Milyen volt Budapestre felköltözni? – kollégáink mesélnek

Szolga Gordana, szerkesztő-gyakornok – „Megtanultam nem unatkozni”

Kislánykoromban Budapest egy igazi labirintusnak tűnt, erről meg is bizonyosodtam 8-9 évesen, amikor először jártam a Budapesti Vidámpark tükörlabirintusában. Szaladtam, szaladtam, majd hirtelen nekivágódtam az egyik falnak. Szerencsére senkinek sem esett baja, mindenesetre mély nyomott hagyott bennem, a mai napig el szoktam tévedni – habár már egyre ritkábban fordul elő. Ma már inkább az jellemző, hogy továbbmegyek 1-1 megállóval, és minden egyes ilyen alkalommal elmélázok, hogy milyen lehetett harminc évvel ezelőtt eltévedni. Izgalmasabb, az biztos.

Felsőszentmártonból, egy horvát nemzetiségű, kevesebb mint 1000 fős kis faluból származom, ott tengettem első 14 évemet. Akkor még nagyon távolinak tűnt a főváros. Pécsen a gimnáziumi éveim alatt fogalmazódott meg bennem, hogy bármennyire is szerettem Pécset vagy vidéket, kevés volt. Nagyobbra és többre vágytam. Tinilányként Budapestet tartottam „a szabadság városának”, „az áhított királyfinak” vagy ha még jobban fokozhatom „a pörgésemet csillapító gyógyszernek”. Minden egyes kirándulás vagy múzeumlátogatás előtt izgatott voltam, „tökmindegyhova”, ha Budapestre megyünk, csak menjünk címen. A gimnázium utolsó évében, 17 évesen feljöttem egy napra teljesen egyedül egy Holi Peace Colorpartyra. A Rio XXL nevű helyre kellett volna eljutnom, be is írtam a GPS-be. Helyette olyan környéken találtam magam, ami bárkitől elvette volna a kedvét, hogy még egyszer Budapestre keveredjen – rozoga épületek, hajléktanok, nemkívánatos fütyülések. Én azért kitartó voltam, még az sem szegte kedvem.

A Ménesi út 5. szám alatti szocialista épület falaiban tapasztalhattam meg első egyetemi éveimet a nagyvárosban, abba az épületbe járt édesapám is. Anno Államigazgatási Főiskola néven volt ismert, így az, hogy én is „ÁF-es” lehettem, egyfajta múltidézős többletérzést adott, még inkább magaménak éreztem a fővárost, és biztos voltam benne, hogy itt a helyem. Hamar beilleszkedtem, az első években a barátaimmal erősen megnyomtuk a bulikat is, a körutas kocsmatúráktól kezdve a chillesebb koncertekig a Kuplungban. Igaz, kiesek a ZP-s generációból, de hasonlóan nosztalgikus érzések fognak el a ma már bezárt Kuplung és a Lágymányosi híd alatti Valyo Kikötő iránt.

Az első emlékem, amikor tényleg igazi „budapesti”-nek éreztem magam, épp egy Görögországból végtelennek tűnő buszos hazaút végén volt: megpillantottam a Szabadság-szobrot, a Dunát és a hidakat, és azt mondtam a barátaimnak, hogy „végre itthon”, pedig akkor még kollégista voltam a VIII. kerületi Orczy úton. Nem is szabadultam a környékről, ma már a Tisztviselőtelep egy nyugodtabb részén lakom.

Egyfajta budapesti rituálémmá vált, hogyha rossz kedvem van, végiggyalogolok valamennyi hídon: a kedvenc útvonalam a Fővám téren a Szabadság híd pesti oldalán kezdődik, majd cikkcakkban eljutok a Margit híd pesti oldalára. A legjobban azt szeretem Budapestben, hogy mindig megkapom azt, amihez épp kedvem van. A leginkább pedig azt köszönhetem a városnak, hogy megtanultam nem unatkozni.

Jene Bogi, szerkesztő, admin support manager – „A pesti élettől a vidéki emlékek is megváltoztak bennem”

Egy kis faluban nőttem fel a nyugati határ mellett. Az egyik szomszédunk a helyi kocsma volt, a kertünk mögött virágos rétek terültek el – épp, ahogy elképzelnéd a vidéki idillt. Ma már én is ilyennek látom, de kamaszként persze untam a falusi életet. Úgy éreztem, hogy a semmi közepén élünk, ahol semmi nem történik, ezért izgatottan vártam, hogy az egyetem miatt Pestre költözhessek. Az első albérletem a nyolckerben volt, ahol négyen laktunk egy kis lakásban. Elég zsúfoltan éltünk, viszont az erkélyünk kilátása kárpótolt ezért, hiszen egészen a Várig és a Citadelláig elláttunk. Egyébként sem számított semmi más akkoriban, csak az, hogy végre itt lehettem.

