Budán, a Horváth-kert északi felén állt egy kimondottan méretes, kissé ormótlan, fából készült épület, a Budai Színkör, ahol előbb német, majd magyar nyelven folyt a színjátszás. Ha kijön az ember az Alagútból az Attila út felőli oldalon, bal kézre, a két buszmegálló között és mögött láthatja a hűlt helyét a jellemzően a nyári idényben nyitvatartó színháznak, ami soha nem tudott a legmenőbb játszóhelyek közé bekerülni, viszont számos korabeli sztárszínésznek innen indult későbbi fényes karrierje, itt szerzett nevet magának. A Budai Színkört hullámzó színvonalú és népszerűségű évtizedek után, a 30-as évek második felében bontották le.
A Horváth-kert egy nem oly apró, parkos-pados-játszóteres nyugalomszigete az autóforgalom kellős közepén, a Krisztinavárosban, az Alagútnál. A Krisztina körút, az Attila út és az Alagút utca határolja. A park eredetileg a Szentgyörgyi Horváth család birtokában volt – innen jön a neve is –, amely a kor meghatározó nemesi famíliája volt, ők alapították például a balatonfüredi Anna-bált is. Tőlük 1862-ben, az Alagút megépítésekor vásárolta meg az állam a Horváth-kertet, ahol akkor már majd 20 éve ott állt a Budai Színkör faépülete.
A Budai Színkör impozáns épületében a Budai Nyári Színház lépett fel, amit 1838-ban alapított meg bizonyos Nötzl Fülöp, aki a temesvári és a nagyszebeni német színház igazgatója volt. A kezdeti időkben a Várszínházban, nyaranta pedig egy fogadóban (Fogadó az Osztrák Császárhoz) léptek fel, a Fő utcában, majd 1842-ben döntés született arról, hogy a társulat kapjon egy állandó épületet, amit a Horváth-kert északi részén építettek fel egy évvel később.
Az 1200 férőhelyes színházban 1870-ig kizárólag német nyelven játszottak, bár már 1861-ben felmerült az igény arra, hogy legyenek magyar nyelvű előadások is. És voltak is, de csak elvétve, kísérleti jelleggel. 1870-ben a színház már Buda városának tulajdonában volt, a tanács pedig ebben az évben hozott egy elöljárósági határozatot arról, hogy a színházakban csak magyarul lehet előadásokat tartani. Ez teljesen megváltoztatta a Budai Színkör repertoárját. A csúcsidőszak Krecsányi Ignác nevéhez fűződik, aki 1888 és 1915 között vezette a színházat. A kor neves színészei közül többen is (például Beregi Oszkár, Medgyaszay Vilma) nála kezdték a pályát. Krecsányi idejében újra előkerültek a hazai színdarabok, illetve sok klasszikus is.
1915-ben a visszavonuló Krecsányitól egy másik neves színházi ember, Sebestyén Géza vette át az irányítást a Budai Színkörben. Ő méltó módon folytatta elődje munkáját. Ebben az időben tűnt fel itt egy tehetséges színésznő Debrecenből, bizonyos Honthy Hanna, aki után két kézzel kapkodtak a színházak pár évvel később, nem beszélve a közönség rajongásáról. Közben a fából ácsolt épület leromlott, tűzveszélyes állapotba került, így Sebestyén 1925-ben felújíttatta. De már ez sem tudott rajta segíteni. A csak nyáron működő színházról az a döntés született, hogy végleg bezárják, az épületet pedig lebontják. Ami 1937-ben következett be.
Annak érdekében, hogy a Horváth-kert ezen részéről se múljon el nyomtalanul a színház emléke, egykori területén felállítottak egy szobrot, Ligeti Miklós művét, ami Déryné Széppataki Róza egész alakos szobra volt. A budapesti ostrom idején pusztult el teljesen. A Déryné-szobor másolatát 2010-ben állították fel újra, nagyjából ott, ahol régen is állt, viszont ekkor kapott maga mellé egy díszlépcsőt és egy pados pihenőhelyet is. Egy emléktábla is áll a szobor mellett, mely a Budai Színkör egykori dicsőségéről számol be.
1961-ben az elpusztult Déryné-szobor helyének közelében (szintén a Budai Színkör egykori területén) egy díszes szökőkutas medencét építettek fel, mellé, a partjára pedig Ferenczy Béni Ülő nő című szobra került. A szökőkút műszaki berendezése elég hamar tönkrement, így az 1970-es évek közepére már nem volt benne víz, és ez az áldatlan állapot egészen 2010-ig fennállt. Ekkor újították fel a szökőkutat, ami még díszkivilágítást is kapott.
A Budai Színkör közel 100 éven át – egészen pontosan 94 évig – működő, érdekes színfoltja volt Budának, a város színházi életének, ami ugyan csak nyáron, de akkor a legnagyobb szeretettel várta és fogadta a közönséget. Az, hogy eltűnt, érthető, hisz ahogy a város fejlődik és növekszik, ebben a folyamatban elvesznek bizonyos épületei, részei, csupa olyan dolog, amiről addig azt gondolta az ember, hogy úgyis mindig ott lesz. Fájdalmas, miután már nincs, de mint mindent, úgy ezt is meg lehet szokni, meg egyébként is nézzük mindennek a jó oldalát, a pozitívumait. Ha még mindig a helyén állna a Budai Színkör óriási faépülete, akkor nem lenne ott egy széles park, és korántsem lenne annyira vonzó a Horváth-kert, mint amennyire most az.
