Volt idő, amikor a Petőfi híd budai hídfőjénél tömegek szálltak le a villamosról, hogy aztán tömött sorokban álljanak a Goldmann György téri szórakozóhely előtt, hogy átmulassák az éjszakát. (A villamosról leszálló fiatalok egy része a híd másik oldalára ment, a Rióba, de erről a helyről most nem ejtünk szót.) Nem titkoljuk, hiszen mindenki így csinálta: mielőtt átléptünk volna a ZP kapuján, a szemközti Egyetemisták parkjában gyülekeztünk, és ittuk a vodka-narancsot és a boros kólát. Mivel több korosztály is dolgozik a szerkesztőségünkben, ezért van olyan, aki már az 1999-es májusi nyitáson ott volt, ők még a fűben ülve, fröccsözve, amolyan fesztiválhangulatban élték át a koncerteket, míg az eggyel fiatalabb korosztály már a 100, később a 200 forintos korszakot élte át, de olyan is akad, aki már csak az új Zöld Pardonban, a Lágymányosi hídnál járt.
Aki ma leszáll a 4-es, 6-os Petőfi híd, budai hídfő megállójában, az a színpad, a medence, a hidak és a tánctér helyett egy üres placcot fog látni, ami csak arra jó, hogy átvágjunk az A38-hoz, de a valamikori hőskorra semmi nem emlékeztet. Arra járva rendszeresen meglepődünk, hogy
egy ennyire kis helyen hogy fértünk el olyan sokan
úgy, hogy egyáltalán nem éreztük magunkat tömegben, hiszen a színpadon kívül volt még két másik tánctér meg egy szeparé is. Rejtély.
Imádtuk a kicsit vadregényes fesztiválhangulatot, a láblógatásokat a medencében, amik a forró éjszakákon már a vízben táncolásig fajultak. A hajnalig tartó bulik után, másnap pedig mindig kíváncsian pörgettük végig a ZP oldalát, hátha kiszúrjuk magunkat valamelyik fotón. A 30-as, 40-es korosztály körében a helyszín a mai napig fogalom, amihez rengeteg jó sztori, emlék és koncert kötődik, és ami a mai napig egyet jelent a magyar alter meg a szabadtéri koncertek aranykorával.
A Zöld Pardon idén májusban lenne 25 éves, ebből az alkalomból megkértük az alapítókat és az egykori munkatársakat, hogy meséljenek nekünk a kezdetekről, érdekes sztorikról és a működésről. Emellett mi is összegyűjtöttük a számunkra kedves emlékeket.
Éjjel-nappal nyitva voltak, gyékényen ültek, és magnóról szólt a zene
Senki nem gondolta az elején, hogy ez a város közepi füves placc vagy hát ez a senki földje ilyen kultikus hellyé válik majd. 1999 májusában nyitottak, „nagy hittel és tele kételyekkel” – ahogy Pálffy András, a Zöld Pardon egyik alapítója, a Budapest Park alapítója és vezérigazgatója megjegyezte. A Petőfi híd budai hídfőjének oldalában lévő helyet eredetileg a Nincs Pardon nevű szórakozóhely törzsvendégeinek nézték ki, mert szerették volna a nyarakat az Almássy téri pincehelyiség helyett a szabadban tölteni – erre pedig elég kevés lehetőség volt a városban akkoriban.
„Mi sem gondoltuk, hogy a város közepén, egy kihasználatlan, füves-fás területen gyékényen heverészni, ingyenes koncerteket hallgatni, együtt lenni egy laza, barátságos környezetben rövid idő alatt ilyen sok embernek lesz a kedvence. Talán mi magunk sem gondoltuk az elején, hogy a leghosszabb nyári fesztivál milyen sokaknak lesz vonzó” – meséli Kővári Zsuzsa, a ZP másik alapítója.
„Bájos volt, és szürreális.”
Bár lassan indult be, de egy idő után rátaláltak a vendégek, szájról szájra terjedt a hír, hogy van egy új hely a Petőfi híd lábánál, ahol reggelig lehet táncolni. A Zöld Pardon pedig egy pár órás reggeli (technikai) szünetet leszámítva éjjel-nappal nyitva volt, és a zene sokszor magnóról szólt. Ahogy egyre többen megismerték ezt a kis zöld helyet, úgy indultak meg a koncertek és a bulik is: fűben, betonon, még színpad és kerítés nélkül zajlott minden, meg erősen hiányos bútorokkal, viszont „hatalmas bulik kerekedtek. A hiányosságot oldottuk fel a később jelképpé vált gyékényekkel, amelyeket ingyen használhattak a vendégeink. Hatalmas élmény volt átélni ezt az időszakot” – jegyzi meg András.
