A Ráth György-villa nagy sikerű sorozata, a Dresszkód Katti Zoób és a szecesszió legszebb darabjai után az art deco divatjába kalauzol. A Iparművészeti Múzeum gyűjteményének legjavából válogató kiállítás két kisebb teremben kapott helyet, nagyjából tucatnyi öltözéket és számos kiegészítőt tekinthetünk meg, de a tárlat nemcsak a korszak divatját, hanem az illemszokásokat és a korabeli nők életmódját is bemutatja.
A francia arts décoratifs (díszítőművészet) rövidítéséből eredő art deco kifejezést az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás óta használják a két világháború közötti, több művészeti ágban is ható irányzat összefoglalására. Az art deco a filmművészetben, a grafikában, az autógyártásban, az építészetben is megjelent, a divat és a társadalom kapcsolata pedig sosem tűnt egyértelműbbnek, mint ennél az irányzatnál.
Bár a hölgyek már a századforduló környékén tanulhattak a felsőoktatásban, és sportolhattak is, azonban mindezt befűzve, tökéletes hajjal kellett tenniük, lehetőleg az izzadás és a fáradtság legkisebb jele nélkül, hiszen a legfőbb cél mégiscsak az volt, hogy meghódítsák az udvarlókat. Az I. világháború alatt azonban, míg a férfiak a harcmezőn voltak, egyre fontosabb lett a női munka. Az iparban, a mezőgazdaságban, sőt a hadseregben is nagyobb szerep jutott a hölgyeknek, ennek következtében pedig megjelent az öntudatos, magáról gondoskodni akaró, talpraesett nő. Ez a típus öltött testet Victor Margueritte 1922-es, La Garçonne című regényében. A könyv címe egy szójáték, az író a francia fiú szót alakította nőneművé, ezzel is megjelenítve az új, férfiasan öltöző és a párizsi éjszakát maradéktalanul élvező nőtípust. A gárszonnak is nevezett, fiús típus a 30-as években aztán jóval misztikusabb nőknek adta át a helyét, az új ideál Greta Garbo és Marlene Dietrich lett.
A társadalmi változások és az azokkal járó új szerepkör a divatot is átalakította. A fiúsabb, rövid bubifrizurás, bakfisalkatú nőtípus hódított, az alsó ruhák egyszerűsödtek, a fűző lassan elmaradt vagy legalábbis átalakult, az I. világháborús anyaghiány következtében pedig szélesebb körben terjedt el a bizsu és a műselyem is. A rövidülő, gyakran már a térdet is látni engedő ruhák alatt egyre nagyobb szerep jutott a csinos harisnyának. A kiállítás első termében ezekbe a mindennapokba nyerhetünk bepillantást, hiszen szabadság ide, emancipáció oda, még mindig szigorú szabályok határozták meg, mit illett, és mit nem, ahogy azt is, hogy egy nő hogyan sminkelhetett, vagy milyen öltözékben fogadhatott vendéget.
Magyaros stílus: Míg Európa a háború végén felszabadult ünneplésbe kezdett, Magyarország a trianoni döntés után gyászba dermedt. A fiatalok csillogó bálok helyett csak visszafogott összejöveteleken találkoztak, lassan éledezett az ország a sokkból. 1933-ban dr. Ferenczy Ferenc belügyminiszteri titkár kezdeményezésére pályázatot hirdettek. Ez volt az első lépcsője egy sajátosan magyaros stílus kialakulásának, amelynek legszebb eredményei a Zsindelyné Tüdős Klára szalonjában készült ruhák. A tervező látványos estélyi öltözékei közül egy izgalmas darabot a kiállításon is megcsodálhatunk.
A második teremben a női test felszabadulását ünneplik az alkalmi öltözékek. A finom, áttetsző anyagokból készült estélyi darabok és a rajtuk lévő ragyogó, lebegő díszek mozgás, tánc közben keltek igazán életre, szemkápráztatóvá varázsolva viselőjüket a parketten. Remekül érvényesültek az új típusú táncok közben. Ezek az öltözékek egyébként igen sérülékenyek, nehezen tisztíthatók, így egy részüket csak fekvő, üvegezett tárlóban láthatjuk, ám így talán még kényelmesebben merülhetünk el a részleteikben.
Bár a tárlat alapvetően picike, az egész kiállítóhellyel együtt csodás hangulata van. A szecessziós és a historizáló stílusú bútorokkal berendezett enteriőrökben sétálva vagy a csodásan rendbe szedett kertben pihenve szemkápráztató tárgyak segítenek megérteni, hogy miért számított olyan radikálisnak az art deco divatja.
