Budapest területén rengeteg termálforrás van – ennek köszönhető, hogy már a rómaiak is aktív fürdőkultúrát tartottak fenn. A termálforrásokra épült fürdők a középkorban is népszerűek voltak, de főleg az előkelő rétegek használták a meleg vizes forrásokat. A török uralom alatt pedig rengeteg új fürdő épült, olyanok is, melyek utódintézeteit a mai napig használjuk.
A fürdőkultúra népszerűsége Buda visszafoglalása után visszaesett, de gyógyászati célokra továbbra is használatban maradtak a források. A Budapest területén lévő források és vizek legközelebb a XIX. század végén kerültek fókuszba, a modern fürdőélet elindulásakor. A budapestiek viszont ekkor már nem elégedtek meg a pár meglévő fürdővel, a XX. század elején elindult a strandok, az uszodák kiépítése. Egymás után létesültek a ma is ismert fürdők: 1913-ban a Széchenyi, 1919-ben a Gellért nyitotta meg kapuit, de a strandok sem maradtak el: 1919-ben a Palatinus és a Csillaghegyi strand is a budapesti fürdőkultúra részei lettek.
A Dunafürdők legalább olyan népszerűek voltak a forró nyári napokon: eleinte főleg sportolásra használták őket, később azonban a pihenés és a szórakozás is dobogós helyezett lett, ha a funkciójukat tekintjük. Bár a Dunafürdők a II. világháború után fokozatosan megszűntek, a XX. század elején volt pár évtized, mikor a főváros lakossága anyagi és társadalmi helyzettől függően egyaránt látogatta az elegáns art deco fürdőket, a Dunafürdőket, sőt, a Duna sekélyebb részeinél is szívesen hűsölt.
A „nagy” fürdők megépülésével a budapesti fürdőkultúra második aranykorát élte, a belépődíjakat azonban nem mindenki tudta megfizetni. A szegényebb rétegek a pesti oldal tavai mellett épült olcsó fürdőkkel is beérték. Ez a kép a Rákos-patak vizét felhasználó Kristály-tó mellett készült. A központi fürdőkhöz képest kifejezetten olcsónak számító strand az I. világháború után a kétes erkölcsű, sokszor a nyomor szélén tengődő, szolgálataikat kevés pénzért ajánlgató fiatal nőkről lett híres.
A mai Szent Imre Kórház mögötti utcákban sétálva számos csinos villaépületet találunk, melyek – stílusukat kiindulópontként véve – nyilvánvalóan jóval idősebbek, mint a környék tipikus lakóházai. A XI. kerületnek ez a szakaszasza nyaralótelep volt, az Erzsébet Sósfürdő tette vonzóvá a környéket a jó levegő és a kedvező elhelyezkedés mellett. A századfordulóra kiépült egy kis villatelep a környéken, a fürdő vonzereje azonban megkopott a 30-as évekre, amiben természetesen a világválság is szerepet játszott. A két világháború között a környék annyira beépült, hogy a fürdő vízhozama is nagyon lecsökkent. A 40-es években 49 fokos termálvizet is találtak mellette, a háború azonban közbeszólt, így nem épült meg az a nőgyógyászati fürdőkórház, amit terveztek, helyette épült a Szent Imre Kórház első épülete 1950-ben.
A népi demokráciában mindenki egy helyen pacsálhatott, ez meglátszik a tömeg méretén is ezen a valószínűleg különösen meleg nyári napon.
Források:
- 24.hu – Máig látszanak a főváros legolcsóbb, botrányokkal teli strandfürdőjének nyomai
- Újbuda.hu: Kincs, ami van – az Erzsébet Sósfürdő története
(Borítókép: dr. Horváth Miklós - Fortepan)
