Az egypártrendszer, az államszocialista irányítás az élet minden területét, így a divat világát is a markában tartotta. A dolgozó ember vált ideává, ennek megfelelően az öltözködést az egyszerűség, a praktikum és nem éppen a jó ízlés határozta meg, de az akkoriban „divatossá” vált ruhadarabok mára fogalommá váltak. Utazzunk vissza ezekbe az évtizedekbe, és tekintsünk bele a budapestiek gardróbjába!

A 20. század második felében a divat jelentősen átalakult, különösképpen a kommunista hatalomátvétel próbálta uniformizálni az öltözködést, egyfajta puritánságot erőltetni az emberekre. Az 50-es évektől egyre sokszínűbbé váltak a ruhadarabok, majd az ifjúsági szubkultúrák megjelenésével – a rock és a beat kialakulásával egyidejűleg – az öltözködés is változatosabb lett.

Az életforma megváltozása, a nők munkába állása jelentősen hatott a divatra. Kiváltképpen vidéken okozott a hagyomány és a modernitás keveréke egyfajta „divatkavalkádot”, bár ezek a rendhagyó „összeállítások” a budapestiek számára sem voltak ismeretlenek akár még a 80-as, 90-es években sem. A mackónak nevezett tréningnadrág, a kötött blúz, az otthonka, vagyis a műszálas anyagból készült, ujjatlan ruha valamilyen lábbelivel és a fejkendő mindennapos szett volt a gangos bérházak udvarán is. A kopott, munkába már nem hordott, kék munkaruha műszálas ingpulóverrel, esetleg köténnyel, szivacs-, bőr- vagy műbőr kabáttal pedig tipikus férfiviselet volt, bár korántsem megkapó látvány.

A puritán munkaerkölcs felmagasztalásából, valamint az áruhiányból eredt az uniformizált öltözködés, melynek következtében olyan divatmerényletek is megtörténhettek, mint a micisapka, az overall vagy a lódenkabát. Utóbbit nők, férfiak egyaránt viselték munkaidőn kívül, miután levették az egyhangú és ronda barna köpenyt vagy a kezeslábas overallt.

A libafoszöldnek is csúfolt, ódivatú lódenkabát posztószerűen durva gyapjúszövetből készült, és bár esztétikusnak nemigen volt mondható, vízhatlan volt, és meleg. Az 1951-ben „Rákosi Mátyás ajándékaként” megnyílt Zalaegerszegi Ruhagyár egyik első terméke is a lódenkabát volt. Az ellenzős, lapos szövetsapka, vagyis a mici szintén elhagyhatatlan darab volt a férfiak ruhatárából, a nők többsége kartonruhát vagy szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Nadrágot legfeljebb a munkában hordhattak, utcán, szórakozóhelyen vagy színházban a közízlést sértette, ha egy nő nadrágban jelent meg.

Az egyhangúságot némileg ellensúlyozta az úgynevezett jampecdivat a maga csőnadrágjaival, színes, mintás ingeivel és vastag talpú cipőivel, a többség mégsem ezeket viselte. A rendszer hatalmas követelményeket állított a polgárok, leginkább a nők elé, öltözetüknek tisztának, takarosnak, praktikusnak, mindennemű dísz, fodor, kiegészítő nélkülinek kellett lennie; gyakorlatilag ideológiai elvárás volt, hogy az öltözködés egyben szembefordulás is legyen a burzsoá, urizáló világgal. A tanácsadó könyvek szerint „a dolgozó nő öltözködjék egyszerűen és jól. Törődjön magával. Legyen hiú, ez minden nőnek kötelessége”. Elvárásként fogalmazták meg az otthoni öltözködés irányelveit is, a hálóruha fölé selyem- vagy flanelköntöst illett ölteni, majd a reggeli után házi ruhát felvenni. Az otthoni öltözködésben az egyszerűség és a kényelem volt a mérvadó, a rövid vagy hosszú pongyola, nappali viselet köténnyel. A bolyhos anyagból készült szabadidőruhátbemelegítőnek is nevezték.