A hétköznapjaimat úgy töltöttem, mint a legtöbb bölcsészhallgató: a BTK és a Szabó Ervin Könyvtár között ingázva. Az előadások előtt a Műhelyben kávéztunk vagy a múzeum lépcsőin napoztunk. Időnként ellógtunk egy-egy órát, és kiültünk a Fecske teraszára – ilyenkor úgy éreztük, mintha dekadens párizsi nők lennénk, akik pezsgőt isznak a reggeli mellé, pedig nekünk csak rozéfröccsre telt. Néha talán túlságosan is belefeledkeztünk a hirtelen jött szabadságba: az első egyetemi buli után például azzal szembesültem, hogy fogalmam sincs, hogyan jutok haza hajnali háromkor a Kiskörútról.

Egyébként mindig vonzott a belváros: a régi épületek, az itt-ott felbukkanó filmforgatások, utcazenészek és a retró sárga-fehér villamosok. Ez utóbbi azzal is összefügghet, hogy a vidéki menetrendek után szinte feldolgozhatatlan volt, hogy itt csak perceket kell várni a következő járatra. A másik kedvenc környékem pedig a Duna-part lett, aminek bármelyik pontján el tudnék üldögélni órákon át, csak bámulva a vizet és a hajókat.

Már vagy öt év telt el, amióta felköltöztem, és Budapest szép lassan az otthonommá vált, de még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy milyen gyönyörű ez a város. Élvezem a nyüzsgést, az emberek, üzletek, kávéházak és mindenféle lehetőségek végtelen tárházát, viszont a pesti élettől a vidéki emlékek is megváltoztak bennem. Hiszen rájöttem, hogy nem is olyan rossz, ha az embert a panelek helyett a természet veszi körül, és egy kis ideig nem történik semmi.

Jász Annamária, újságíró - „Itt Budapesten is mindenki zalaegerszegi volt”

Kiskoromban, a 90-es években párszor feljöttünk Budapestre megnézni az augusztus 20-i tűzijátékot, amiből leginkább apukám legjobb barátjának lakásai maradtak meg, ahol megszálltunk. Egyszer egy belvárosi albérletében látott minket vendégül; odaadta a kulcsot, és lelépett vidékre. A szüleimmel kimentünk a bérház udvarára, de a huzat miatt becsapódott mögöttünk a bejárati ajtó. A kulcs belül volt a zárban, mi meg álltunk ott kétségbeesve, hogy most mi lesz. Szerencsére nyolc évesen még olyan kis csontkalóz voltam, hogy a gangról be tudtam mászni a nyitva hagyott ablak rácsain át. Mai napig emlékszem, valamiért nagyon féltem, mikor rohantam kinyitni a bejárati ajtót. Mint valami hős, akitől egy egész bolygó sorsa függ. Ez az első emlékem Budapestről.

Aztán jöttek az egyetemi évek, 18 évesen a felköltözés felszabadító pillanatai. 16 év távlatából visszatekintve olyan, mintha az első, Budapesten töltött időszak burokban telt volna. Az ELTE BTK diákjaként az életem a Városliget melletti Ajtósi kollégium és az Astoria közötti nyílegyenes tengely köré szerveződött, ez volt az első szelete a fővárosnak, amit megismertem. Kiemelt jelentőséggel bírt a Holdudvar, a Süss Fel Nap és a Szimpla Kert, ahová akkor még csak magyarok jártak.

A májusi intenzív, buja virágillatok a városi forgalom szagával keveredve a mai napig ezt a kezdeti időszakot és a Városligetet juttatják eszembe. Vizsgaidőszakban zárt ablakon át is behallatszódtak a Pecsában dübörgő koncertek a szobánkba, és sokszor kitelepedtünk a csarnok melletti zöld placcra sörrel. Tömegek ültek a mezőn 2005 júniusában Jamiroquai produkcióját hallgatva. Sokat tudna mesélni a Városliget ezekről a bolond egyetemista időkről.

