
Régen sem voltam az a nagy bulizós típus, és az utóbbi években, ahogy a kedvenc helyeim Budapesten sorra bezártak, átalakultak vagy éppen elköltöztek, a bulizós estéim is egyre ritkábbá váltak. De a nyár, persze az más! Mindig várom a fesztiválszezont, hogy kicsit kiszakadhassak Budapestről, de ebben a pár hónapban a belváros is sokkal hívogatóbb, mint máskor. A legjobban azt szeretem, amikor barátokkal kiülünk a Filozófusok kertjébe, az Akvárium környékére vagy a Szabadság térre, és csak élvezzük a nyári budapesti hangulatot.
Szolga Gordana, Gen Z (27)
MÚLT: Anno, amikor 2015-ben felkerültem Budapestre, még túltengett bennem a melankolikus alter éra. Így főként az ebben a műfajban kínálkozó helyek koncertjeire és bulijaira jártam. Volt itt minden: Lidocain Night, régi gólyás (amikor még a Bókayban volt) koncertek, a jó öreg Kuplung, ahol hétköznap is kedves kis koncertekbe lehetett belefutni, meg olyan több táncteres bulihelyek, amelyeket ma már leginkább letagadnék. A kultikusként emlegetett Corvintetőre egyszer-kétszer merészkedhettem fel, de mivel az már egy felújított állapot volt, nem azt a vibe-ot adta, mint ahogy a többiek emlékeznek rá vissza. Volt egy rövid életű kedves kis hely a Lágymányosi híd pesti lábánál, aminek a hiányát azóta sem töltötte be semmilyen új hely – ez volt a VALYO, és itt futottam bele először egy 7 percig tartó technóbuliba a legjobb barátnőmmel.
A 2018-as Kolorádó fesztivál egy nagy fordulópont volt az életemben. Nem tudom, hogy a bemászás izgalma miatt, vagy mert minden prekoncepcióm a technószcénáról – amit odáig a vidéken való szocializálódásom eredményezett – ott egy pillanat alatt elszállt.
Akkor nyílt meg számomra elég intenzíven az elektronikus zenei világ, és részben talán a bejutás körülménye és izgalma, részben pedig az ott bulizás, a vizuális effektek, a társaság és a tánc olyan mély érzéseket hagyott maga után, hogy szépen lassan beszivárgott a bőrömbe, és ma már, ha tetszik, ha nem, szinte mindenre úgy táncolok, mintha elektronikus zene szólna. Ebből az időszakomból való a Lärm is, ahova nemegyszer lementünk a barátaimmal, még hétköznap is, és a mai napig felsejlik olykor az emlékeimben az a kis, néhány négyzetméteres, titokzatos hely a kiváló hangtechnikájával. Kezdetben a house-os bulikat szerettem, nagyot ment a Toldi, merthogy minden fiatal tizenéves és huszonpár éves, aki még csak ismerkedik ezzel a műfajjal, ott köt ki, majdnem minden hétvégén.
Szép volt, jó volt, de elég volt alapon mentem másfele, kifele a belvárosból, és olyan underground kedvencek szivárogtak be az életembe, mint például a Flashback Photo Studio. Az első emlékem itt egy mhmm-es szervezésű buli volt, ami – és maga a hely is – azóta sajnos szintén eltűnt a budapesti éjszakai színtérről. A hangulat, a környék, az ipari jelleg – ezek azok, amiket ma talán semmi sem pótol. A Flashback 2023-as bezárásakor a helyszín berlini hangulata és indusztriális környezete miatt azt élhették át az ott bulizók az utolsó bulin, mint Marla Singer (Helena Bonham Carter) és Jack (Edward Norton) a Harcosok klubjában háttal állva egy magas épületben, miközben nézték, ahogy leomlik előttük a mindenség – ehhez a megéléshez a Flashback hatalmas ablakai és az enteriőr csak még inkább hozzáadott.
JELEN: Mára azt gondolom, hogy elég diverz lett az ízlésem zenei téren, amit a város és az általa kínált lehetőségek eklektikája alakított így. Hiába kezdtem korán a bulizást, és buliztam nagyon sokat (azt hiszem, egy átlagfiatalhoz képest meglehetősen sokat), azt gondolom, hogy én még most is az aktív bulizók közé tartozom, 27 évesen. A tánc nálam alapvetően is egy meditatív, terápiás jellegű tevékenység, így jelenleg nem tudom elképzelni azt, hogy egyszer majd lesz egymás után, tegyük fel, 10 hétvége, amikor nem keresek fel egy klubot vagy eseményt sem. Nekem az, hogy elmegyek bulizni, az egyenlő azzal, hogy kapcsolódok másokkal, a zenével, a vizuállal, talán egy új előadóval (akit addig nem ismertem) meg úgy mindennel, amit egy ilyen élmény nyújt, és csak az érti, akit ez az érzés már legalább egyszer elkapott, és hasonló okok vezérlik a kiszabadulásra egy hétvégi éjszaka.
Azt viszont érzem magamon, hogy válogatósabb lettem, és szerintem ez nem is baj, és nem megyek el minden bulira, csak hogy menjek valahova, de annak meg örülök, hogy még most is megtalálom azokat a pontokat Budapesten – legyen az illegál/titkos rave-buli, nappali medencés house party vagy Hermanos Gutiérrezre hajazó kis koncert a Piciben –, amelyek hozzám tesznek, építenek, elgondolkodtatnak, kellően megtáncoltatnak, újat mutatnak, vagy csak egyszerűen olyan emlékeket szereznek nekem, amelyek feltehetőleg életem végéig velem maradnak.
(Borítókép: Szolga Gordana - We Love Budapest)