Nyitás után még nem voltak bútorok, viszont összetekerve álltak gyékények, és azok közül vihettünk, hogy ne a porban vagy a füvön kelljen ülni. A kezdetekkor reggelig táncoltunk, később pedig a koncertek után több helyszínen többféle zenei műfajban játszottak a DJ-k. Összefutottam a pultnál többek között a legendásDixivel is, aki sajnos nem sokkal utána meghalt. Pár évvel később megnyitott a Szeparé, ahova egy idő után csak annak nem sikerült VIP-kártyát igényelni valójában, aki nagyon ügyetlen volt, ott könnyes szemmel, hálával néztem, amikor például Tátrai Tibusz volt az asztalszomszédom, de olyan emberekkel is szóba elegyedtem ott későbbi káromra, akik szerint az Operaházat fel kéne robbantani, mert ő nem szerette az operát, és szerinte csak nyugdíjasok járnak oda.
– emlékszik vissza a kezdeti időkre az egyik kollégánk.
Nagy Zsófi kolléganőnk szintén már a kezdetekkor is járt a Zöld Pardonban, egyik kedves sztorija az R.E.M. 1999-es magyarországi koncertjéhez kapcsolódik.
Pár héttel az R.E.M. 1999-es koncertje előtt elmentünk bulizni a barátnőmmel a vadonatúj ZP-be. Odajött hozzánk egy mikrofonos ember, akinek láthatólag nagyon elege volt már abból, hogy ő dolgozik egyedül, és mindenki más mulat. Arra kért, válaszoljunk egy R.E.M.-mel kapcsolatos kérdésre, hogy nyerjünk egy bögrét. Mi beleegyeztünk, bár szégyenszemre a kötelező számokon kívül nem sokat tudtunk az együttesről. Ez nem okozott problémát, mert a kvízmester előre megmondta a válaszokat, így nyertünk egy bögrét, amiből végül meg tudtuk inni a sutyiban beszállított vodkát. Az italt víznek álcáztuk, és azt mondtuk a biztonsági őröknek, hogy a „gyógyszeremhez” kell majd. Mindig hittem a kommunikáció erejében, ezért sosem folyamodtam olyan módszerekhez, mint az osztálytársaim, akik a Petőfi hídról – kötél segítségével – engedték le a ZP-be a borosüveget. Az R.E.M.-es bögre azóta is megvan, reggelente édesanyám iszik belőle kávét. Sajnos ebből a történetből meg fogja tudni, hogy 1999-ben már fogyasztottam alkoholt.
100 forintért mehettünk a legjobb koncertekre
Bár a kezdetekkor ingyenes volt a hely, egy idő után már szükség volt belépőre – igaz, ez leginkább a közönség szűrésére szolgált, hiszen a 100 Ft-os jegyár már a 2000-es évek elején sem fedezte az üzemeltetést és a zenekarok gázsiját.
A belépő bevezetése után nem sokkal történt, hogy az egyik érkező vendég tanácstalanul megállt a küzdőtér mellett lévő főbejárati forgókapunál, ahol egy kis nézelődés után megkérdezte a biztonságiaktól, hogy miként tud bejutni. A válaszra, miszerint be kell dobnia egy százast, hitetlenkedve visszakérdezett: tényleg? A biztonsági kolléga azt mondta, hogy tényleg. Erre a fiatalember előkotort a zsebéből egy érmét, nagy lendülettel behajította a táncoló tömegbe a százast, és megpróbálta megforgatni a forgókaput.
– emlékszik vissza Pálffy András.
Erre az időszakra mindenki édes nosztalgiával tekint vissza, legyen szó koncertre járó fiatalokról, az alapítókról vagy a szervezőkről. Az első fellépők között ott volt a Szilvási Gipsy Folk Band, a Super Sonic és Magyar Hajni – Moonshiners (ők adták a nyitókoncertet), később pedig a legkülönfélébb stílusok keveredtek itt, a rocktól a skáig. Rendszeresen fellépett itt többek között a Hiperkarma, a Quimby, a PASO, a Bëlga, az Amorf Ördögök, az Irie Maffia vagy épp az Edda.