Kezdetben végtelen hosszúnak tűntek a 7-es busz megállójából a hazacammogások a Stefánián – ma már persze hálát adok, ha valamennyire gyaloglásra lehetőség nyílik. Emlékszem, egyszer egy görbe estén majdnem sikerült belógni az egyik Stefánia Palotába szervezett lagziba, de az utolsó pillanatban nyakon csíptek a folyosón. A 7-es busz nagy riválisa volt a Wesselényi és Dohány utcában araszoló 74-es trolibusz, ami hirtelen fékezéseknél feldobott a levegőbe a műbőr ülésről; a koliban minden évben bakancslistás tétel volt, hogy idén végre elmegyünk a végállomásáig, és megnézzük, mi fán terem a Csáktornya park, de erre azóta sem került sor. Budapest földrajzának átlátása évekig komoly gondokat okozott, és még ma is érnek meglepetések, mikor két környékről vagy utcáról kiderül, milyen közel (vagy épp távol) is vannak egymáshoz a valóságban. A legkínosabb felfedezés talán az volt, mikor rájöttem, hogy a Nagykörút körbe megy, és mindkét pontja Budán végződik.

Valamivel azért tájékozottabb lehettem annál a barátnőmnél, aki a Városliget szélén álló kollégiumunkból estélyiben elindulva körbeutazta a belvárost, hogy eljusson az Olof Palme házban rendezett gólyabálunkig. 

A „bunkó pestiek”-sztereotípiára igen hamar rácáfoltak az egyetemen megismert budapesti barátaim, akiket azóta se morzsolt le mellőlem az élet. Számukra hatalmas meglepetés volt, ahogy jártunkban-keltünkben zalaegerszegi ismerősökbe botlottam a fővárosban. Nekem több itt az ismerősöm, mint nekik, ágáltak féltékenyen. Valamilyen oknál fogva tényleg rengetegen összegyűltünk Budapesten a szülővárosomból, és a mai napig rendszeresen egymás mellé sodor minket az sors; így volt ez itt a szerkesztőségünkben is, ahol Tucsni László, a We Love Balaton egykori főszerkesztője is ugyanabba a zalaegerszegi gimibe járt, mint én.

Kovács Angelika, szerkesztő-újságíró - „Együtt nőhettem fel a kedvenc embereimmel”

Szombathely egyik kertvárosias részén, Zanaton nőttem fel. Gimi után jöttem fel Budapestre az egyetem miatt. Az Erzsébet körútra költöztünk a gyermekkori barátnőimmel egy gyönyörű régi polgári lakásba, és olyan izgatott voltam, hogy szerintem hetekig nem aludtam rendesen – és ekkor még nem a 0-24 járó négyeshatos miatt. Nagyon szerettem felnőni vidéken, de egy ponton azt kezdtem érezni, hogy kinőttem, és vágytam az új ingerekre.

Imádtam, hogy nem ismerem ki magam a városban. Budapestet nyitottnak, porosnak és kicsit gorombának, de lüktetőnek és sokszínűnek láttam. Mindennap fel lehetett fedezni valami új helyet, találni valami különleges programot. Nagyon vágytam már erre a változatosságra és szabadságra.

Boldogan emlékszem vissza az első kis otthonunkra. Sokat jártunk koncertekre, bulikba, és számoltuk, hogy az aprópénzünkből kijön-e még kettőnkre egy sör. A Corvin tető, Zöld Pardon, Gödör, A38, Dürer kert rendezvényein sokat lógtunk, és random olcsó helyeken iszogattunk, vagy ugye otthon. Az éjszakai élet terén óriási felüdülés volt a főváros, az első nyáron pedig fogtuk a sátrunkat, és kiköltöztünk a Szigetre egy hétre – ezt aztán sokszor megismételtük. A filmek szerelmeseként nagyon lázba hoztak az alternatív mozik és programjaik, napozni a Filozófusok kertjébe jártunk, vagy kiültünk a lakásunk gangjára. Ezek mind kedves emlékek, de a hétköznapok, az, hogy együtt nőhettem fel a kedvenc embereimmel: ezért vagyok a leghálásabb.

Akkor éreztem, hogy „budapesti lettem”, amikor külföldön próbáltam szerencsét – Olaszországban és Ázsiában összesen körülbelül két évet –, és honvágyam volt. Elég sok mindent köszönhetek a városnak, lassan ideje lenne törlesztenem; a lehetőségekért és az emberekért, a barátomért és a kutyusunkért, akiket mind itt sikerült bezsebelnem. Tudom, hogy buborékban élek, de ebben a buborékban nagyon sok kedves, inspiráló, nyitott, és jóindulatú emberrel találkozom. És ez nem egy kicsi buborék.