Nők és férfiak ruhatára a Kádár-korszakban 

Valuch Tibor Magánélet Kádár János korában című könyve szerint a Kádár-korszakban egy átlagos, szellemi foglalkozású nő és férfi ruhatára 60-110 darab ruhát tartalmazott. Az átlagos női kelengye legfontosabb darabjai a következő ruhaneműk voltak: 2-3 hálóing és pizsama, 3-4 kombiné, 6-8 bugyi, 4-5 harisnya és zokni, 2-3 karton- vagy vászonruha, 5-6 blúz, 3-4 szoknya, 1 téli- és átmeneti kabát, 2-3 cipő. A férfiak ruhatára 3-4 váltásnyi felsőruhából (ing, zakó, pulóver) és nadrágból, téli- és átmeneti kabátból, 1-2 pár cipőből és egyheti, folyamatosan váltható alsóruházatból (alsónadrág, atlétatrikó, zokni) állt.

Az öltözetek unalmassága az 50-es évektől kezdett oldódni. Ebben az időszakban a nőiség vállalása már nem annyira volt politikai kérdés. A 60-as évek jellemző ruhadarabja a farmernadrág és a miniszoknya lett, melyek heves ellenérzéseket váltottak ki a korabeli közvélekedésben, de egyfajta státuszszimbólumnak is számítottak a hiánygazdaságban. A 70-es évek elején szintén megbotránkozást keltett a forrónadrág, a rövid, kötött női sort.

Az ikonikus Trapper farmerrel kezdődött meg a hazai farmergyártás. A 60-as évek végén hiánycikknek számító farmerből 1976-ban már 1 millió, 1977-ben pedig 2,5 millió darabot értékesítettek, annak ellenére, hogy egy-egy márkásabb darab ára 900 és 1100 Ft között volt. Az Ez a Divat 1980-as száma így népszerűsítette a hazai márkát:

„A Levi's, a Wrangler, a Lee után nem kell már bemutatni a Trapper márkát. Debütálása óta alig telt el egy-két év, mégis szép karriert futott be. (...) A Trapper farmer semmivel sem rosszabb, mint ismertebb márkatársai, sőt erősebb azoknál, s ráadásul még olcsóbb is, nem is kevéssel! Bőremblémáját sem érheti rossz szó: ízléses, modern, jópofa, ahogyan effajta holmihoz illik, az anyag »kéksége« ugyancsak kitűnő, vagyis szépen fakul...”

A szocializmus évei alatt a szabadidő eltöltésében fokozatosan növekedett a strandolás szerepe. Az egyberészes férfi- és női fürdőruha kiment a divatból, a nők kétrészes, bikinifazonú fürdőruhákat kezdtek viselni, a férfiak körében pedig a háromszög alakú, vékony, kék vászonból készített, középen csíkkal díszített „fecske fürdőnadrág” vált divatossá a tornanadrágszerű klottgatya helyett. Az eredeti fecskében még nem volt gumi, baloldalt két helyen lehetett megkötni gatyamadzaggal. Anyagának és kialakításának köszönhetően nemcsak a combhajlat látszott belőle,

de fel is csúszott a derékra, AMInek köszönhetően úgy nézett ki, mint egy hatalmas pelenka. Rugalmatlan kartonanyaga a vízre megkeményedett, és így elállt a testtől, oldalnézetből komoly betekintést nyújtva.

A 70-es években már gumírozott fürdőgatyákat lehetett kapni, melyek ekkor már nejlonból készültek.

A 80-as években a sportruházat nálunk is kezdett teret hódítani, a régi mackókat igényesebb szabadidőruhák, tréningruhák váltották fel a Senior Váci Kötöttárugyár jóvoltából. Bár az öltözködés már jóval differenciáltabb volt, mint a megelőző évtizedekben, mai szemmel csak mosolygunk a hatalmas válltömésen, a rágógumiszínekben pompázó susogós melegítőn, a „susin”, az aerobik jóvoltából nálunk is hódító latexnacin vagy a férfiak alkalmi, püspöklila öltönyén makkos cipővel. Persze még ekkor is voltak olyan ruhadarabok, melyek tartották magukat az újabb trendek ellenszelében is, ilyen volt például a „nagymamaestélyi”, vagyis az otthonka, melynek történetéről már bővebben is írtunk.

Végül egy pillanatra emlékezzünk meg a kapcsos vagy fűzős, hosszú szárú kismamacipőről, amit konyhásnénik, óvónők, ápolónők, az állami fodrászat munkatársai is előszeretettel hordtak. Gyerekként sokat nevettünk/rémüldöztünk rajta, pedig akik hordták, arról számoltak be, hogy az elől-hátul kivágott, lábujjakat és bokákat kivillantó, szandál-csizma-mutáns hihetetlenül kényelmes és praktikus viselet volt, még ha meglehetősen otromba is.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Szilágyi Mari manöken 1970-ben,  FŐFOTÓ - Fortepan)

Címkék