A piros a tilos, a sárga a veszélyhelyzet, a zöldnél pedig szabad az út. A közlekedési lámpák színét és ezek sorrendjét annyira megszoktuk, hogy eszünkbe sem jut, más is lehetne a helyzet. Pedig a sorrend országonként eltérhet, és baleset is kellett ahhoz, hogy ne a fehér szín legyen a szabad jelzés.

A színes lámpák még jóval az autók megjelenése előtt, a vasúthálózat fejlődésével párhuzamosan jelentek meg a közlekedésben. Kezdetben, a 19. század első felében azonban pirosat, fehéret és zöldet használtak annak jelzésére, hogy melyik vonat számára szabad az út, és melyik számára nem az. Már ekkor is piros volt a tilos, és bár van olyan legenda is, amely szerint egy farmer piros felsőben próbálta megállítani egykor a vonatot, valójában ennél jóval régebben, már az evolúciós fejlődés során megszoktuk, hogy a piroshoz a tiltást kapcsoljuk. A vörös termések sok esetben mérgezőek, nem szabad megenni, megfogni ezeket. A színhez tehát szinte azóta kapcsolódik a tiltás, hogy emlékezésre képes agyunk van. 

A zölddel és a fehérrel azonban korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Kezdetben ugyanis a zöld szolgált a figyelmeztetésre, a veszélyhelyzet jelzésére (nagyjából ez volt a mostani sárga), a fehér pedig a szabad utat jelezte. A rendszer azonban nagyon sok félreértésre adott okot, ráadásul messziről nem lehetett látni, hogy a lámpa szabad jelzést mutat, vagy nem működik. Ahhoz azonban, hogy valódi változás legyen, a legenda szerint sajnos kellett egy súlyos baleset is az I. világháború környékén. Állítólag kiesett a piros üveg a lámpából, ami így fehéren világított, ezt egy mozdonyvezető szabad jelzésként értelmezte, így következett be a tragédia. Ennek hatására döntötték el a vasútnál, hogy megváltozik a jelzés, a sárga fény lett a vészhelyzet, a zöldet pedig azért választották a szabad út jelzéseként, mert ez ütött el legjobban a másik két színtől. 

Az első közlekedési lámpát 1868. december 10-én Londonban, a Westminster-palota közelében helyezték forgalomba. John Peake Knight vasútmérnök volt a feltalálója, és a korabeli vasúti szemaforok mintájára nappal karokkal, éjszaka pedig gázvilágítással működött. A gázzal való világítás nem volt veszélytelen, emiatt volt lehetséges, hogy a lámpa 1869-ben felrobbant, még az a rendőr is megsérült, aki működtette. Az első modern közlekedési lámpát ezután jóval később, Clevelandben állították forgalomba, 1914-ben. 

Budapesten az első közlekedési lámpa ezzel szemben csak 1926. december 23-án kezdte meg a működését, és bár külföldön már voltak innovatívabb megoldások, ezt a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésénél álló darabot még rendőr kezelte, a színek változását pedig csengetés is jelezte. Innen is kapta első elnevezését: villanyrendőr, ám az új találmány eleinte nem aratott osztatlan sikert, mivel nagyon lassan lehetett működtetni, és többször meg is akadt. 1928-tól aztán újabb típusú villanyrendőröket vezettek be, amelyek már jobban beváltak, végül az elektromos közlekedési lámpák csak jóval később, az 1960-as években vették át az uralmat a budapesti utak felett.

A lámpák színét és a színek sorrendjét az 1968-as bécsi egyezmény szabályozza, amit a világ legnagyobb részén ratifikáltak, ám lehetnek különbségek az egyes országok között. Oroszországban, Szerbiában és Kanadában például néhány másodpercig villog a zöld, majd utána a sárga jön. Japánban pedig nyelvi és kulturális hagyományok miatt sok helyen olyan árnyalatot használnak a közlekedési lámpák zöld színéhez, ami inkább kékesnek tűnik, a furcsaság pedig abból ered, hogy évszázadokon át ugyanaz a szó jelölte a kék és a zöld színt. 

(Borítókép: Getty Images)

Források: 

Címkék