Kovács Dávid, szerkesztő-újságíró - „Sosem éreztem a budapestieken a fölényeskedést"

2018 márciusában, 26 évesen költöztem Budapestre, többek közt a We Love Budapest, tehát lényegében munka miatt. Nem volt ez ugyanakkor egy hirtelen döntés, már régóta fontolgattam, hogy a fővárosban próbálok szerencsét. Életem addigi részét Hosszúhetényben, egy 3500 fős, baranyai faluban töltöttem, egyetemre pedig Pécsre jártam.

Sokszor hallom a mai napig a tősgyökeres budapestiektől, hogy mennyire borzasztó a tömegközlekedés, de ahhoz képest, hogy a diákéveim alatt mennyit kellett várnom a buszra a Pécs-Hosszúhetény-Komló Bermuda-háromszögben, itt gyakorlatilag a nap bármely szakában gond és túl sok várakozás nélkül el tudok jutni szinte bárhova. Vannak persze helyzetek, amiket időnként el kell viselni, de arányaiban ezek elenyészőek.

Angyalföldön, a Szekszárdi utcában volt az első albérletem, ami egy alapvetően nyugis környék, de sikerült éppen a 3-as metró északi szakaszának felújítása közepén ideköltözni, ami főként nyáron okozott néhány izzadtságban gazdag kellemetlen pillanatot a metrópótlókon. A közelben nagyon megszerettem a Népszigetet a Kabinnal és a kecskékkel, amikor pedig futni mentem, az Árpád híd lábánál mindig lemerészkedtem kicsit a Dunához.

Az első törzshelyem a Kabin mellett a Király utcai Roots lett, a budapesti gasztroélmények közül pedig először az Oriental Soup House fogott meg. Korábban sokat jártam fel koncertekre, így nem éreztem túl nagy kultúrsokkot, amikor végre sikerült itt letelepedni, és honvággyal sem nagyon küszködtem. Amit fontosnak tartok viszont megemlíteni, hogy én nem éreztem sosem a budapestieken a fölényeskedést amiatt, mert én vidékről jöttem. Lehet, hogy ez régebben egy létező jelenség volt, én ebből semmit sem tapasztaltam azóta sem.

Először akkor éreztem igazán budapestinek magam, amikor 2018 tavaszán egy prágai kiruccanás után landolt a gépem, ez volt ugyanis az első külföldi utazásom, amely után nem kellett még két és fél órát utaznom, hogy hazaérjek, hanem a budapesti lakásomba belépve mondhattam azt, hogy itthon vagyok.

Imádok a rakpartokon futni, a Sziget Fesztivált, az A38 Hajót, hogy tömegközlekedéssel néhány perc alatt elérhető rengeteg szuper kirándulóhely, és az építészet is azóta kezdett el érdekelni, mióta itt élek, hála a város különböző rejtett vagy jobban szem előtt lévő épületeinek.

Wágner Gábor, újságíró - „A zenén meg a koncerteken keresztül estem szerelembe Budapesttel”

Érdekes, hogy olyan pillanatra nem emlékszem, amikor azt mondtam, hogy „már budapesti vagyok”. Viszont már annak tartom magam, miközben miskolcinak is... Ez szinte mindenkire jellemző, aki nem itt született, de itt él (legutóbb pont Prieger Zsolt erősített meg ebben, amikor az interjút készítettem vele, ő budapesti és szombathelyi). A város ritmusát már régen felvettem, és szerintem érzem is. Jól csinálom a budapestiséget, ami ebben az esetben a nagyvárosi élet. De persze több is, mert szeretem a történeteit, a házait, a váratlan fordulatait. Meg persze tudom nagyon utálni is. Szóval, megvan köztünk a szimbiózis.

Amikor gyerekkoromban Budapestre jöttem a családdal, akár látogatóba a rokonokhoz, akár csak úgy egy kirándulás keretén belül (Állatkert, Vidámpark, budai hegyek), mindig szerettem, de különösebben nem jöttem tőle lázba. Amikor a Balatonhoz mentünk, az sokkal jobban fellelkesített. A Duna persze tetszett a hidakkal, de gyerekként más a városból nem érdekelt annyira, se az építészet, se a felnőttek szórakozásai, vagy az hogy sétálunk a körúton boltról boltra járva. Az Állatkert és a Vidámpark mindig jól esett, előbbiben kis tigrist meg kis oroszlánt is simogattam a tesómmal. A hegyek sem érdekeltek különösebben, hisz a Bükk lábánál nőttem fel Miskolcon, ahol ráadásul sok a fürdésre alkalmas tó is a környéken. Meg hát szerettem is ott élni, ahol felnőttem.

