We Love Budapest: Ismert és szeretett arcai vagytok a környéknek. Nyaranta gyakran látunk titeket a Bikás park környékén színes ruhákban, vidáman sétálgatni, sokan pedig onnan ismernek titeket, hogy a nyugdíjazásotok előtt egy rendelőben, szakasszisztensként dolgoztatok. Úgy tűnik, a szakmátokban, most pedig nyugdíjasként is fontos nektek az emberek közelsége, szerettek kapcsolódni hozzájuk, beszélgetni velük. Sosem fáraszt titeket a társaság?
Kálmán Saci: Nem szokott fárasztani. Nagy családban nőttünk fel, talán emiatt sem, de gyerekkorunk óta emberekkel, elsősorban betegekkel szerettünk volna foglalkozni, nem is gondoltunk másra.
Kálmán Marcsi: Mosonmagyaróvár közelében laktunk, egy kisebb városban, Győrbe jártunk iskolába. Munka mellett elvégeztük, és utána úgy gondoltuk, hogy azért tovább kellene magunkat fejleszteni, tanulni szerettünk volna. Azt mondtam egyszer Sacinak: Én elmegyek Budapestre, megpróbálom, hogy milyen ott az élet, milyen a munka. Azt válaszolta: Jó, menj te előre! Egy évig én egyedül voltam, aztán Saci is Pestre jött.
WLB: Hogyan alakult az életetek, miután a fővárosba kerültetek?
K. S.: A Korányiban (jelenleg Országos Korányi Pulmonológiai Intézet) kezdtünk dolgozni, a mellkassebészeten. Friss műtöttekkel, tüdőtumorosokkal foglalkoztunk. Rengeteg munkánk volt, de imádtuk a folyamatos készültséget, és fantasztikus orvosokkal dolgoztunk. Az osztályt Kulka Frigyes professzor [mellkassebész, egyetemi tanár, Kulka János színművész édesapja] vezette.
WLB: Milyen volt a munka Kulka professzor mellett?
K. M.: Mindig csak ikreknek hívott minket. „Ikrek, jöjjenek csak ide!” – mondta. „Egyik a hatos, másik az ötös szobába menjen, és nehogy megcseréljék, mert akkor összezavarodom, hogy ki kicsoda.” Sok dicséretet kaptunk tőle a munkánkért, és nagyon sokat tanultunk tőle a szakmáról.
K. S.: A férfiosztályon dolgoztunk. Sokszor nagy fájdalmaik voltak a betegeknek, simogattuk a hátukat, kiültettük őket, beszélgettünk velük, egész másról, mint a betegség, meséltünk nekik, hogy a fájdalmukról egy kicsit eltereljük a figyelmüket. Nagyon sok szeretetet is kaptunk ezektől az emberektől, pedig kifejezetten nehéz, bonyolult esetekkel dolgoztunk.
WLB: Alapvetően elképesztően vidám, energikus egyéniségeknek tűntök. Hogyan tudtátok feldolgozni a nehézséget, a szenvedést, amit biztosan láttatok néhány betegnél?
K. M.: Rettenetesen sajnáltuk az embereket, de mindig a vidám oldalunkat mutattuk, mert ettől a beteg is érezte magában az erőt a gyógyuláshoz. Ez többet ér bármilyen gyógyszernél.
K. S.: Volt olyan is, hogy egy beteg hirtelen rosszul lett, és olyan súlyos állapotba került, hogy azonnal operálni kellett, nekünk pedig azonnal segíteni kellett ebben. Voltak tehát olyan esetek is, amikor megijedtünk, de nemcsak az emberi, hanem a szakmai része is nagyon érdekelt minket a munkának, így ez kihívást is jelentett.
WLB: Hogyan alakult az életetek, a karrieretek később?
K. M.: Férjhez mentünk, és egy kicsit megint különváltunk, család mellett pedig már nem a Korányiban folytattuk a munkát, rendelőben kezdtünk dolgozni. Nagyon hiányoztunk egymásnak, rettenetes lelki fájdalom gyötört bennünket, de hál′ istennek akkor már lehetett telefonálni, ha nem is mobilon. Mindennap felhívtuk egymást, hétvégén meg meglátogattuk egymást. Korábban Saci néhány hónapra kiment Amerikába, New Yorkba, egy orvos kollégája ajánlotta be bébiszitternek egy családhoz, de én mondtam neki, hogy én úgyis utánad megyek. Szinte depresszióba estem nélküle.
WLB: Hogyan élte meg a családotok ezt a nagyon erős kötődést, ami köztetek van?
K. M.: Nem tudjuk egymás nélkül elképzelni az életünket. A gyerekeink is majdnem egyidősek, mindannyian fiúk, és hasonló természetük is van. A férjeink később majdnem egyszerre betegedtek meg, majd ugyanabban az időben vesztettük el őket, pedig mindent elkövettünk a gyógyulásukért. A sors is azt akarta, hogy ennyire együtt maradjunk. Az időskorunkat is ugyanúgy együtt töltjük, mint a gyerekkorunkat, egymás mellett lakunk, itt a Bikás park közelében, szomszédok vagyunk. Mikor Saci kisebbik fia még picike volt, nem is értette, hogy ennyire egyformák vagyunk. Emlékszem arra, mikor rám nézett, megfogott a kis kezével, láttam rajta, ahogy gondolkozik azon, hogy hol van az anyukája.
