Forró nyári délutánokon a Dunafürdőkben mulatott a város színe-java

Ha valaki azt mondaná, hogy mártózzunk egyet az Erzsébet hídnál a Dunában, valószínűleg meghökkenve, felhúzott szemekkel néznénk az illetőre, hogy mégis honnan jutott eszébe a dunai fürdőzés, ráadásul pont a főváros közepén. Ma már eszünkbe sem jutna, hogy a jól kiépített strandok helyett a Duna belvárosi szakaszát válasszuk a hűsítés első számú forrásának, hiszen a sodrás, az örvények, a nagy hajók és persze a vízszennyezettség elég erős érvek ellene.

A 19. században, sőt még a II. világháború idején mindezt még máshogy gondolták, és a Duna budapesti szakaszán több helyen is úgynevezett Dunafürdők nyitottak. Mindaddig, amíg a lakosság fel nem fedezte magának a vízbe ugrás, a pancsolás és a napozás örömét, ezeken a helyeken még az úszásé volt a főszerep, hol katonák gyakorlatoztak a vízben, hol pedig a sportolóknak szerveztek úszóversenyeket. 

Aztán minden megváltozott.

Mik azok a fura dunai úszóépítmények a régi képeken?

Míg ma a különféle fürdőket rekreációs és szabadidős célokkal használjuk, addig az 1800-as és az 1900-as években leginkább higiéniai szempontok miatt keresték fel őket az emberek – bár az alsóbb osztályok a tisztasági fürdő helyett sok esetben a Duna vizéhez jártak. Az okok egészen egyszerűek: a lakásokban nem volt fürdőszoba. Na de hogyan vált a fürdőkben való tisztálkodás a nyári hűsölés egyik legjobb formájává, és mik azok a furcsa úszóépítmények a Dunán, amiket már annyiszor láttunk archív fotókon? 

Bár a 19. században nyíltak az első dunai úszóstrandok Pestnél, érdekesség, hogy már az 1700-as évek elején is volt egy hasonló a Csepel-szigeten. Savoyai Jenő herceg egy olyan fürdőházat építtetett magának, ami körbefogta a Duna vizét – akár ez is lehetett a pest-budai folyami uszodák ihletője. Bár az 1800-as évekre datálják ezek megjelenését, ahogy a Fürdőző Budapest című könyvben is olvasható, már 1788-ban is üzemelt egy úszóstrand Pesten. Ez a piaristák épülete mögött (a mai Március 15. tér előtti szakasz) volt, és a Der Neue Kurier aus Ungarn híradása alapján az egész város ismerte és szerette. Az viszont érdekes, hogy ez már akkor is a szórakozást és nem a sportot szolgálta, holott egészen az 1810-es évekig ezek a fürdők inkább uszodaként funkcionáltak.

Ezek a gerendaácsolattal elkerített dunai építmények valójában medencék voltak,

amikben a folyó sodrásától, az örvényektől és a különféle hordaléktól mentesen lehetett fürdeni. A Duna vizét használták, medencéi pedig valamennyire öntisztulóak voltak, hiszen a sodrás megoldotta a folyamatos vízcserét, míg a szerkezetet hálóval elzárt oldalfal és fenék védte meg a törmelékektől. A fürdők prototípusai a dunai uszodák voltak, itt kezdetben a katonáké volt a pálya, de miután divat lett az úszás, a sportemberek is megjelentek a vízben.

Úgy felvirágzott a fürdőélet, hogy egy gombostűt nem lehetett leejteni a tömegben

A már említett piarista épület környéki strand megnyitása után felgyorsultak az események. 1817-ben megnyitott a katonai úszóintézet a Margit-szigettel szemben, ami egy hajókkal körbevett szakasz volt a Duna jobb partján. Ezután Mayer György hajómester úszóiskolája következett – ez volt az első polgári uszoda –, ez nagyjából a mai Petőfi tér közelében volt. Itt már nemcsak az úszásé volt a főszerep, hanem az önfeledt strandolásé, lubickolásé is, persze aki nem tudott úszni, megtanították itt is, ahogy néha versenyeket is rendeztek a medencékben. Ezen a helyen már úszómesterek vigyázták a fürdőzők épségét, ami még a 30-as években is a tehetős férfiak mulatsága volt. A nők 1837-től látogathatták a Dunafürdőt, és akkor is csak a legmelegebb órákban.

Mivel a Duna fővárosi szakaszain a sodrás miatt már 1839-ben is tilos volt fürdeni, ezek az úszóstrandok valóságos mennyországot jelentettek a városiaknak, 

amik az Erzsébet hídtól kezdve egészen az Országházig sorakoztak. Mivel ezeket nyáron hajóval vontatták a helyükre, előfordult az is, hogy egy-egy vállalkozó a nagyobb látogatottság reményében egészen máshol húzta fel, de ehhez kellett némi egyeztetés is, hiszen mindkét parton elegendő fürdőnek kellett lennie.

Ahogy ma, úgy akkor is belépőt kellett váltani ahhoz, hogy valaki bemehessen a fürdőbe, így a szegényebbek a fövenyes szabadstrandokon vagy illegális helyeken mártóztak meg a Dunában. Utóbbinak minden évben megvoltak a maga veszélyei: a sodrás, a váratlan örvények és a hirtelen mélyülés folyamatosan szedte az áldozatokat. A főváros éppen ezért 3 ingyenes strandot is megnyitott, volt a Szent Gellért rakparton, Óbudán (a Nagyszombat utcánál) és Újlipótváros határán (a Dráva utcánál).

Jött a háború, utána meg a fejlődés, így a Dunafürdőknek leáldozott

A 20. század elején már nemcsak magánvállalkozók voltak a strandbizniszben, hanem a Főváros is beszállt. 1924-ben az Erzsébet hídnál építették fel a saját Dunafürdőjüket, amiben 227 kabin, 221 szekrény volt, május 1-jén nyitotta meg kapuit. Mielőtt a Margitszigeten felépült a Hajós Alfréd tervezte Nemzeti Sportuszoda, az 1920-as évekig itt is üzemelt egy szabadstrand a Dunában ácsolt installációval, de a Római-parton is volt két úszófürdő már az 1890-es években. 

Jóllehet több Dunafürdő a II. világháború alatt is működött, a háború után megszűnt ez a nyári szórakozás. Egészen prózai volt az ok: a város gazdasági fejlődése következtében megindult a környezetszennyezés, ami elől a Duna sem menekülhetett. A rossz vízminőségen túl a fahiány is erős érv volt a Dunafürdők beszüntetése mellett, másrészt a lakosságot már sokkal jobban vonzották a modern strandok és gyógyfürdők.

Az elmúlt években az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egyes fővárosi szakaszokon annyit javult a vízminőség, hogy újra megmártózhatunk a Dunában – szigorúan csak a kijelölt helyeken! –, ilyen a Római-parti Plázs és a SHO BEACH a Kopaszin. Bár az egykori Dunafürdők hangulatát ma már csak képeken láthatjuk, mégis örülünk, hogy legalább ezeken a fürdőhelyeken kicsit közelebb kerülhetünk Budapesten belül is a Dunához, és nem korlátok mögül, a magasból vagy autóktól kitakarva nézhetjük a vizet.