Kamaszkoromban már nagyon sok zenét hallgattam, volt otthon szép lemezjátszóm is, és bár volt Miskolcon akkoriban egy nagyon király maszek hanglemezbolt, ahol megfordultam gyakran, azt is tudtam, hogy Budapesten ilyen üzletből több is van. Innentől kezdve már nagyon szerettem feljönni, akkor még szülőkkel, mert mindig elmentünk lemezboltba is. Aztán középiskolásként elkezdtem sűrűbben koncertre járni otthon, de hamar rájöttem, hogy abból is több van Budapesten. Egyre sűrűbben és kisebb koncertekre is feljöttünk, meg a 80-as évek legvégi és főleg a 90-es évek eleji szórakozóhelyekre, mint a Tilos az Á, Fekete Yuk, Blue Box és társaik.

 Ezen a ponton kinyílt egy ajtó, benéztem, és be akartam menni. Úgyhogy ez lett a cél, Budapestre költözni, miközben a városból, a részleteiből akkor még csak a helyeket érzékeltem, ahol megfordultam, meg a jóféle káoszt, amit meg szerettem volna megismerni. Gimi végén szinte pár hetente itt töltöttem a hétvégéket. Szóval, a zenén meg a koncerteken keresztül estem szerelembe Budapesttel, és ez azóta is megvan, mert a mai napig sokat járok koncertre. Mivel mindig nagy kultúrafogyasztó voltam, ebben az időben már azt is észrevettem, hogy Budapesten másból is nagyobb a merítés, több a választási lehetőség, nem csak zenéből, és mivel én amolyan “alteros” középiskolás voltam, a város alteros báját is levettem, amit korábban csak zenékből (Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Sziámi, meg a többiek) meg filmekből (Meteo, Eszkimó asszony fázik, Megáll az idő) ismertem.

Az első pár évben, amikor még kollégiumban laktam a Ménesin, elsősorban a Móriczot, Gellértet és környékét, meg a pesti oldalt a Kálvin térig bezárólag ismertem és használtam nap mint nap. Akkoriban zúgtam bele a Szabadság hídba, ahova rengeteg kisétáltam esténként, megálltam a közepén, zenét hallgattam, néztem a vizet. Simán nézhettek volna öngyilkosjelöltnek is, jut eszembe. Ma is megmaradt ez, csak most nem elsétálok oda, hanem szeretek átkerekezni rajta.

Ebből az időszakból van egy vicces sztorim: amikor beköltöztünk a kollégiumba, elég hamar, pár hét alatt összeverődött egy nagyon jó kis társaság, akikkel elmentünk – hát hova máshova, mint – berúgni. Pontosan már nem emlékszem (meg ugye részeg is voltam), de akkoriban nagy munkálatok folytak ott a Gellért tér környékén, valahol meg volt bontva a macskaköves út, és nem tudom, hogy miért, de egyet felkaptam és magammal vittem. Tudat alatt talán az motivált, hogy vonzódom a macskaköves utcákhoz. Amikor visszaértünk a koleszhoz, tudtam, hogy nem fogom tudni becsempészni a kövemet, így a kollégium kertjének egy bokra alá bedobtam.

Abban az évben rendszeresen csekkoltuk a követ és ott volt, ahova dobtam. Olyan volt, mintha lenne egy háziállatom, amelyik a kertben él, mert a koleszba nem jöhet be. Aztán teltek az évek, eljött a diplomaosztó, aminek a végén tanácstalanul toporogtunk a suli kertjében, amikor eszembe jutott a kő. És ott volt. Mint ahogy évekkel később is, amikor a régi csoporttársakkal visszamentünk a suliba szétnézni, hogy mi van vele. Még akkor is ugyanott volt. Lehet, hogy még most is ott van egyébként. Ráadásul ez nem egy félreeső bokor volt, hanem a kerten át a suliba vezető járda közelében.

A kedvencem viszont Zugló lett. Többször ideköltöztem, aztán el-, majd vissza, mire 10 évvel ezelőtt végleg letettem itt a fenekem, legalábbis most úgy fest. A legsokszínűbb kerület szerintem, de azért is szeretem nagyon, mert nagyon sokban emlékeztet a szülővárosomra, és ettől otthonosabb, mint a többi kerület. Konkrét miskolci városrészeket tudok konkrét zuglói részekhez passzítani.