K. S.: Utána persze nagyon megszokták, hogy ikrek vagyunk, úgy nevelkedtek, mintha két anyukájuk lenne. A fiaim nagyon szerették Marit is, éppen úgy, mint engem. „Anya, menjél, mert tudjuk, hogy Marcsihoz akarsz menni” – mondták. A férjem is beletörődött, mindig mondta, hogy nem akar szomorúnak látni, menjek, látogassam meg az ikertestvérem. Hagyott elmenni, vigyázott a két pici gyerekre. A férjem édesanyja is iker volt, így megértette az érzéseimet, bár azt mondta, anyósomék nem kötődtek azért ennyire egymáshoz.
WLB: Ezek szerint ikrekként is különleges a kapcsolatotok. Köztük is ritka, hogy ennyire közel álljanak egymáshoz?
K. M.: Mi anyukánk hasában találkoztunk először, és mikor megszülettünk, akkor is annyira kötődtünk már egymáshoz, hogy még a kiságyban is egymás kezét fogtuk. Mindig egymást érintettük. Édesanyánk is egy test, egy lélekként nevelt bennünket, hogy mindig együtt lehessünk. Ha különültetett bennünket, vagy próbálkozott, hogy egy picit jobban elszakadjunk egymástól, akkor annyira sírtunk, hogy egyszerűen nem ment. Ha nem adott ránk egyforma ruhát, akkor is sírtunk, mutattuk, hogy egymás ruháját akarjuk felvenni.
WLB: Ami engem mostani, rövid beszélgetésünk alatt meglepett, hogy egyikőtök sem tűnik vezéregyéniségnek. Jól látom? Hogyan hoztok így döntéseket?
K. S.: Soha nem volt vezéregyéniség köztünk. Ha egy picit is észrevettük a másikon, hogy vezér akar lenni, akkor rögtön szóltunk, hogy ez így nem jó, inkább mindent együtt beszéljünk meg, nehogy egy kicsit is elcsússzunk egymás mellől.
K. M.: Mindig elgondolkodom, mikor a kapcsolatunkról beszélek valakivel, hogy vajon érti-e az illető, amit mondunk. Ilyen kapcsolatot csak egy ikerpár élhet át, mi pedig egypetéjű ikrek vagyunk. Egyszerre vagyunk betegek, vagy mikor például szültem – néhány évvel előbb szültem, mint Saci – a testvéremet beengedték a szülőszobába, és ugyanolyan fájdalma volt, mint nekem.
WLB: Színes ruháitokban a környék koronázatlan stíluskirálynői vagytok. Nehéz elképzelni, hogy ápolónőként egykor fehér egyenruhában dolgoztatok nap mint nap. Meséltétek az imént, hogy sírtatok, ha anyukátok nem öltöztetett ugyanúgy titeket. Ezekkel az egyforma, színes darabokkal a köztetek lévő közeli kapcsolatot is kifejezitek?
K. M.: Foglalkozunk azzal, hogy mit veszünk fel, de inkább magunk miatt. Jólesnek a bókok, és örülünk, ha másnak is egy kis örömet okozunk. Első pillanattól, a rugdalózónktól kezdve minden egyforma volt rajtunk, mi ezt nagyon megszoktuk. Mikor hazajöttünk a munkából, levettük az egyenruhát, és akkor azt mondtuk, hogy most nem hordunk fehéret, hanem csak színeset, feketét soha.
K. S.: …és sportosat.
WLB: Hogyan néz ki egy közös vásárlás? Hogyan válogattok?
K. S.: Egy mindig próbál közülünk, megnézzük az adott darabot egymáson, hiszen rajtunk is ugyanúgy állna. Ha csak egy van valamiből, akkor azt nem vesszük meg. Kedvenc színünk a zöld és a narancssárga. Természetesen mindkettőnknek ugyanaz.
WLB: Nagyon nyitottan, vidáman álltok az élethez. Volt-e ennek ellenére valamilyen rossz tapasztalat, akár a környéken, akár máshol? Kell-e félni a rossz emberektől, vagy megéri ennyire nyitottnak maradni?
K. M.: Mi ennyi idősen úgy fogjuk fel most már, hogy nincs idő haragudni. Minden pillanatot ki kell használni, hogy derűsen, jól éljünk, pozitívan fogjunk fel mindent. És rossz élményt nem is tudok.
K. S.: …abból is igyekszünk jót csinálni. Szeretjük az embereket, és emiatt rettentő sok szeretetet kapunk viszont tőlük. Mindenki azért állít meg minket, mert vidámnak látnak, és ez tetszik az embereknek.