A cikk írója a ZP-ben járt először „igazi, rendes” koncerten, és itt szerette meg végérvényesen a Kispált és a Hiperkarmát. Volt itt Heaven Street Seven-koncerten szakadó esőben, itt hallotta életében először élőben a Quimbyt, és az egyik barátnőjével ott voltak akkor is, amikor Péterfy Boriék épp az Ópium című számuk klipjének egy részletét forgatták. Számtalan gimis és egyetemi emléke köti ide, áttáncolt nyári éjszakák, szerelmek és vizsga utáni koncertek édes emléke marad mindig is a ZP. Lényegében ennek a helynek köszönheti, hogy megismerte a magyar könnyűzenét, legalábbis amit nem játszott a rádió – leszámítva a régi Petőfit.
Az utolsó évek
Tagadhatatlan, hogy a 2000-es évek egyik legendás szabadtéri helyét hozták itt létre, ami sokakban a mai napig meghatározó, életre szóló élményként él. Ráadásul nemcsak a zeneipari szerepe volt fontos, de – ahogy Pálffy András is elmondta – sok olyan család van ma, ahol a szülők a ZP-ben ismerekedtek meg, és ma már kamasz, felnőtt gyerekeik vannak.
2011 tavaszán jött a hír, hogy a hely a szezon végén végleg megszűnik, mert a kerület vezetése jobbnak látta, ha a szórakozó fiatalok és az élő zene helyett egy országzászló áll a híd lehajtójánál. Az újbudai önkormányzat ezzel kívánta méltóképpen megünnepelni az új Alaptörvényt. Annyira megütött mindenkit a hír, hogy a bezárás ellen végül egy többezres tüntetést is összehoztak a lelkes ZP-be járók, zenészek, alapítók és mindenki, aki a Pardon csapatában dolgozott. Bármennyire csodás időszak volt is, Kővári Zsuzsának a mai napig ez a tüntetés a legszebb emléke az egészből.
40 000 ember gyűlt össze, szinte hídtól hídig állt a tömeg, akik mind azért jöttek, hogy kinyilvánítsák szeretetüket, ragaszkodásukat a helyhez. A korszak legsikeresebb, legfontosabb (és már akkor is jelentős technikai igényű) zenekarai váltották egymást 20-30 perces rotációban, mégsem volt semmi feszültség és egy perc csúszás sem, a backstage-ben pedig igazi osztálytalálkozó-hangulat uralkodott. Hatalmas pofon volt, hogy ezután nem kaptuk meg a régi helyszínre az engedélyt, és bár utána még két évig üzemelt a hely egy híddal arrébb, a sorsa 2011 őszén megpecsételődött. A tüntetés estéjére ennek ellenére jó visszagondolni a mai napig!
– mesélte Szepesi Matyi, a Konyha énekese. Ő egyébként még 2001-ben csöppent a ZP-be, külsősként segítette a szezonok szervezését, majd 2007-ben vált igazi pardonossá. Végigélte a kezdeti éveket, ahol még egyfajta játékként lehetett felfogni az olcsó szabadtéri koncerthely működtetését, amilyenből sokáig tényleg nem volt más a fővárosban, majd a kihívásokkal teli időszakot is, a gazdasági válságtól a politikáig.
Bár a rá következő évben újranyithatott, már egy teljesen más környezebe került: a Lágymányosi (ma Rákóczi) híd budai hídfőjéhez. Eddigre már rengeteget fejlesztettek, a nemzetközi fellépők száma is megnőtt, elhozták többek között az Awolnationt, DJ Shadow-t és Aloe Blaccet is, őket leginkább Bóna Márknak, Zöld Pardon nemzetközi booking menedzserének (jelenleg a Sziget csapatát erősíti) köszönhetjük. Az új otthon nem volt olyan messze a régi helytől, mégis kevesebben látogatták, valahogy elvesztette a régi báját, és egyre inkább átszoktunk a Budapest Parkba és a Kobuciba. A jövő pedig bármit tartogathat, még az is meglehet, hogy egyszer az eredeti helyen, az eredeti koncepcióval visszatér a ZP.
